A nagykövet két élete – első rész

Odze György 2021. július 11. 08:00 2021. júl. 11. 08:00

A történet teljes mértékben kitalált, semmilyen összefüggés nincs valós szereplőkkel és helyszínekkel...

Mexikóban, az amerikai hírszerzés egyik alközpontjából katonák figyelték a térség számítógépes hálózatait. IP-címek alapján azonosították azokat a felhasználókat, akik kábítószer-kereskedelemmel vagy gyerekpornó-hálózatokkal álltak vagy állhattak kapcsolatban, esetleg magánszemélyek jelentettek valami gyanúsat, vagy feltehetően ilyen anyagokkal kereskedtek. Minden rejtjelet fel tudtak oldani, minden kódot fel tudtak törni. Nem volt törvényes, de nem is kellett törvényesnek látszani. Az adatokat a Pentagonnak továbbították, ahol minden adatot újra kódoltak. Természetesen az európai szálakat és az Egyesült Államokat is szemmel tartották, hiszen többségében ezekből a térségekből érkeztek a megrendések. 

A hatalmas termekben több száz számítógép sorakozott egymás mellett. 

*

Rabács Miklós egyike volt az átlagos külügyminisztériumi tisztviselőknek. Igyekvő, szorgalmas, de nem törtető. Középszerű, tisztességes, kilengésektől és kihívásoktól mentes. Gimnázium Cegléden, utána tanárképző. Nem érdekelte a politika. Apja régi ismerőse, Vilmos bácsi vitte el először a Nemzeti Párt helyi találkozójára. Legyél aktivista. Apjának még mindig voltak régi kapcsolatai. Így lett hivatalnok. Az ismerősök mindig segítik az ismerőseiket. Rokonok a rokonokat. Házasságot kötött Virány Ágival, aki gyógyszertáros volt Cegléden, a Sirály patikában, ott ismerkedtek meg. A Külügyminisztérium azonban nem közönséges hivatal, itt mindig van jövőkép. Perspektíva, ahogyan a régiek mondták. Egy külszolgálat megváltoztathatja az életedet. 

Első kiküldetés Hágába, konzulként. A konzul az általános hittel szemben, nem valamiféle magas rang, inkább precizitás kell hozzá, mint fantázia, és jogászi végzettség, ám a külügyi tanfolyam elvégzése is elég az állás betöltéséhez. Ági megszülte Ferikét. Hága után unalmas évek a Bem rakparton. Szeretett volna továbblépni, próbálkozott ezzel-azzal, beszélt a személyzetissel, nem sok eredménnyel. Akkor mondta neki Vilmos bácsi, hogy ideje lenne most már mozdulni, fejlessze a spanyol nyelvtudását, amit fiatal korában elkezdett. Majd ő szól a Nemzeti Pártban valakinek. 

– Kinek tudnál szólni? – kérdezte Miklós.

– Mindegy. Azzal te ne foglalkozzál. Most a Nemzeti Párt kormányoz, vannak ott kapcsolataim. Legyen elég ennyi. 

Negyven éves volt, amikor hallotta, hogy a neve felmerült. Kelemen helyettes államtitkárral volt egyszer egy tárgyaláson. Terveink vannak veled, mondta neki a helyettes államtitkár. Rabács abban bízott, hogy talán Madrid. Valamilyen közepes beosztásban, ahogy a külügyben ez szokás. 

Aztán kinevezték nagykövetnek Venturoso-ba, a magyar diplomácia szempontjából tökéletesen közömbös, kis, közép-amerikai államba. A Külügyi Bizottság meghallgatta, alkalmasnak találta. Váltott néhány szót a külügyminiszterrel, fogadta őt a köztársasági elnök is. Fontos ország, mondta neki, amikor átvette tőle a megbízólevelet. Fontos. Kilépett a hűvös, szeles utcára, nézte a járókelőket, a Vár teraszán a külföldi turistákat, akik vidáman fényképezkedtek egymással, rá nem figyelt senki, egy egyszerű járókelő volt, pedig nagykövet. Egy nagykövet sétál el mellettük, és még csak nem is veszik észre. Nem Madrid, de nagykövet. 

És Ági? Látszólag érdekes élet diplomatafeleségnek lenni, de csak első hallásra. 

– Venturoso? – kérdezte, amikor először mondta neki Miklós, hogy kinevezték. Nem szeretett diplomata-feleség lenni, jól érezte magát Budapesten, patikavezető-helyettes volt a Kígyó utcában, Hágában lekötötte a szülés és a csecsemő-gondozás, de vajon mit csinál majd Közép-Amerikában? – Jó lesz ez nekünk? 

– Legközelebb majd Madridba megyünk – felelte ő. Úgy kellett volna tennie, mintha boldog lenne ezzel a közép-amerikai kiküldetéssel, egy olyan országban, aminek a nevét sem ismerik itthon, ő azonban úgy tekintett rá, mint a pályája egy állomására, ami után – így is gondolta – majd jön Madrid. Miért is ne? – Ez csak az első fontos állomás. 

*

San Pueblo, az Unalom Völgye. Így emlegetik az ott dolgozó diplomaták. Kopott óváros, eldugult csatornák, kis, koszos üzletek, a folyó túloldalán divatosnak mondott villanegyed, néhány előkelőnek vélt, valójában közepes szálloda, a közelben néhány kirándulóhely, vízesés, San Lazaroban egy régi templom, még egy régi templom, őserdő. A tengerpart kétszáz kilométer, Puerto Maya, rossz utakon, közepes szállodákkal, a fürdőszobában éjszaka svábbogarak mászkálnak de a főváros nyáron poros és forró, Ferikének pedig kell valami  élmény.

*

Péntek. Fülledt, párás idő. Nem  értette az utasítást. Vagy, mondjuk úgy, értette, de nem egészen. Vagy nem pontosan. Kapsz futárpostával csomagot. Találsz mellette egy telefonszámot. Személyesen intézd. Kapsz majd valamit, küldd  haza ugyanígy. Ennyi. Csak diszkréten. Sms-ben. Ráadásul Kelemen helyettes államtitkártól közvetlenül.

Rabács eddig minden utasítást értett, sőt, pontosan értett és be is tartott. Munkaideje lényegtelen tevékenységgel telt. Időnként kinézett első emeleti ablakából a Los Prigos villanegyed kis utcájára és megkérdezte magától, hogy tulajdonképpen miért is van itt, azután azt válaszolta magának, hogy ezt nem kell megkérdeznie magától. Ez a külszolgálat. Ide küldték, itt teljesít szolgálatot. Egy éve nagykövet, eseménytelen hónapok. És most jött ez a rejtélyes üzenet. 

(Folytatjuk...)