A NATO célja ugyanaz, mint 75 éve: megakadályozni a háborút
75 éve, 1949. április 4-én alakult meg a NATO, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Szent-Iványi István volt külügyi államtitkár és nagykövet úgy gondolja, van mit ünnepelni, hiszen a világ legnagyobb és legerősebb védelmi szervezetéről van szó. A külpolitikai szakértő szerint ugyanakkor nem meglepő, de mindenképpen visszatetsző, hogy Magyarországon nem ejtenek szót arról, mit köszönhet Európa és a világ a katonai szövetségnek. Arról is csak a CEU-ban, az amerikai nagykövet társaságában emlékeztek meg, hogy hazánk éppen 25 éve csatlakozott a közösséghez. Mindez világosan jelzi a kormány viszonyát a nyugati szövetségi, védelmi rendszerhez.
A hidegháború időszakában a NATO sikerrel és kellő elrettentő erővel akadályozta meg, hogy a kommunista blokk támadást indítson a nyugati világ ellen, utána pedig nagymértékben hozzájárult a térség stabilitásához, biztonságához is – emlékeztetett a szakértő. Majd hozzátette: biztonságunkat napjainkban is kizárólag a NATO szavatolja, nem véletlen, hogy két olyan ország, mint Finnország és Svédország több mint 70, illetve 200 éves semlegességét feladva – amely identitásuk részét képezte – bemenekült a szövetség biztonsági ernyője alá. Elhatározásukat erősítette, hogy a szomszédságukban egy országot – Ukrajnát, amelyet nem védett a NATO – súlyos agresszió érte. De ugyanezt mutatta Grúzia (Georgia) példája: aki nincs a NATO ernyője alatt, azt bármikor megtámadhatják, tehát a mi biztonságunk is ezen alapul. „Senki ne gondolja, hogy a 25 ezer magyar katona megvédene minket, ha komolyra fordulna a helyzet Európában. Amennyiben sikerülne az oroszok terve – amit közvetve a magyar kormány is támogat – és eljutnának a magyar határig, a NATO védelme nélkül lenne okunk az aggodalomra” – sorolta Szent-Iványi a katonai szövetség értékeit.
Magyarország esetében nagy a kontraszt a szövetség katonai, illetve politikai megítélésben. Bár hadseregünk kicsi, most már a GDP évi két százalékának megfelelő összeget fordítanak rá és ebből legalább 20 százalék új fegyverek beszerzésére jut. A magyarok részt vettek több NATO-misszióban, például Irakban vagy Afganisztánban. A balkáni KFOR-ban ma is ott vannak, katonai részről tehát nincs komoly elégedetlenség. Van Pápán közös repülőezredünk, amely légi szállítást és utántöltést biztosít a szövetség erőinek, Székesfehérváron NATO-vezetési központ működik. Katonai szempontból a teljesítmény az ország méretéhez képest elfogadható, ezen a téren nincs probléma.
A gondot az jelenti – folytatta az elemző –, hogy Magyarország folyamatosan szembemegy azzal, amit a NATO akar. Valószínűleg emlékezetes marad a tagállamokban, hogy Orbán hosszasan akadályozta a finnek, majd még tovább a svédek NATO-csatlakozását, hosszú időn át blokkolta Ukrajna és a NATO közötti kapcsolatokat. A miniszterelnök több alkalommal büszkén hangoztatta, hogy „mi vagyunk a homok a gépezetben, a küllő a kerékben, a tüske a köröm alatt, ez a mi erőnk”. Ezeknek a kijelentések nem maradtak, nem is maradhattak visszhang nélkül a szervezetben, ennek megfelelő Magyarország politikai megítélése a NATO-n belül. Tanácskozásokon már több ízben fölmerült Magyarország tagságának a jövője. A szervezetből kizárni senkit nem lehet, de felfüggesztésre volt már példa (Portugália és Törökország esetében) – értékelte hazánk helyzetét a volt nagykövet.
„Kijátszani” illetve megkerülni akkor lehet egy ilyen tagot, ha nem egyértelmű a vétójog. Ilyen volt például az Ukrajna jövőjével és támogatásával kapcsolatos tanácskozás, ahol Jens Stoltenberg főtitkár egyszerűen „átlépett” Magyarországon. Az ellentét következő forrása Mark Rutte személye lehet. A volt holland kormányfő régi ellensége Orbán Viktornak, és már szinte biztosan ő váltja Jens Stoltenberget a szervezet főtitkári posztján. Az észt miniszterelnök is jelentkezett, de ő az oroszokkal szemben még keményebben lépne fel, mint Rutte. Ebben az esetben „Orbán itt a rossz és a még rosszabb között választhat, ha nagyon ellenkezik”.
A NATO legnagyobb gondja jelenleg az orosz-ukrán háború, a fronton kezd kritikussá válni a helyzet. Kevés a lőszer, ebben az oroszok fölénye egyértelmű. Donald Trump ebben a helyzetben valódi kockázatot jelent, hiszen hajmeresztő dolgokat mond. Kijelentette, hogy az Egyesült Államok akár ki is léphet a NATO-ból, azzal fenyegetőzött, hogy ráereszti Putyint Európára. Többször hangoztatta, hogy szerinte az egész NATO elavult. Mindezt felidézve Szent-Iványi azonban rámutatott, van remény, hogy most az amerikai képviselőház új formulát talál, így rövidesen átmehet az Ukrajnának megszavazott 60 milliárdos támogatás.
Európa pénzt tud adni, de fegyvert nem. Erre pedig a jelenlegi helyzetben égetően szüksége van Ukrajnának. A Trump-jelenség megijesztette az európai tagállamokat, amelyek most gyorsítanak, összezárnak és igyekeznek kitörni az évtizedek kényelméből. Ismeretes, hogy a szövetséget mindig a külső veszély tartotta össze, ezt sokáig a Szovjetunió jelentette – most pedig utódállama.
|
Európa egyedül nem tudja megvédeni magát Az atlanti szövetség, amely immár Alaszka nyugati partjától a Földközi-tengerig terjed, összesítve mintegy három és félmillió katonát jelent, területe több mint 25 millió négyzetkilométer, amelyen csaknem egymilliárd ember él. A világ katonai kiadásainak több mint a fele jut a NATO-ra, sőt hamarosan még több is: az ukrán háború hatására várhatóan az év végére már mind a 32 tagállam nemzeti jövedelmének legalább 2 százalékát fordítja majd katonai célokra. Tavaly és idén az Egyesült Államok és Németország együtt mintegy harmadát fedezi ezeknek a költségeknek. A szövetségnek saját katonai ereje nincs. Amikor egy műveletről döntenek, a tagállamok önkéntes alapon bocsájtanak rendelkezésre katonai egységeket. Truman amerikai elnök az 1948 februári csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után döntött úgy, hogy összefogja a Nyugat védelmi erejét. „Az Atlanti Szerződés Nyugat-Európa csendőrévé teszi Amerikát”, hirdette akkor a Szabad Nép, az állampárt szócsöve. Amerika csendőr ugyan nem lett, de máig érvényes feltételt fűzött a szerződés annyit emlegetett 5. pontjához, amely kimondja: a NATO bármely tagja elleni támadást a szövetség többi állama maga ellen irányuló támadásnak is tekint és részt vesz a közös védelemben. Az amerikai kikötés: igen, de csak akkor, ha ezt a lépést a törvényhozás is jóváhagyja… A NATO első jelentős szerepvállalása a koreai háború volt: akkor, némi szövetséges csapatokkal kiegészítve, lényegében az amerikai haderő verte vissza az észak-koreai, szovjet ösztönzésű támadást a Dél bekebelezésére. Európa nyugodt volt, hiszen amerikai katonák százezrei állomásoztak ott, túlnyomórészt Németországban. Váratlan, kellemetlen fordulatot hozott 1966-ban De Gaulle francia elnök elhatározása, hogy kivonja országát a NATO katonai szervezetéből. Utóbb visszaléptek, de az ország nukleáris hadereje mindmáig nem került a szövetség irányítása alá. Párizs később sem titkolta véleményét: „a NATO agyhalott”, hallhattuk Emmanuel Macron elnöktől. A hidegháború befejeztével a szövetség – legalábbis katonailag – lényegesen meggyengült, tagjai visszafogták katonai kiadásaikat, fegyverzeteik fejlesztését. Megkötötték – még a Szovjetunióval – a hagyományos fegyverzetek csökkentéséről szóló egyezményt, nagy mennyiségű fegyvert semmisítettek meg. A NATO európai tagjai 1990 és 2015 között 28 százalékkal csökkentették katonai kiadásaikat. 1990-ben megszületett a nagy alku Mihail Gorbacsovval, az utolsó szovjet pártfőtitkárral, aki hozzájárult a német újraegyesüléshez. Igaz, ezért viszonzást akart. Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter ötlete volt, hogy a német egység fejében a NATO kötelezze magát, nem terjeszkedik kelet, a volt szovjet csatlósországok felé, nem telepít oda sem csapatokat, sem fegyverzetet, különösen nukleáris fegyvereket nem. Genscher megosztotta a tervet James Baker amerikai külügyminiszterrel is, aki egyetértett. Amikor azonban az elgondolás az idősebb George Bush elnök elé került, ő azt felháborodottan elutasította. A megoldást végül jelentős pénzforrások, mintegy 15 milliárd márka Moszkvának való átutalásával oldották meg, a pénz hivatalosan egyebek mellett az NDK-ból kivont félmilliós szovjet haderő hazai elhelyezését szolgálta. Erre, a papíron maradt tervre hivatkozik mindmáig Putyin elnök, hangoztatva: a Nyugat megígérte, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé. A '90-es években, először Borisz Jelcin orosz elnök, majd utóda, Putyin alatt először folyt a barátkozás. 1998-ban létrehozták a NATO-Oroszország Közös Tanácsot, amelynek Brüsszelben képviselete működött, amíg aztán a nyugat-kelet viszony megromlásával az oroszok ki nem vonultak. Jugoszlávia felbomlása után, amikor a belharcoknak véget vető békeegyezmény 1999-ben összeomlott, következett a NATO erőinek első európai bevetése. Légierői csaknem három hónapon át bombáztak jugoszláviai célpontokat, támogatva a koszovói albánokat. A támadásokat nem kevés bírálat érte, mivel annak polgári áldozatai is voltak és sokan kifogásolták, hogy a szövetség a hadműveletekhez nem kapott ENSZ-felhatalmazást. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és más tagországok indokolása szerint azért nem kívánták a Biztonsági Tanács összehívását, mert az elvette volna a lehetőséget a fellépés elől, hiszen a BT bármely állandó tagja (nyilván Oroszország) megvétózhatta volna a tervezett akciót. Miután a NATO légitámadásaival sikerült véget vetni a háborúnak, a szövetség békefenntartó erőket telepített a térségbe, csaknem 60 ezer katonát. Szerepük erősen vitatott, hiszen a holland csapatok nem akadályozták meg a szerbek srebrenicai vérengzését. Máig 27 országból még mindig mintegy 4500 NATO-katona, köztük magyarok, gondoskodnak arról, hogy a megosztott balkáni térségben ne törjön ki újabb háború. A NATO alapokmányában sokat emlegetett 5.cikkelyt mindeddig egyszer alkalmazták, amikor az Egyesült Államokat a 2001 szeptember 11-i támadás érte és Washington harcot hirdetett a terrorizmus ellen. Ezt követően telepítettek Afganisztánba hosszú évekre NATO-erőket egy sor országból, köztük Magyarországról. Figyelemre méltó, hogy az afganisztáni beavatkozást még Moszkva is támogatta, engedélyezve, hogy az ország területén áthaladva szállítsanak utánpótlást. Felismerve azután a katonai kudarcot, 2012-ben a chicagói csúcson fogadták el a döntést, hogy 2014-ig kivonják a NATO és szövetségeseik csapatait Afganisztánból. A döntés nagymértékben előkészítetlen volt, és súlyos következményekkel járt, nem csak a NATO, a Nyugat tekintélyére, hanem olyan afgánok tízezreire is, akik az évek során segítették az országot támogató államok harcát a végül győztesnek bizonyult talibánok ellen. A NATO egyébként nem csak katonai szövetség: kitűzött célja, hogy terjessze a demokratikus értékeket, bizalmat építsen és megelőzze a konfliktusokat. Ebből kiindulva katonai szempontból is a viták békés megoldását szorgalmazza, és csak akkor alkalmaz katonai erőt, ha a diplomáciai erőfeszítések kudarcot vallanak. |
