A mai pedagógustüntetés margójára

Tóth Endre, a Momentum képviselője a Facebookon tette közzé azt a teljes listát, amiből kiderült, hogy a tankerületi igazgatók tavaly év végén 1 és 2,5 millió forint közötti „motivációs elismerést” kaptak, a tankerületükben dolgozó pedagógusok pedig egy fillért sem. Ez ügyben a képviselő meg is kérdezte volna a Parlamentben a héten Pintér Sándort, az oktatásért is felelős belügyminisztert, hogy az idén mennyit szán az oktatási államtitkárság a pedagógusok jutalmazására, a miniszter azonban ott sem volt. Helyette Rétvári Bence parlamenti államtitkár válaszolt, aki csak a már jól ismert, szokásos panelt tudta elismételni: akkor fejezhetné ki az ellenzék a legjobban a pedagógusok iránti megbecsülését, ha európai parlamenti képviselőik az Európai Parlamentben zöld utat adnának, azaz megszavaznák a jelentős béremelést lehetővé tevő támogatások folyósítását. A pedagógusok jutalmazásáról szóló kérdést pedig elengedte a füle mellett, mintha el sem hangzott volna.

Eközben – ahogy azt a Népszava megírta – az Európai Bizottság friss, Oktatási és Képzési Figyelő 2022 című kiadványának Magyarországról szóló fejezetében arról számol be, hogy míg uniós szinten nőttek, hazánkban összességében csökkentek az oktatásra fordított kiadások. Tíz év alatt jelentősen nőtt az alapkészségek terén gyengén teljesítő 15 évesek aránya Magyarországon, a korai iskolaelhagyást sem sikerült mérsékelni és egyre nagyobb kihívás a tanárhiány, elsősorban a pedagógusok alacsony fizetése és a magas munkateher miatt.

A kormány azonban a jelek szerint ezt sem hallotta, látta, olvasta, de inkább arról lehet szó, hogy nem akarta. Ellenben a megemelkedett energiaárakra hivatkozva, határozatot hozott arról, hogy egyszeri kiegészítő támogatást nyújt az idén az egyházi fenntartású köznevelési, szakképzési, szociális és egészségügyi intézményeknek. Ráadásul a hittanoktatók bérfejlesztéséhez 2023-ban évi kiegészítő támogatásként személyenként 61 ezer forintot ad.

Rétvári Bence pár napja a Pest megyei Márianosztrán – a felújított Kistücsök Óvoda átadóünnepségén – azzal dicsekedett, hogy az elmúlt években 319 milliárd forintból épültek, illetve újultak meg óvodák Magyarországon, és a családbarát kormányzás egyik alapja, hogy a gyerekeknek jó körülményeket biztosító óvodák minél közelebb és minél korszerűbbek legyenek. Miklós György, a Szülői Hang képviselője viszont a Hírklikknek arról beszélt, „a gyerekbarátság jó szlogen, de pont ott nincs meg, ahol a gyerekeknek közvetlenül szükségük lenne rá. Már az óvodások is érzik, hogy ez nem egy gyerekbarát rendszer, hiszen jobb esetben évente cserélődik az óvónéni, rosszabb esetben nincs is. A kisiskolás is azt kérdezi, amikor két év alatt a harmadik tanítónénije érkezik, hogy az előző miért ment el. Ők még azt hiszik, azért, mert ők voltak rosszak. A gimnazisták viszont már meg is tudják fogalmazni maguknak, hogy miért is nem gyerekbarát ez az oktatási rendszer.”

Azt, hogy a fiatalok mennyire meg tudják fogalmazni, miért nem gyerekbarát rendszer ez, mi sem bizonyítja jobban, hogy a diákok a bérükért és egy jobb oktatási rendszerért küzdő pedagógusok mellé álltak. Az ADOM diákszövetség, az Egyesült Diákfront tüntetést, ülősztrájkot, élőláncot, fáklyás felvonulást szervezett mellettük. A „Nincs tanár, nincs jövő”, vagy a „Fizessétek ki a tanárainkat!” ma már jól ismert szlogenje is erről szól. 

A megélhetésért küzdő pedagógusok is sorra alakítják a legkülönbözőbb csoportokat a Facebookon. Ezek egyike a Pedagógus Egység. Itt olvasható az a levél is, amelyet egy pedagógus tett fel a honlapra, és az alábbiakban közlünk. 

„Köszönet tankerület-vezetőmnek, államtitkáromnak, miniszteremnek és miniszterelnökömnek (ebben a sorrendben)!

Több mint tíz éve vagyok a pályán, de ilyen nehéz még sosem volt tanárnak lenni, mint az idén. A januári figyelmeztető sztrájk után megfogadtam, hogy soha többé nem szervezek ilyesmit. De olyan helyzetbe hoztak minket, pedagógusokat, hogy egyszerűen muszáj volt folytatnunk. Újabb sztrájk, tüntetés, polgári engedetlenség következett. És mégsem történt semmi. Kollégáimmal együtt úgy éreztük, hogy csak sodródunk magunkra maradva és reménytelenül. Azóta kiderült, hogy óriásit tévedtünk.

Mert szeptemberben elindult valami. Először csak egyetlen iskolával kezdtünk kommunikálni. Semmit sem tudtunk egymásról, de láttuk, hogy azonosak a céljaink. A hónap végére már 30 intézménnyel alkottunk közösséget. Ez a szám mára, alig két hónap alatt, megsokszorozódott. Egyik hétről a másikra egy elkötelezett csapat tagjává váltam. Rájöttünk, hogy évek óta pár lépésre voltunk egymástól, de eddig még csak nem is találkoztunk.

Olyan kollégákkal kerültem kapcsolatba, akik bátrak, okosak, kreatívak és szívükön viselik az oktatás sorsát. Nem félnek kiállni és képviselni sok ezer ember érdekeit. Mintha néhányukat mindig is ismertem volna. Sokfélék vagyunk, mégis értjük és megértjük a másik helyzetét és nehézségeit. Megtartjuk egymást, ha arra van szükség, mert valóban közösséget alkotunk. 

Ez az oka annak, hogy még mindig tudok küzdeni. Átléptem a saját határaimat. Egy évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy olyasmikre vetemedjek, amiket most csinálok. A tanárok – köztük én is – szabálykövető népség. Nekem először nem a rendszerrel kellett szembefordulnom, hanem saját magammal! De az érzés, hogy nem vagyok egyedül, felszabadított. 

Ezt az összetartást a kényszer szülte. Biztos vagyok benne, hogy ha már tavasszal komolyan vesznek minket, ha a cinikus válaszok helyett partnerként és felnőttként tárgyalnak velünk, nem jött volna létre ilyen erős és széles összefogás az oktatási rendszer szereplői között. 

Biztosíthatom Önöket, hogy egyre többen és egyre kitartóbban dolgozunk a minket és intézményeinket elválasztó falak lerombolásán, a köztünk húzott árkok betemetésén. Hiszen mi már évek óta arra kényszerülünk, hogy lehetetlen kihívásokat oldjunk meg azért, hogy azt csinálhassuk, amit igazán szeretünk: tanítani. Így szerencsére nekünk, pedagógusoknak, pont olyasmikben van nagy gyakorlatunk, amik segítenek a mostani helyzetben is: kommunikációban, kitartásban, rugalmasságban, empátiában és kooperációban. Azt gondolom, erre egyre többen ébredünk rá ezekben a hetekben.

Szeretnék tehát köszönetet mondani Önöknek a soha nem látott egységért, amely az utóbbi hónapokban bontakozott ki! 

Hálás vagyok a most megismert kollégákért és azért, hogy tanúja lehetek ennek a példa nélküli pedagógus-diák-szülő összefogásnak. 

Jó érzés, hogy őszintén tudok a pályakezdő kollégák szemébe nézni.

Köszönöm.”

De a Pedagógus Egység ennél tovább is ment, akciókampányt hirdetett „Mire elég a nettó órabéred?” címmel. Ebből idézünk egy választ: 

„Az enyém tanárként: 1471 forint.

Az alábbiakat tudom megvenni belőle:

– 1 l tej – 389 Ft.;

– 1 vekni kenyér – 599 Ft;

– 2 db ömlesztett sajt – 2 x 205 Ft.”

És végül még egy riasztó számsor az Európai Bizottság Oktatási és Képzési Figyelő 2022 című kiadványának Magyarországról szóló fejezetéből:

„az oktatásra fordított közkiadások a GDP arányában 5 százalékról 4,7 százalékra csökkentek 2011 és 2021 között, míg az EU-átlag 4,9 százalékról 5 százalékra emelkedett. Az állami költségvetés teljes összegén belül 10,3 százalékról 9,2 százalékra csökkentek az oktatási kiadások 2021-re.”

A tények makacs dolgok. Elég volt a cinizmusból!