A morál és a politika már nem „rokonok”
„Beszélgetnek arról, hogy engem ki küldött. Na most el tudom önöknek árulni, hogy senki. A Fidesz szóvivőjeként nem volt más választásom, mint hogy odamegyek. Én akartam odamenni, sőt, nemhogy nem küldtek, ettől igyekeztek távol tartani” – nyilatkozta a pécsi gyermekotthon előtt Magyar Péterrel vívott kocsmai ízű december 3-ikai szócsatájáról Menczer Tamás. Az emlékezetes utcai jelenet hullámai azóta sem csitulnak, a napokban garázdaság miatt érkezett egy feljelentés a kommunikációs igazgató ellen a Központi Nyomozó Főügyészséghez. Több elemző is értékelte a két politikus csörtéjét, Török Gábor politológus szerint a Fidesz kommunikációs igazgatójának célja egyértelmű volt: provokálni Magyar Pétert. Zsiga Bulcsúval, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatójával azt boncolgattuk: a fideszes politikus valóban saját intenciói alapján kötött bele a Tisza Párt elnökébe, vagy a háttérben mégis kaphatott ehhez némi bzztatást?
Ment vagy küldték Menczer Tamást? Egy „középkategóriás” pártembernek lehet ekkora önállósága a fideszes csapatban?
Mennyire dönthetnek önállóan a politikusok a kormánypárt soraiban egy ilyen várhatóan nagy port kavaró lépés előtt? Ez nagyon összetett kérdés. A kommunikációs igazgatótól nem szokatlanok az ilyen „kemény” kiszólások, akár még úgy is felfoghatjuk, hogy olyan mértékben lojális a saját politikai közössége iránt, ami alapján valóban a feladatának, a felelősségének érezhette, hogy megpróbálja megszégyeníteni a pártjára egyre nagyobb fenyegetettséget jelentő politikai ellenségét. Mert minden szavából ez az ellenségtudat sütött. Van ennek az összecsapásnak egy másik olvasata is, miszerint a világ abba az irányba halad, amikor tudomásul kell vennünk, hogy át kell értelmeznünk bizonyos nézeteinket a politikai kommunikáció hagyományos értelmezéséről. Nem biztos, hogy ezeket a jelenségeket a hétköznapokon elvárt moralitás szemüvegén át kell megítélnünk.
Úgy értsük: a morál és a politikai két külön dolog?
A politikusok egyre gyakrabban kerülhetnek olyan helyzetekbe, amikor a megszólalásaikban nem feltétlenül tudnak tekintettel lenni a morális szempontokra. A politikai szereppel rendelkező politikus elválik a „civil” személyétől, akinek ettől függetlenül lehet egyfajta személyes elképzelése a morálisan helyesről. Külön kell választani azt, hogy közszereplőként az általuk képviselt politikának mi a végső célja. Ezzel a problémával ma már egy egész politológiai iskola, az úgynevezett realisták foglalkoznak. Ők úgy gondolják, hogy a politika legfontosabb célja a rend és a stabilitás megőrzése, illetve a hatalom megszerzése. A magasztosabb célok is ott lebegnek előttük, de alárendelt helyzetben. Mi volt ebben az esetben a két szembenálló politikus célja? A Fidesznek most az a célja, hogy hatalmon maradjon, Magyar Péternek az, hogy felforgasson, megpróbálja felülírni a jelenlegi status quo-t. Egy ilyen kiélezett helyzetben nincs abban semmi meglepő, hogy a két szembenálló politikus beáll egy szinte kocsmai szócsatába.
Ez Európa közepén sem csak magyar specialitás?
A nemzetközi trendek azt mutatják, hogy a politika világszerte elkezdett egyre inkább eldurvulni, a politikai szereplők már nem úgy gondolnak a velük szemben álló pártokra, közösségekre, mint ellenfelekre, hanem ellenségként kezelik őket. Ami minőségi fokozatváltásnak számít, ma már élet-halálra megy a kiélezett harc a hatalomért. Még jó, hogy nem a szó szoros értelmében, mert nem likvidálják a másikat, csak megpróbálják emberileg, erkölcsileg megsemmisíteni, lesöpörni a „pályáról”. A karaktergyilkosságra kihegyezett kampányok lényege, hogy a másik fél imázsa végzetes károkat szenvedjen.
Ebbe tehát belefér a kocsmai „gyere ki a kultúrház elé” stílus?
Eljutottunk arra a szintre, hogy ezeket a politikai ellentéteket így kell intézni, hiszen a választók is egyre inkább úgy érzik, hogy a másik fél vállalhatatlan, rosszat akar az országnak. Egy ilyen valóságértelmezésből ez következik.
Európában ez elfogadható? A Balkánon, Ázsiában, Közel-Keleten erre látni példákat.
Ahol ilyen „kemény” összecsapások tarkítják a politikai közéletet, ott általában valamiféle demokrácia-deficit van a háttrében. Amit nálunk tapasztalunk, az összefüggésben van a Magyarországon 2010 után kialakult illiberális demokrácia felfogással, és azzal a helyzettel, amit a szakirodalom domináns pártrendszernek szokott nevezni. Ahol eltűnik a demokráciában szokásos váltógazdaság, ott felszínre kerülnek az ilyen vadhajtások. A háttérbe szorított pártok, civil szervezetek, főleg azok, amelyeket az uralkodó erő tartósan a háttérbe szorít, egyre türelmetlenebbek lesznek, nem értik, hogy akkor mégis mi dolguk marad a „világban”? Ettől a frusztráltságtól kezd elmérgesedni a politika, ami idővel öngerjesztő folyamattá válik. Gondoljunk bele, milyen indulatokat gerjeszt a másik félben, ha az ellenfelei – akik már az ellenségei – börtönnel kezdik fenyegetni?
A miniszterelnök a napokban már arról beszélt, hogy aki kardot ránt, kard által vész el. Mennyiben kell ezt komolyan venni?
Az ilyen fenyegetően hangzó kijelentések valójában csak arra szolgálnak, hogy a legelkötelezettebb híveket „csatasorba” hívják, felkeltsék az éberségüket. Értsék úgy: Magyar Péter „kardot rántott”, ő az az ember, aki föl akarja forgatni a status quo-t, ideje keményen fellépni ellene. Ha visszaemlékezünk, nem olyan régen, az év elején, ő volt az, aki durván berúgta a politikai „ajtót”. Olyan eszközt használt, ami feltehetőleg sokak számára nem is annyira elfogadható. És itt megint oda jutunk, amiről már korábban is beszéltünk: a morálhoz. Annak a politikusnak, aki be akar kerülni a közfigyelembe, el kell szakadnia a magánembertől elvárható korrekt magatartási normáktól, mert akiket szeretne maga mögé állítani, ezt várják el tőle. A szavazók elvárják, hogy a jelöltjük a lehető leghatékonyabban politizáljon, amibe akár még az olyan durva eszközöket is beletartoznak, mint az a bizonyos utcai szócsata volt.
Tényleg arról beszélünk, hogy két politikus „ízmozik” egymással, a keményfiú imázsáért?
Szeretnék hivatkozni kollégám, Novák Zoltán egyik ide vonatkozó mondására: igazából az ellenzéki szavazók azt látják Magyar Péterben, hogy ő lehet a NER „hóhérja”. Nem azt várják el tőle, hogy fehér glaszékesztyűben politizáljon, maradjon ki a sárdobálásból. Sok korábbi ellenzéki politikus inkább nem állt bele ezekbe a csatákba, defenzívába vonult, ezzel szemben Magyar Péter szinte üstökösként erősödött, miután keményen beleáll ezekbe a vitákba. Nem törődik az ellene folyó lejárató kampányokkal, ezért a hívei sem fordulnak el tőle, bármit hallanak róla. A magyarok már megtapasztalták, amikor az Orbán-kormány erővel találja magát szemben, meghátrál, a Tisza elnöke pedig erőt mutat, nagy a szája, agresszívan kiáll, egyfajta támadó pozícióból indul.
Tekintsük erre adott jogos válasznak Menczer visszatámadását?
Valahogy erre próbáltam rámutatni. A Fidesz eddig megpróbálta fenntartani az elmúlt másfél évtizedben kialakult helyzetét, erre fellépett egy politikus, aki ezt megpróbálja felforgatni, rendszerváltást, kormányváltást ígér. A Fidesz 2010 óta először kénytelen védekezésbe vonulni, így akármennyire is tűnhetett irracionálisnak Menczel részéről a fellépés, nem volt teljesen az.
Mennyire elfogadható ez az egyre durvuló adok-kapok a választó szemében?
A szembenálló felek most a legelkötelezettebb híveiket akarják motiválni. Hogy ez mennyire lesz sikeres, az majd csak 2026-ban derül ki.
