A nyugdíjasok helyzetére megtévesztő az azonnali, brutális elszegényedés kifejezést használni, de... 

– „Azonnali és brutális elszegényedéssel fenyeget a nyugdíjba vonulás” – címmel a Központi Statisztikai Hivatal által publikált legfrissebb adatokra támaszkodó elemzés látott napvilágot a napokban a Bankmonitoron. Az írás szerint a lecsúszásnak csak két dolog vethetne véget: ha valamilyen okból megállna a reálbérnövekedés, vagy ha visszatérne a svájci indexálás. Hozzáértőként – hiszen évekig vezette az Országos Nyugdíj-Biztosítási Főigazgatóságot – ön egyetért ezzel a drámai megállapítással? 

– Kezdjük azzal, hogy a nyugdíjrendszer működésének jellemzésére nem célszerű, sőt, még csak nem is korrekt a „brutális elszegényedés”, de még az életszínvonal-romlás kifejezés sem. Már csak azért sem, mert ezek családi jövedelmi kategóriák, amelyek alakulását számos hatás befolyásolja. Befolyásolja a család tagjainak száma és összetétele, ezek változása, az egyéb rendszeres jövedelmei és változásai, a vagyoni helyzet, az egészségi állapot, a családi tartalékok, a lakóhelyi környezet, az életvitel és még folytatni lehetne a sort. Az „azonnali és brutális” jelző a valósághoz képest amúgy annyira túlzó, ami már megtévesztően hat. 

– Ön hogyan jellemezné akkor a helyzetet?

– A magam részéről tényszerűen azt mondanám: a nyugdíjasoknak számolniuk kell azzal, hogy a nyugdíjazáskori viszonylag elfogadható nyugdíjuk – a reálérték megőrzése ellenére – a bérekhez és a mindenkori induló nyugdíjhoz képest évről-évre lassabban emelkedik, vagyis fokozatosan veszít az értékéből. Ennek több oka van, közte a tisztán árkövető indexálás, vagyis a megállapított nyugdíjak évenkénti rendszeres emelésének módszere. Ismeretes, hogy a nyugdíjemelés – főszabályként – a tárgyévi tervezett, és az azt követő novemberi, az év végéig várható infláció mértékét követi. Azért mondtam főszabályt, mert ettől eltérően van mozgástere a kormánynak év közbeni emelésre, hogy korrigálja az esetleg nagyon alultervezett januári emelést.

– Hozzáértők – köztük ön is – régóta bírálják ezt az utólagos korrekciós rendszert, mondván, ezzel a nyugdíjasok hiteleznek az államnak. Még normál esetben, alacsonyabb infláció idején sem szerencsés ez, most még kevésbé. Mi lehetne a megoldás – természetesen az infláció visszaszorítása mellett?

– Valóban, most különösen sújtja a nyugdíjasok döntő többségét a tervezett nyugdíjemelést és még az előrehozott korrekciót is messze meghaladó – talán erre mondhatjuk, hogy – brutális infláció (Megjegyzés.: júliusban 13,7 százalékos volt az előző év hasonló időszakához képest). A fő kérdés: miként lehet elejét venni annak, hogy ilyen időszakban a nyugdíjasok „hitelezzenek”. A kifejezést természetesen nem jogi értelemben használom, alatta azt értem, hogy visszamenőlegesen igazítják a nyugdíjakat az inflációhoz. Ez különösen akkor elfogadhatatlan, amikor a fogyasztói árak drágulási üteme miatt az utólagos korrekció, azaz az emelés nem csak egy-két százaléknyi. Ezt a visszamenőleges összeget a nyugdíjasoknak már korábban meg kellett volna, illetve meg kellene kapniuk. 

– Lehet-e tenni ezért? Ha igen, mit? 

– A legjobb az volna, ha nem lenne szükség visszamenőleges emelésre. Ehhez azonban az kellene, hogy az ártervezés megközelítően pontos vagy felülbecsült legyen. Immár jó néhány éve azonban az indexálás rákfenéje éppen a durván – s talán tudatosnak is mondható – alulbecsült ár-terv. A mostani és a jövőre is várható helyzet különösen elviselhetetlen következményekkel járhat a nyugdíjasok döntő többségére nézve, kiváltképpen, ha nem születnek mellé „rásegítő intézkedések”.

– Mit ért a „rásegítő intézkedések” alatt?

– Például a novemberi kiegészítő nyugdíjemelés előtt legalább az átlagnyugdíj alatti ellátottaknak egy egyszeri, mintegy 50 ezer forintos külön juttatást. Ezt már illet volna augusztusban meglépni.

– Ezek szerint a magyarországi nyugdíjrendszer önmagában nem képes kezelni a változásokat?

– A választ kicsit messzebbről kezdem. Ismert, hogy a magyar nyugdíjrendszer úgynevezett munkanyugdíj típusú, bérvezérelt rendszer. Meghatározó tényezői között kiemelten fontos a makrogazdaságban – a tipikusan több évtizedes lefutású (korszakos) program alatt – megjelenő nominális változások kezelése. Ennek része a régebbi keresetek valorizálása, hiszen a nyugdíj nálunk lényegében a bértől függ. Akinek aktív korában kevés volt a keresete, a számára megállapított nyugdíj annak meghatározott arányát pótolja. A már megállapított nyugdíjnál pedig az indexálás, és annak módszere a meghatározó. A nyugdíjak színvonala és annak emelkedése a gazdaság teljesítőképességétől, illetve annak változásától, valamint a jogalkotásnak – az utóbbi években sokszor átgondolatlan, hatásaiban pedig nem modellezett – „minőségétől” függ. Természetesen nem mindegy a nemzetgazdaságban megtermelt jövedelmek elosztása sem. Ebből a szempontból főleg a 2015 után induló nyugdíjak vannak viszonylag jó helyzetben. Ezt a helyzetet azonban befolyásolja, ha a bér gyorsabb ütemben nő az árakhoz képest. Ez most sajátosan alakul: főleg a nyugdíjasokat érintő új ellentmondások képződnek a nyugdíjrendszerben. A nyugdíjba vonulás azonban nem jár a nyugdíjrendszer okozta „brutális elszegényedéssel”.

– Mire lenne szükség megnyugtató, kiszámítható nyugdíjas évek biztosítására?

– Erre a kérdésre röviden tudok válaszolni. Stabil gazdaság, benne stabil foglalkoztatás (lehetőleg jó keresettel), egy korrekt költségvetési politika, nem ötletszerű, hanem átgondolt jogalkotás (hát nem ilyen volt például a nyugdíjjárulék-plafon kiiktatása), időben meglépett, tesztelt módosítások, továbbá lehetőség szerint, minél előbb el kellene kezdeni a nyugdíj-célú megtakarítást. Sajnos az említett tényezőkkel mostanság gondok vannak, más és más okokból, de az érintett egyénre többségében. összhatásában negatív következményekkel. 

– Bírálni szokták a bérek és a nyugdíjak, illetve a régi és az újabb nyugdíjak közötti aránytalanságokat is. Lát-e megoldást?

– Megemlítem, mindkét probléma összefügg a regnáló kormány által bevezetett tisztán árkövető indexálással és a 2015. utáni „bérrobbanással”. Már jó pár éve felmerült, hogy célszerű lenne egy alaposan kidolgozott, külön célzott korrekciós menetrend ennek részbeni orvoslására. Ám a közeljövőben – sajnos – erre nem látok reális lehetőséget, És nem is csak annak forrásigényessége miatt.  

– Hanem?

– Most pláne nem látok erre kormányzati szándékot, még egy átfogó nyugdíjszakmai elemzésre sem. Ami igazán elszomorít, hogy erre irányuló igényt sem érzek, feltételezem az elemző munka összetettsége miatt. A jelenlegi indexálási rendszert pedig „csendesebb” inflációs pálya mellett célszerű átgondolni. A problémák kezelésénél világosan meg kell különböztetni a nyugdíjak általános színvonalával, a nyugdíjrendszer által – főleg a megváltozott viszonyok és szabályozás által – létrehozott aránytalanságokkal és a rászorultsággal kapcsolatos feszültségeket, azok lehetőség szerint tompítását célzó jövőbeni lépéseket. A színvonalat alapvetően a rendelkezésre álló források határozzák meg, de belejátszik a jogosultsági feltételrendszer, az induló nyugdíjak és a teljes nyugdíjas létszám ellátási színvonala. Ezek rendszerint egymás terhére-javára változtathatók, ezért a változtatás „minden centijét” szakmai profizmussal kell(ene) átgondolni. A rászorultság kérdése, pontosabban kezelése ugyanakkor nem a nyugdíjrendszer, hanem a szociális ellátórendszer feladata. A nyugdíjrendszernek – mint korábban utaltam rá – az aktív-kori, hosszútávú munkateljesítményt (kereset, járulékfizetés, szolgálati idő) kell tükröznie.

– Megoldást jelent-e az, ami napjainkban a gyakorlat: 13. havi nyugdíj, nyugdíjprémium, év közbeni nyugdíjkorrekció?

– Ezek ugyan célzott, hatásaikban eltérő, de egytől egyig törvényi kötelezettségek, amelyeket – az előírt feltételek fennállása esetén – a kormánynak teljesítenie kell. Nem mindegy azonban, hogy mikor és hogyan. Ez meghatározóan az év közbeni, visszamenőleges nyugdíjkorrekcióra igaz, elsősorban az évek óta elszenvedett – fentebb már említett – alultervezés miatt. A nyugdíjasok joggal várhatják el, hogy az éves „többletforrás” időben végrehajtott korrekcióval/korrekciókkal, lehetőség szerint egyidejűleg kerüljön a „zsebükbe”, hogy például a mostanság az egekbe szökő élelmiszerár-emelkedéssel arányosan megnövelt ellátási összegből vásároljanak. De – mint már említettem –, a tervezés minősége, korrektsége alapvető, ezt azonban a korai költségvetés elfogadása alapvetően gyengíti. Sajnos 2023-ban sem lesz más a helyzet: az infláció durva alultervezése miatt a 2022-eshez hasonló gondok elé néz a nyugdíjas társadalom, hacsak a kormány nem hozza meg időben az inflációs pályához igazodó, a nyugdíjas társadalom által joggal elvárt intézkedéseket.

– És mi a helyzet a 13. havi nyugdíjjal és a nyugdíjprémiummal, amit kormányzati oldalon szintén ajándékként igyekeznek beállítani?

– Felhívnám a figyelmet arra, hogy a hatályos törvényi keretek között a 13. havi nyugdíjnak nincs arányjavító funkciója, az a nyugdíjszínvonalat emeli egységesen, ezért kritizálják sokan, nem is alaptalanul. Ez egyébként elmondható a nyugdíjprémiumra is, amelynek szerepe, feltételrendszere véleményem szerint kellően nem tisztázott.