A miniszterelnök, kezében kalapáccsal – (szögek vagyunk mi is) I. rész
Apró módosítás Orbán Viktor szombati bejelentéséhez: nem fényesen megnyerte, sokkal inkább fényesen elveszítette a koronavírus elleni első csatát ő maga és a magyar kormány, vagy az operatív törzs. Ez persze egyet jelent a miniszterelnökkel. Természetesen tudom, hogy az orbáni mondat alapvetően propaganda célokat szolgál, és nyilván ráfogható ez a meghatározás az én kijelentésemre is. de összességében a tények – február közepe, március eleje óta elkövetett hibák – nehezen sorolhatók a siker kategóriájába. De, hogy ezúttal a legendás kommunikációs képessége is cserben hagyta Orbánt, azt épp a hétvégi, a vírus elleni küzdelem első szakaszának megnyilatkozásai mutatták – maradjunk az ő kifejezésénél – a legfényesebben.
Ígérem: ezekre még visszatérünk, ám valóban itt az ideje, hogy áttekintsük ezt a nagyjából három hónapo –, ha nem is teljes körű, de egyfajta számvetést készítsünk a vírussal eddig eltöltött-életünkről.
Magyarország, mondják – ismerjük el –, nem tartozott a legrosszabbul teljesítő országok közé. Ennek egyik magyarázata feltehetően az, hogy a régiót elkerülte a járvány súlyosabb formája; ennek semmi köze a kormányhoz. Tekinthetjük objektív adottságnak, amelynek megfejtését még eddig nem tudta sehol senki megadni. Így történt, így alakult, örüljünk neki. Mi nem fizettünk olyan árat a hibákért, mint Olaszország, Spanyolország, Kína, vagy az Egyesült Államok. Még akkor sem, hogy egyelőre érthetetlenül magas nálunk a fertőzöttséghez mért halálozási arány; egyszer nyilván meglesz ennek is a pontos magyarázata. Összességében – és ennek ellenére – itthon nem alakultak ki válságos övezetek, nem volt káosz, ami annak is köszönhető, hogy az emberek látták a bergamói képeket, tudatosult bennük, hogy milyen veszélynek vannak kitéve, miáltal sokkal fegyelmezettebbek voltak, mit azt várni lehetett. Annak ellenére, hogy Orbán a kezdetben – még február közepén – abszolút lebecsülte a járványt, az „országértékelő” beszédében ki sem tért az előttünk álló veszedelemre, másnap a parlament nyitóülésére be sem ment. Kásler Miklóst bízta meg, hogy adjon tájékoztatót a koronavírusról az országgyűlésnek, és a rádiónyilatkozatában is előbbre helyezte a migráns-ügyet a járványnál. Amikor pedig már cáfolhatatlanul betoppant Magyarországra a fertőzés, és az ellenzék – valamint a szakma – az iskolabezárásokat követelte, ő még – külföldi utazásai közepette – az oktatás folytatását követelte, olyannyira, hogy meg is fenyegette azokat, akik szembe mernének menni akaratával.
A magyar miniszterelnök – ezt nyugodtan kijelenthetjük – csak késve jött rá, hogy a világ bajai hozzánk is eljutnak, ezért aztán hiába mondja, hogy a magyar kormány jól és másoknál gyorsabban reagált, ez semmiképp nem igaz. Jó, nem várom a hatalomtól, hogy tépje meg a ruháját, nem is látnék semmi kivetnivalót egy kis sikerpropagandában – hisz a súlyos egészségügyi válság elkerült bennünket –, de egy picivel több józanságot, objektivitást feltétlenül. Ezen tulajdonságok – sajnos – egyáltalán nem jellemzik a miniszterelnökünket; kezében kalapáccsal mindent szögnek lát, avagy minden helyzetből kommunikációs győzelmet akar kicsikarni.
Nehéz lesz. Nem vonom száz százalékosan kétségbe, hogy nem is sikerülhet, de az elmúlt időszak súlyos hibái, illetve az előttünk álló időszak egyelőre beláthatatlan nehézségei legalább is kétségessé teszik.
Nézzük, mik voltak ezek a hibák – túl a késői felismerésen. A kormány első, és mondhatni eddigi válságkezelő intézkedései tudatosan, és bűnösen kihagyták a munkájukat szinte azonnal elveszítő rétegeket, értelmetlenül és feleslegesen ragaszkodva korábbi koncepciójához, miszerint nem hajlandó segélyezni. Miközben az összes mérvadó közgazdász arra hívta fel a figyelmet, hogy eddig soha nem volt jelenséggel kell szembenéznünk, vagyis azzal, amikor a gazdaságot egyszerre üti meg a kereslet és kínálat válsága – ezt a nem politikai megközelítést a kabinet sutba dobta. Hiába követelték többen is, hogy azonnal pénzhez kell juttatni az állásukat elveszítőket, ezt az orbáni elvek nem engedték meg. A kormány ugyan hatalmas számokkal bűvészkedett, intézkedéseit azóta is folyamatosan reklámozza, de azért a kevésbé elfogultak számára egyértelművé vált, hogy a számokkal hazudnak, trükköznek, illetve értelmezhetetlen különadókkal és politikai alapon meghozott pénzelvonásokkal operálnak. A miniszterelnök arról beszél, hogy a magyar gazdaság júniusban majd kilő, és mindenki, aki most munkanélkülivé vált, munkához fog jutni – ha más nem, közmunkás lesz vagy katona. Hogy ténylegesen mi fog történni júniusban, egyelőre nem látjuk, Orbán sokkal több információval rendelkezik, ám tartok tőle, hogy valójában ő maga sem tudja. Oblath Gábor közgazdász, a Portfolión közzétett elemzésében éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar konvergencia program Európa legoptimistább előrejelzése, amelynek azonban semmiféle valóságos alapja nincs. A magyar gazdaság kilátásai egyáltalán nem ígérik azt, hogy a közeljövőben valami hatalmas javulás lehetséges, sokkal inkább ígérik a mély humanitárius válságot.
És akkor át is térhetünk a másik válságterületre, az egészségügyre. Vajon megállja-e a helyét a kormányfői definíció, a fényes győzelem. Beszélhetünk-e arról, hogy e téren jól teljesítettünk, amikor az operatív törzs nevetség tárgyává vált, amikor a területért felelős miniszter egyértelműen belebukott a járványba, amikor a védőfelszerelések késve érkeztek, és azok elosztása még ma sem megoldott. Mint ahogy azt sem tudjuk, továbbra sem, hogy mit, mennyiért vásároltunk. De a legnagyobb bukást az összevissza intézkedések, a súlyosan elhibázott lépések eredményezték. A nem koronavírusos betegek hazazavarása, azaz az ágyak kötelező kiüresítése minden más országban, normális helyeken, fejek hullását – ha e téma kapcsán, szabad ezt a kifejezést használni – követelte volna, és követeli még ma is. Ehhez képest, szinte eltörpül az a tény, hogy az erre kijelölt szakemberek nem tudták eldönteni, hogy kell-e maszkot viselni vagy sem, kell-e tesztelni vagy sem; hol ezt, hol azt közölték a nyilvánossággal, teljes zavart okozva a mondataikkal. Mint ahogy magának a miniszterelnöknek is sikerült zavart okoznia, amikor kijelölte a járvány csúcspontjának napját – május 3-át –, és amely kijelöléshez azonnal igazodott a teljes államapparátus, kivéve magát a vírust. Az ugyanis nem volt hajlandó akkor tetőzni, maradt szerencsére abban az állapotában, amilyenben addig volt, hogy aztán elkezdjen némileg laposodni.
A konkrét időpont meghatározása mindenesetre komoly viharokat idézett elő a másik válságterületen, az oktatásban. Gondoljunk csak az érettségi körül kialakult polémiákra. De talán ennél is nagyobb baj, hogy az Orbán-kormány bűnös hanyagsága miatt, az elmúlt évtized úgy szállt el fölöttünk, hogy egyáltalán nem készültünk fel a digitális oktatásra. A miniszterelnök talán egy hetet adott arra, hogy ezt bepótolják az iskolák és a szakemberek, ám ez nyilván lehetetlen vállalkozás volt. Most ugyan – itt is a sikerpropaganda – azt kommunikálják a társadalomnak, hogy sikerült megoldani a helyzetet. A valóság azonban ennek ellenáll; az otthon ragadt szülők és gyerekek pontosan érzékelik, hogy ezt a félévet nyugodtan a kukába lehet dobni. Saját tapasztalatom is azt mutatja, hogy még a legjobban felszerelt iskolák sem tudták igazi tartalommal feltölteni a tanórákat – vagy a technikai arzenál hiányosságai miatt, vagy az egyes tanárok e téren meglévő tudáshiánya miatt. Annyiban persze legyünk igazságosak, hogy ebben Magyarország nem volt egyedül; a világ fejlettebb országaiban is hasonló problémákkal néztek szembe. Más kérdés, hogy ezen országok zömében pontosan tudják, és elismerik: ezek a hónapok tulajdonképpen elveszettnek tekinthetők az oktatás minősége és hatékonysága szempontjából.
Másként: nem próbálják meg győzelemként kommunikálni a kényszerűséget.
És: a legtöbb országban nem próbálják meg a járvány okozta válságot, a korábbi életünk elvesztését a politikai harc, az ellenzék legyőzésére kihasználni. Az osztrák mintát szokták első helyen emlegetni, elsősorban azért, mert maga Orbán Viktor is a szomszédok intézkedéseit tekintette etalonnak. Nos, ott példamutatóan összefogott a társadalom és a politikai elit: félretéve a népszerűségi pontok gyűjtését, az összefogásra, a baj közös legyőzésére helyezve a hangsúlyt. Magyarországon nem ez történt: már a veszélyhelyzet kihirdetése, a rendkívüli felhatalmazás kikérése konfliktusokat hozott a kormányzó pártok és az ellenzék között, de a nemzetközi térben is. Hiába próbálja a vezetés most azt a látszatot kelteni, hogy mindig is a parlament kezében voltak a jogosítványok, jól tudjuk, hogy ez nem igaz. Mint ahogy azt is tudjuk, hogy ha le is mond a kormány május végén a rendeleti kormányzásról, már az eddig meghozott intézkedések között is van számos, amely kizárólag a hatalom gazdagításának és stabilitásának céljait szolgálták.
(Folytatjuk...)