A nemzeti petíció egy önlegitimációs törekvés formába öntése 

Úgy tűnik, mintha a választási kampány finisében a kormány – a nemzeti petícióval – az ukrán kártyát tekintené adunak. Ez hatásosabb lehet egy nemzeti konzultációnál?

Az ország jelenlegi gazdasági helyzetében bizonyára osztottak-szoroztak a Fidesz kampánygurui, és a konzultációnál olcsóbb petíció mellett döntöttek. Biztosan számítottak a költségek is, de ez a mostani „levelezés” bizonyos értelemben tisztességesebb eszköz lehet, mint a korábbi, direkt zaklatásra épülő kampányok voltak. Ez sem olcsó, hiszen az információt el kell juttatni az emberekhez, akkor is, ha a társadalom jelentős része nem kíváncsi rá. Mivel ez is postán jön, olyan sokat nem is spórolnak vele, a petíciókat általában nem postázzák, hanem az emberek valahol aláírják. Ebben is éreztek némi csúsztatást. Talán a feldolgozásban lehet némi anyagi megtakarítás, mert a sok kérdés alternatív válaszait nem kell kézzel bevinni a számítógépbe, a három állítás elfogadását gyorsan meg lehet számolni. Az ilyen adatbevitel után a feldolgozás is olcsóbb. Az ilyen „miniszterelnöki leveleket” sokan kifejezetten zaklatónak érzik, most erkölcstelennek is tartják, hogy egy kiszolgáltatott, háború sújtotta nemzettel szemben folyamatos negatív kampány folyik. Ezt az ukránokkal szembeni negatív hozzáállást a társadalom egy része morálisan is nehezen viseli.

Ideális esetben mi lenne a petíció szerepe egy demokráciában?​

A petíció alapvetően egy demokráciafokozó eszköz lenne. Arra szolgálna, hogy az állampolgárok a saját, helyi problémáikat kihangosítsák, és kellő számú aláírás összegyűjtésével javaslatokat tegyenek a kormányzatnak, illetve konkrét gondokra hívják fel a döntéshozók figyelmét. Ebben az értelemben a petíció hasonló funkciót tölt be, mint a közvélemény-kutatás: tájékoztató jellegű eszköz a mindenkori hatalom számára. A jövőben akár különböző jogi garanciákat is lehetne ehhez kapcsolni, például olyat, hogy bizonyos aláírásszám felett kötelező legyen parlamenti vitát tartani egy adott ügyről. Ez a mostani nemzeti petíció nem ebbe az irányba mutat. Itt nem egy alulról jövő állampolgári kezdeményezés történt, hanem egy önlegitimációs törekvést tettek petíció formájába. A kormány a saját politikájához gyűjt aláírásokat, tulajdonképpen azt akarja igazolni, hogy amit amúgy is tenni szándékozik, ahhoz „nemzeti felhatalmazása” van. Ez nagyon hasonlít a korábbi konzultációk logikájára, csak most éppen petíciónak hívják. 

Lehet valamiféle „ügydöntő” súlyuk a válaszoknak?

Jelenleg a magyar petícióknak nincs komoly jogi súlyuk. Sem kötelező erejük, sem automatikus jogi következményeik nincsenek. Önmagában attól, hogy sokan aláírnak valamit, az nem kötelezi a kormányt vagy a parlamentet arra, hogy bármilyen konkrét döntést hozzon. Az Európai Unióban ezzel szemben léteznek olyan mechanizmusok, ahol egy bizonyos aláírásszám felett a témát napirendre kell venni, és a politikusok kénytelenek róla tárgyalni. A petíció tehát alapvetően jó formátum lehetne, de attól, hogy a formátum jó, a tartalom még használható rossz célokra is. A petíció műfaja eredetileg alulról jövő civil kezdeményezés: az állampolgárok fordulnak a hatalomhoz, nem fordítva. Ha az állam vagy a kormány indít petíciót, az önmagában paradox helyzet. Ez kicsit emlékeztethet minket a „GONGO-k” működésére. Angol kifejezés – a „government‑organized non‑governmental organization” rövidítése –, magyarul a kormány által szervezett „nem kormányzati” szervezeteket sorolják ide. Lényegük, hogy formálisan civil kezdeményezésnek látszanak, de valójában az állam vagy a hatalmon lévő politikai erő hozza létre és finanszírozza. Azért, hogy a független civil szervezetek hangját gyengítse vagy kiszorítsa, „civil álruhában” támassza alá a kormány politikáját, s a közvéleményben azt az érzetet keltse, mintha a társadalom alulról támogatná a rezsim döntéseit. Az ilyen konstrukciók az autokratikus rendszerekben egyre elterjedtebbek, ez a kormányzati petíció is ebbe a működési mechanizmusba illeszkedik.

Egyszóval kampányeszköz, nem pedig demokratikus innováció.

Erre gondolok. A kormány számára nagyon fontos lehet, hogy a kampány finisében legyen a kezében egy, a korábbinál frissebb „Kubatov-lista”. Ha valaki névvel, címmel aláírja és visszaküldi a levelet, abból elég nagy bizonyossággal tudható, hogy Fidesz-szimpatizáns az illető, és az adott ügyben, jelen esetben az ukránokkal szemben, kifejezetten ellenséges érzelmeket vállal. Ez nagyon fontos, mert kellemetlen lehet, ha olyanokhoz kopogtatnak be a kampányban ajánló szelvényekért az aktivistáik, akik már megváltoztatták a politikai preferenciáikat, vagy már nincsenek is az élők sorában. A petícióval az adatbázist újra lehet építeni. Ezekben a válaszokban két kör metszi egymást: a Fidesz-szavazók és az ukránellenesek köre, a petíció aláírói pedig e kettő metszetében helyezkednek el. Szociálpszichológusként látok ennek még egy „küldetését”: a Fidesz mentálisan az úgynevezett Maslow-piramis alsó szintjeire próbálja lehúzni az emberek gondolkodását. Ez az öt szintű piramis egy pszichológiai modell, amely az emberi szükségleteket hierarchiába rendezi, és azt állítja, hogy az alacsonyabb szintű szükségleteket nagyjából ki kell elégíteni, mielőtt a magasabbak válnak igazán meghatározóvá a viselkedésben. A Fidesz most arra ösztönöz, hogy az emberek kizárólag egocentrikusan szemléljék a világot: csak a saját anyagi érdekeik számítsanak, semmiféle szolidaritás ne jelenjen meg. A kommunikációjukban nincs benne, hogy nekünk is érdekünk lehet, ha valaki katonailag vagy más módon megvédi az Európai Uniót, amelynek mi is tagjai vagyunk. Nincs benne az sem, hogy az orosz gáz vásárlásával voltaképp finanszírozzuk a háború folytatását. Ukrán-ellenséges és félrevezető manipulatív kommunikációt láthatunk.

​Komoly nemzetközi vihart váltott ki. Megérte?

Már említettem, a választási kampányban a petíció lett volna a Fidesz kezében az adu ász. Jelentős politikai várakozást építettek köré, és láthatóan sok pénzt költöttek rá. Aztán jött Lázár János beszéde, majd annak a hazai visszhangja, ami kommunikációsan elvitte a figyelmet a petícióról. Politikailag valósággal lesöpörte napirendről. Ennek is van egy fontos tanulsága. Nevezetesen az, hogy a nagy gonddal felrajzolt stratégiai terveket nagyon könnyen felülírhatja egyetlen rosszul sikerült mondat. Lehetett Rogán Antalnak vagy Orbán Balázsnak bármilyen szépen megrajzolt kampányterve, a valóság ezt pillanatok alatt átírta. A hazugságokra, manipulációra épülő kommunikációt csak újabb és újabb hazugságokkal lehet fenntartani, amiből aztán végtelen spirál lehet. A hitelességhez vissza lehet nyúlni, a manipulációhoz nem. A nemzeti petíció jó példa erre.