A pedagógusok nem maradnak magukra, tovább folytatódik a szülői ellenállás is

Miklós György úgy véli, tovább folytatódik a szülői ellenállás a pedagógusok mellett, hiába játszik a kormány a kifárasztásra. Amikor a szülők kiállnak a pedagógusok mellett, akkor végső soron a gyerekük jövőjéért emelnek szót, a két dolog nem választható el egymástól. 

Úgy gondolják, nagyon sok olyan tevékenység van, ami akár helyi szinten sikeres lehet, hiszen minden óvodában, iskolában lehet eredményt elérni, ha a szülők összefognak. Miklós György tisztában van vele, hogy ettől az országos szintű problémák még megmaradnak, de hosszú távon mégis fontos a szülők és a pedagógusok összefogása, és emellett a tiltakozás is. Elég egyértelmű ugyanis, hogy a kormány belátható időn belül nem fog változtatni. Így hosszabb küzdelemre kell berendezkedni. 

A keddi Szolidaritás napja után a Szülői Hang Közösség és a Szülői Összefogás Közösség is összegezte az elmúlt egy év tapasztalatait, és elgondolkodtak azon, mit csinálhatnának másképp, hogy eredményes legyen a küzdelmük. Erről egy hosszabb írást is közöltek a Szülői Hang közösségi oldalán. Miklós György, Fodor Katalin, Burai Veronika írásából idézünk néhány megállapítást. 

A tiltakozások történelme

Mint írják, a tiltakozások nem újak a közoktatásban. A jelenlegi kormány 2010-es hatalomra jutása óta a mostani már a harmadik hullámnak tekinthető. Az első hullám a köznevelési törvény 2011 decemberi elfogadásához kapcsolódott, akkor elsősorban az oktatáspolitika kérdéseiben legaktívabb iskolák pedagógusai és a szakértők figyelmeztettek: a példátlan központosítás a pedagógusok és az intézmények autonómiájának csökkenéséhez és a közoktatás színvonalának romlásához vezet. A kormány nem hallgatott a kritikákra, annak ellenére, hogy még a kormánypárton belülről is hangosan érkeztek az ellenvélemények, mindenekelőtt Pokorni Zoltán korábbi oktatási minisztertől. A vitákat azonban nem szakmai alapon döntötték el, a szakmai párbeszédet láthatóan már akkor felváltotta a hatalompolitikai döntéshozatal. 

A második tiltakozási hullámot 2016-ban a miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete által megfogalmazott nyílt levél indította el, ahhoz csatlakozva a pedagógustársadalom már szélesebb körben állt ki a szakmaiságot nélkülöző folyamatos átalakítások, az autonómia elvétele, a pedagógusok és a diákok túlterheltsége ellen. A több tízezres tüntetéseken ennek megváltoztatását tűzték ki célul, de a tiltakozások nem vezettek eredményre. A szülők szélesebb rétegének ingerküszöbét nem érték el, valódi szakmai párbeszéd ekkor sem kezdődött.

A harmadik tiltakozási hullám idejére, 2022-re már a közoktatás legalapvetőbb feltételei sem teljesültek: a kormányzati ámokfutás következtében pedagógusok ezrei hagyják el a pályát évről-évre, fiatalok pedig alig érkeznek. Nincs elég pedagógus, a még pályán lévőkre egyre nagyobb teher nehezedik. A pedagógusfizetések megalázóan alacsonyak, a kormány érdemi béremelésre nem hajlandó, csak a távoli jövőre vonatkozóan tesz ígéreteket, azokat is bizonytalan és csupán néhány évig rendelkezésre álló EU-s forrásokból, a beígért bér pedig még így sem éri el majd a diplomás átlagbért. A kilátások még rosszabbak, ha számításba vesszük, hogy a következő években a nyugdíjazások és pályaelhagyások következtében az aktív pedagógusok száma drasztikusan csökkenni fog, de a kormányzat érdemi válaszokat erre a problémára sem ad. A tiltakozási hullám a figyelemfelhíváson túl a tiltakozó intézmények egy részében sikeresen megerősítette a pedagógusok, a szülők és a diákok közötti együttműködést – ez a szolidaritás fontos alap, amire hosszú távon lehet és kell építeni.

A kormányzati kifárasztás ellen

„A jelenlegi kormányzat nem azért nem reagál a szakmai kritikákra, mert nem látja, vagy nem érti azokat. Azért nem reagálnak, mert a döntéseket nem pedagógiai szakmai alapon kívánják meghozni. A cél nem a minőségi közoktatás megteremtése, hanem a jelenlegi autokratikus hatalmi berendezkedés és a kialakult függőségi viszonyok bebetonozása. A közoktatásra nem szánnak jelentős anyagi forrásokat, olyan kormányzásra van szükségük, ami kevés forrásból is a működés látszatát kelti a társadalom és elsősorban a bázist adó kormánypárti szavazók körében. Nem tartják fontosnak a valódi problémák megoldását, a cél, hogy a hangosan tiltakozók kifáradjanak, vagy távozzanak. Olyan stratégiát kell hát keresnünk, ami ellenáll a kormányzat kifárasztásos módszerének.

Sajnos a jelentős számú inspiráló szülői tiltakozás ellenére a szülői társadalom alapvetően passzív – leszámítva a pedagógusokkal szolidáris aktív kisebbséget. Lehet ugyan, hogy sokan látják vagy érzik a közoktatási rendszer gyengéit, de ennek nem tulajdonítanak kellő jelentőséget, vagy nem látják be, hogy ezek kormányzati mulasztásokból erednek. Sokan inkább a pedagógusokat hibáztatják: egy 2022 őszi felmérés mutatja, a széles körű tiltakozások ellenére az oktatás színvonala mindössze a megkérdezettek 11 százaléka szerint került be a három legfontosabb országos közéleti probléma közé, és ezzel csak a 14. helyen áll a 16-os listából.

A legtöbb szülő és választópolgár nem látja át a mélyebb oktatáspolitikai összefüggéseket, és a kormányzat számára egyszerűbb a valódi megoldások helyett inkább elterelni a figyelmet.”

Fontos a helyi szintű kommunikáció

„A kormányzat jelenleg olyan erős hatalommal, megfélemlítő képességgel és manipulációs gépezettel rendelkezik, amellyel könnyedén le tud verni bármilyen tiltakozást, amelynek nem elég erős a látható társadalmi támogatottsága. Megoldást akkor remélhetünk, ha sikerül érdekeltté tenni a szülőket, illetve a választópolgárok szélesebb körét. 

A tiltakozások legtöbbször a kormányzat ellen irányulnak, ami nem véletlen: a regnáló kormányt terheli a felelősség az oktatási rendszer jelenlegi súlyos válságáért. Ugyanakkor látszik, hogy süketnek tettetik magukat a pedagógusok irányában, tudván, hogy csak saját választóinak elbizonytalanodása billentheti ki az egyensúlyából a hatalmat. Ezért is fontos, hogy a pedagógusok a problémákat a szülők – mint választópolgárok – felé is közvetítsék, méghozzá elsősorban helyi szinten!”

A szülőket képviselő szervezetek úgy vélik, a helyi szintű pedagógus-szülői kommunikáción nagyon sokat lehetne és kell is javítani.
  
A bajok forrása

„Egy többé-kevésbé egészséges társadalomban a széles körű probléma-jelzéseket, a düh kifejeződését (demonstrációk, sztrájkok, tiltakozások) érdemi párbeszéd, majd tettek követik. A mi országunkban sajnos ez nem így működik, az érdemi párbeszéd helyett a problémák szőnyeg alá söprése, a problémát kimondók címkézése, ellehetetlenítése és ezáltal a frusztráció és megosztottság szintjének folyamatos emelkedése tapasztalható. A mi társadalmunk már annyira nem működik egészségesen, hogy a hagyományos probléma-jelzések nem elégségesek: már nem elég kimondani a problémákat, nem elég dühösnek lenni, mindezek mellett meg is kell gyógyítani a társadalmunkat!

A bajok forrása immár nem a kormányzat maga; a valódi probléma – össztársadalmi szinten – nem külső, hanem belső; a problémák gyökerét a társadalom széles körében tapasztalható hiányosságokban kell keresnünk. A magyar társadalom – egyénenként kisebb-nagyobb mértékben – szenved egyebek mellett az alábbi gyengeségektől: 

• Az önállóság hiánya. Nem élünk eléggé a lehetőségeinkkel, nehezen hozunk autonóm döntéseket, félünk önálló kezdeményezéseket indítani és felelősséget vállalni, túlságosan is külső kontrollra, mások megoldásaira várunk; nem tanultuk meg, hogyan keressünk és találjunk saját, kreatív megoldásokat a problémáinkra. Ha hiányzik az önállóság, akkor kevésbé tartjuk fontosnak az oktatást, az önálló fejlődést is. 
• Rövid távú gondolkodás. Túlságosan az itt-és-most világában élünk, a gyors érzelmi, anyagi kielégülést és biztonságot keressük, nem hosszú távon tervezünk. Az oktatás mindig nagyon hosszú távon hat, így aki általában rövid távon működik, annak a közoktatás kevésbé fontos.
• A közösségben gondolkodás hiánya. Társadalmunk túlságosan individualista, ennek megfelelően egyéni megoldásokat keresünk. Ahogyan a közoktatás válsága mindenkit érint kivétel nélkül, a problémákat sem tudjuk egyedül megoldani; aki túlságosan individualista gondolkodású, az kevésbé nyitott az olyan alapvetően közösségi célok felé, mint a közoktatás problémáinak megoldása. 
• Gyenge kommunikáció. Gyakran nem tudjuk megfelelő formában kifejezni a véleményünket, vagy nem hallgatjuk figyelmesen a másik felet, és így nem alakul ki érdemi kommunikáció. Az elégtelen kommunikáció következtében a problémák halmozódnak, a közösségek összetartása gyengül, a frusztráció nő, és így az egyébként fontos témák, mint például a közoktatás, nem kapnak kellő figyelmet, vagy a megoldásra tett erőfeszítések elsikkadnak.
• Felszínesség. Hajlamosak vagyunk a könnyű magyarázatok elfogadására, nem gondolunk bele, nem nézünk utánuk eléggé a dolgoknak, így az olyan összetettebb kérdések, mint a közoktatás, nem népszerűek, vagy a valós megoldások helyett elfogadjuk az álmegoldásokat. 
• A szolidaritás hiánya. Túl kevés az egymásra való odafigyelés, az egymás mellett való kiállás, a segítségnyújtás. Nem bízunk eléggé egymásban, elutasítjuk a másságot, a jónak tűnő kezdeményezésekhez is félünk csatlakozni. Ahol gyenge a szolidaritás, ott kevéssé vállalunk szerepet az olyan hosszú távú folyamatokban, mint a közoktatás és annak jobbá tétele, amivel végső soron sokkal inkább másoknak segítünk, mint pusztán magunknak. 
• A demokrácia ismeretének hiánya. A rendszerváltás után megkaptuk a lehetőséget, hogy éljünk szabadságunkkal és működtessük a demokráciát, de sokunk nem ismeri, nem érti a demokrácia működését, és nem látja a jelentőségét a demokratikus mechanizmusoknak sem (például a sajtószabadság, a szakmai vita, a sztrájk, az emberi jogok és egymás tisztelete, a szabad döntéshozatal lehetősége és felelőssége, a jogállamiság garantálása), így ezek háttérbe szorultak. Egy hatékonyan működő demokráciához tudatos, aktív és felelős állampolgárok, demokraták kellenek. A magyar társadalom megspórolta ezt a tanulási folyamatot, ha pedig nem tudjuk megfelelően működtetni a demokráciánkat a mindennapok szintjén, akkor a közoktatás kapcsán sem tudjuk érvényre juttatni ezeket a mechanizmusokat, és ami fontosabb: a jövő generációt sem tudjuk felkészíteni arra, hogy közösen gyakorolják, védjék és tegyenek érte. 

Ezek a gyengeségek nehezítik vagy megakadályozzák azt, hogy a közoktatás valós problémái a társadalom szélesebb körében felismerésre és megértésre találjanak. Mindeközben ugyanezek a gyengeségek megkönnyítik a jelenlegi kormányzatnak, hogy működtesse a propagandát, félelmet keltsen és ezáltal hatalmon maradjon anélkül, hogy a valós problémáinkat segítené megoldani.”

Nincs könnyű és gyors megoldás

A tiltakozások szükségesek, de önmagukban nem elegendőek; sikeresen felhívták sokak figyelmét a problémákra, de a kormányzat süket, a társadalomnak pedig csak egy kisebb részében találtak visszhangra. 

Fontos tisztán látni és megérteni: nincs könnyű és gyors megoldás; bármennyire is szeretnénk azonnal változást látni, a megoldás felé csak hosszabb, kerülő úton juthatunk el, de ha nem indulunk el mielőbb az úton, a következmény jóvátehetetlen lesz a gyerekeink és az ország számára. 

Az elmúlt évben hatalmas előrelépés történt: sok iskolában és óvodában összefogtak a pedagógusok, szülők és diákok. Ezt az utat kell folytatni, hiszen még csak az első lépések történtek meg. Sajnos az intézmények jelentős részében még mindig túlságosan elszigetelten működnek a pedagógusok, szülők és diákok. Rajtunk múlik, hogy tudunk-e nyitni, és kiszélesíteni a szolidaritást, megtalálni a rövid távon is hasznos együttműködési lehetőségeket, amelyeknek keretében akár érezhető előrelépést is el lehet érni. Van lehetőségünk előrelépni, és új közösségeket alakítani, a meglévőket erősíteni. Sok lehetőségünk van arra, hogy saját környezetünkben javulást érjünk el. Lehet, hogy a helyi apró együttműködési sikerek csak kis eredménynek tűnnek, de valójában a legnagyobb eredmény épp az, ha saját mikro-környezetünkben meg tudjuk valósítani azokat az elveket, amiket nagyban, az egész országban látni szeretnénk. (…)

A feladat hatalmas, de a segítő kezdeményezések önmagukban is értéket teremtenek, amik igazolják a küzdelmet. Nem spórolható meg ez a fajta kitartó és hosszú távú építkező tevékenység, nincs azonnali, sikerrel kecsegtető, könnyű út. 

A jelenlegi kormány közoktatásban kifejtett tevékenysége özönvízszerű romboláshoz hasonlítható, ebben a helyzetben pedig az értékmentésre van a legnagyobb szükség. Ha a pusztítást nem is tudjuk egyből megállítani, helyi és országos civil kezdeményezések formájában értékeinket őrizhetjük és ápolhatjuk, ezáltal egy szimbolikus bárkában átmenthetjük őket, remélve, hogy a sok kitartó törekvés egymást erősítve mielőbb célba ér. Értékeljünk minden eredményt, miközben egyre többen fogunk össze – mindez rajtunk is múlik!”