Szinetár Miklós a NER bukásáról
A Klikk TV Miért? című műsorában Bolgár György vendége Szinetár Miklós volt, aki személyes példákon, történelmi párhuzamokon és markáns véleményeken keresztül beszélt az Orbán-rendszer bukásának okairól. A rendező többször hangsúlyozta: nem politikai elemzőként szólal meg, hanem olyan emberként, aki hosszú évtizedek tapasztalatával figyeli a világot. Éppen ezért megállapításai nem elméleti konstrukciók, hanem a mindennapokból és történelmi emlékekből táplálkozó benyomások.
„Arra nem költött, amire kellett volna”
Szinetár szerint a rendszer egyik legfontosabb problémája az volt, hogy az állam rossz helyre tette a hangsúlyokat. „Egyszerűen, hogy amire az államnak kellett volna költeni, arra nem költött, viszont másra költött” – fogalmazott.
A rendező egy hétköznapi példát hozott: Csillaghegyről indulva a HÉV-en még mindig „50 éves kocsik” járnak, miközben a megállóban drága politikai plakátok jelennek meg. „És velem együtt rengeteg ember nézi és azt mondja, hogy erre van pénz.” Ez a kontraszt – a leromlott infrastruktúra és a látványos propaganda között – szerinte alapvetően rombolja a hitelességet.
Hasonló tapasztalatokat említett az egészségügyből is. Bár ő maga időpontra érkezik, mégis végig kell mennie a folyosón, ahol „rengeteg szerencsétlen ember” vár hajnal óta. Az oktatásban is problémákat lát: az unokája olyan intézménybe jár, amely speciális igényű gyerekekkel foglalkozik, mégis támogatáshiánnyal küzd.
Szinetár szerint ezek az élmények összeadódnak, és hosszú távon aláássák a rendszer stabilitását. Nem egyetlen nagy hiba vezet a változáshoz, hanem sok apró, mindennapi tapasztalat.
„Ezt már mondta” – a propaganda kifáradása
A rendező szerint legalább ilyen fontos tényező volt a politikai kommunikáció kiüresedése. „Ezt már mondta, ezt már mondta” – fogalmazott, utalva arra, hogy a folyamatosan ismételt üzenetek egy idő után elvesztik hatásukat.
A propaganda nyelvezete számára történelmi emlékeket idéz fel: a második világháború és a Rákosi-korszak világát. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a fiatalabb generációk számára ezek az utalások már nem működnek. „Megállnak előtte a plakát és azt mondja: mi van? … mennyi pénzből van.”
A háborús retorika különösen gyorsan kifulladt. Szerinte a választók egy része már nem reagált ugyanazokra az üzenetekre, amelyek korábban még hatásosak voltak. A folyamatos félelemkeltés elveszítette erejét.
Szinetár mindezt tágabb történelmi folyamat részeként értelmezi. „Mindennek van egy élettartalma… minden elmúlik, minden megöregszik.” Ez nemcsak politikai rendszerekre, hanem kommunikációs eszközökre is igaz.
A beszélgetésben a demokrácia állapotára is kitért. Úgy látja, hogy a választási rendszerek működnek ugyan, de egyre több bennük a torzulás. A politikusokat „szavazatszerző kisiparosoknak” nevezte, akik a közvélemény-kutatások alapján alakítják mondanivalójukat. A kampány pedig szerinte olyan terep lett, ahol „mindent lehet”, következmények nélkül.
Erős példával érzékeltette a jelenlegi világpolitika abszurditását is: „El tudod képzelni, hogy Roosevelt fölhívja Hitlert és azt mondja, hogy Adolf, stopp?” A kérdés retorikai, de jól mutatja, mennyire másnak látja a mai politikai működést a korábbi korszakokhoz képest.
„Az egész ország egy ideges ország lett”
Szinetár egyik legerősebb állítása a társadalmi hangulatra vonatkozott. Szerinte az állandó konfliktuskeresés és ellenségképzés következtében az ország mentálisan is kimerült. „Az egész ország egy ideges ország lett. Mindenki folyton izgatott volt, harcol.”
Ez a feszültség a mindennapokban is megjelenik. „Az autósok… nem eljutni akarnak az egyik helyről a másikra, hanem győzni akarnak.” A politikai logika így beszivárog a hétköznapi viselkedésbe is.
A rendező szerint az egyik legfontosabb feladat a jövőben a közbeszéd normalizálása lenne. „Legyen egy olyan rendszer, aminek van középhangja.” Ez nála nem politikai kompromisszumot jelent, hanem egyszerű, hétköznapi kommunikációt, amelyben nem csak végletek léteznek.
A művészet helyzetéről szólva elismerte, hogy az elmúlt években sok alkotó került nehéz helyzetbe, különösen a film területén. Ugyanakkor figyelmeztetett: a politikai váltás után sem szabad bosszúlogikára építeni. „Ha megint ez kezdődik, hogy ‘most jövünk mi’, akkor vége.”
Saját pályájából hozott példát arra, hogy különböző politikai nézetű művészeket is támogatott, mert szerinte csak a teljesítmény számít. „Nem az számít, hogy kinek van igaza… hanem az, hogy mi a legjobb.”
Kritikusan beszélt a kulturális finanszírozásról is. Évtizedek óta visszatérő mondatként idézte: „Most egyelőre spórolni kell.” Ezt határozottan elutasítja: „Ne kelljen megfogni, könyörgöm. Nem ezt fogja romlásba dönteni az ország.”
A közbeszéd eldurvulását külön is szóvá tette. Bár megérti az egyéni frusztrációkat, veszélyesnek tartja, ha ezek általános hangulattá válnak. „Szeretnék egy ilyen nyugodtabb hangot… ez a rengeteg ‘te mocskos, te aljas’…”
Szinetár gondolatai egy olyan korszak képét rajzolják meg, amely nem egyetlen döntés vagy esemény miatt ért véget, hanem fokozatosan veszítette el a kapcsolatát a valósággal. A rendező szerint a jövő kulcsa nem a nagy ígéretekben, hanem a normalitás visszaállításában rejlik.
