A pillanatnyi sikerek hosszú árnyéka

Az idézett kormányzati megnyilvánulások a tények alapján erősen megkérdőjelezhetők, mert a téves állítások mellett legfeljebb féligazságok. De a kommunikációban – a választópolgárok megnyerése céljából – a kormányzati munka sikerességének bizonyítékaként tálalhatók. Összességében ugyanis arra utalnak, hogy a rossz külső körülmények (háború, szankciók, gyenge uniós teljesítmény, a multik nyerészkedése) ellenére minden rendben megy a magyar gazdaságban, és ez a kabinetnek köszönhető.

Jelen írás arra vállalkozik, hogy a fellengzős kormányzati kijelentéseket (szédelgő feldicsérést) a tényekkel szembesítse. 

Véget ért a recesszió?

A KSH adatai szerint a magyar gazdaságban csak a technikai értelemben vett recesszió számolódott fel, azaz az előző negyedévhez képest már nem esett vissza a bruttó hazai termék. A hivatal most, utólag módosított adatai alapján ez már az előző negyedévben megtörtént, ugyanis felülvizsgálták a második negyedév számait, és úgy találták, hogy ekkor nem zsugorodott már 0,3 százalékkal a GDP, mint korábban közölték, hanem stagnált. Két egymást követő negyedév vonatkozásában ez elég nagy változás, és feltűnő, hogy a feljavított adat más szám korrekciójában nem köszön vissza. Nem mellesleg a Statisztikai Hivatal GDP számításainak hitelességét nem erősítette (sőt!), hogy az új elnök ténykedése alatt nemrég két, régi, GDP-számításokkal foglalkozó szakember munkaviszonya megszűntetődött.

A harmadik negyedévben a bruttó hazai termék továbbra is visszaesést jelzett – bár a korábbiaknál kisebb mértékűt. 2023 első háromnegyedévében a GDP 1,3 százalékkal zsugorodott, ami korántsem utalt a tényleges recesszió kiiktatódására, szemben azzal, hogy bruttó hazai termék a „gyenge” unióban 0,6 százalékkal nőtt. Ugyanezen idő alatt – a rendelkezésre álló adatok szerint – még kilenc uniós országban csökkent az előző évhez képest a teljesítmény. A visszaesés nagyságát tekintve ráadásul a magyar volt hátulról a harmadik legnagyobb Észtország és Írország recesszióját követően. Romániában és Bulgáriában ugyanekkor két százalékos növekedés mutatkozott, több mediterrán országban pedig ennél is nagyobb. De az utóbbi években oly’ sokszor lemaradt Szlovákia is egy százalékos pluszt mutatott fel. Történt ez annak ellenére, hogy a GDP gyarapodását jelző országok, akárcsak az unió egésze, rendre mind érintettek voltak a háború és szankciók által. 

A kormány legutóbbi programja szerint ahhoz, hogy az unió átlagához (vagy annak kilencven százalékához?) 2030-ra felzárkózzunk, a magyar gazdaságnak legalább 2 százalékponttal gyorsabban kell fejlődnie, mint a közösség egészének. 2023 első háromnegyedévének adatai szerint ez a két százalékpont majdnem megvan (1,9), a szépséghibája csak az, hogy nem a mi javunkra, így felzárkózás helyett momentán a leszakadás tendenciája jelent meg. 

Lehetett volna mélyebb is a magyar recesszió

Az, hogy a harmadik negyedévben csak 0,4 százalékos volt az előző évhez mérten a visszaesés, három tényezőnek volt köszönhető. Kettőről a KSH közleményéből értesülhettünk: egyrészt a tavalyi aszály után nagyon jó volt a mezőgazdaság teljesítménye, másrészt megugrott a „humánegészségügyi, szociális ellátás nemzetgazdasági ág jelentős növekedése”. Az utóbbi alatt a magánegészségügyi szolgáltatások iránt megnőtt kereslet kiváltotta GDP-gyarapodást kell érteni. A harmadik emeltyű a nettó export növekedése lehetett, amire a részadatokból következtethetünk. 

Összességében a kegyesen alakuló természeti feltételek mellett a recesszió enyhüléséhez a kormány nem pozitívan, hanem negatív szerepkörben járult hozzá. Egyfelől, mert az állami egészségügy lerohasztása mind szélesebb betegkört és szakembert terelt a magánegészségügy felé. Másfelől a nettó export (az export-import különbsége az export javára) javításában a rossz kormányzati politika helyreigazítását célzó megszorító hatások importcsökkentő szerepe játszott közre. 

Az említett két ágazaton kívül visszaeséstől szenvednek az iparban, különösen a belföldi piacokra termelők, az építőiparban, jelentősen csökkent a lakásépítés is, és általában a szolgáltatási szférában. Az utóbbin belül visszaesnek reálértékben a kiskereskedelem eladásai, a szállítás ágazat iránti igények, gyengélkedik a belföldi turizmus, valamint a vendéglátás. Vagyis korántsem állíthatjuk, hogy rendben van a gazdaság, és ráállt a növekedési pályára. A növekedés beindulásának legfőbb akadályát Nagy Márton az MNB inflációt letörni kívánó politikájának tudja be, ami miatt magasak, fogyasztást és beruházást visszafogók a reálkamatok. (Na ja, nem kellett volna korábban a jegybankkal együtt az infláció felfutását eredményező „túlnyomásos gazdaságpolitikát” folytatniuk; most, ha Matolcsy engedne Nagy Mártonnak, abból irgalmatlan forintgyengülés és inflációfelpörgés lenne, különösen az uniós források hiánya mellett.)

Egyéb, nem mellékes bajaink

Az éves szinten várhatóan legalább 3000 milliárd forinttal kisebb lesz forintban számolva a bruttó hazai termék annál, mint aminek az elosztásáról idén tavasszal, a költségvetés újraírásakor rendelkeztek. Ekkor még másfél százalékos növekedéssel kalkulált a kormány, aminek a teljesüléséhez a negyedik negyedévben kb. 10 százalékkal kellene emelkednie a GDP-nek, ám ez elképzelhetetlen. Fél százalékos visszaesés is csak akkor teljesülne – éves alapon –, ha az év utolsó három hónapjában 1,5-2 százalékos lenne a GDP dinamikája, ami meglehetősen necces. 

A forintban számított, költségvetésben feltételezettnél kisebb idei bruttó hazai termék hatása jövőre is átnyúlik, még akkor is, ha a kormány által várt négy százalékos reálnövekedés 2024-ben teljesülne. A vártnál alacsonyabb bruttó hazai termék önmagában is megemeli azokat a kritikus mutatókat, amelyeket csökkenteni kellene, így az államháztartás deficit- és adósságrátáját. Az már az idei folyamatokból is látszik, hogy a költségvetési hiány és az eladósodás a tervezettnél jobban emelkedik, s hogy a kamatszolgálat a GDP arányában is megugrik. A kamatteher (ami az ablakon kidobott pénz Orbán szerint) idei összege meghaladja a továbbra is csak várt, esedékes uniós forrásokat. A felsorolt, a kormánypolitika által belülről előállított tényezők a külső bizonytalanságok, kockázatok mellett megterhelik a magyar gazdaság következő éveit is.

Mi történik az inflációval?

Az októberi 9,9 százalékra csökkenő infláció csak annyiban egyszámjegyű (10 % alatti), amennyiben az a statisztikai hibahatár számlájára irható. Még mindig a legmagasabb az unióban és az uniós átlag (pedig abban mi is benne vagyunk) többszöröse. A januári 25,7 százalékról erre a szintre eső drágulás elsősorban az előző évben, főleg a második félévben bekövetkezett jelentős áremelkedés kiesésének volt köszönhető (az előző évről átjövő drágulás januárban még 22,9 százalékos volt, ez apadt le októberre 3,8 százalékra) amellett, hogy a termelői árakat már jóval kevésbé nyomták meg az energiaszámlák és jó volt a mezőgazdasági kínálat is. De véleményem szerint az infláció „ledarálásába” besegített a KSH által újonnan kialakított számbavételi módszer is. 

Ennek köszönhetően a vezetékes gáz ára a tavaly novemberi köbméterenkénti 242 forintról – a hivatal számbavétele szerint – idén októberben 155 forintra zuhant. Az általános villamos energia tíz kilowattórájáért pedig tavaly szeptemberben még 470 forintot kellett fizetni, most októberben azonban már csak 449 forintot. E hatalmas, árcsökkenésnek kimutatott jelenségek mögött valójában nem a fizetett energiaegységárak mérséklődtek, hanem a fogyasztás mennyisége esett – ha egyáltalán, mert ezt sem áll módunkban ellenőrizni, mint ahogy azt sem, hogy egy-egy termék, szolgáltatás országos átlagára milyen árfelírói, árjelentői eljárással képződik meg.

A kormánynak csak olyan, inflációt mesterségesen elfojtó döntései voltak (ársapkák, kamatstop, hiteltörlesztési moratórium, kötelező árcsökkentés előírása 62 termékre a nagy kereskedelmi cégeknél), amelyek legfeljebb átmeneti látszateredményeket hoztak, de valójában az inflációt erősítették. Mindezzel együtt a kabinet korántsem dicsekedhet az infláció letörésével, hiszen eminensen annak felfűtésében játszott szerepet a kereslet felfújásával, majd a korrekcióra tett intézkedésekkel (adóemelésekkel, új adók bevetésével, régiek kiterjesztésével, a kínálati oldalon pedig a beruházások visszafogásával), továbbá a jegybank inflációt letörni kívánó politikájának korlátozásával és újabb keresletnövelő akciókkal (Baross Gábor Újraiparosítási Hitelprogram, Baross Gábor Tőkeprogram, Széchenyi Kártya Program, Gyármentő Program stb.).

Messzebbre is tekintve

A jelzettek alapján látható, hogy az inflációt egyszámjegyűvé tenni – még a kormány ellenében sem volt nagy kunszt. A neheze azonban ezután jön: a magyar gazdaságban ragadóssá vált drágulást legalább négy százalék alá szorítani. Akkor, amikor a jövő évi választások okán ismét jelentős béremelésekre (10, ill. 15%) bólintana rá a kormány, illetve, amikor a gazdaságfejlesztési miniszter (Orbán irányításában) célkeresztjében a növekedés hajszolása áll az infláció letörése helyett. 

Ugyanakkor Orbánék tökéletes velleitást (jóra való restség, az egyik főbűn) tanúsítanak az uniós források megszerzéséért, ami önös hatalmi szempontjukból érthető. Folyamatosan azt hangoztatják, hogy a maguk részéről minden uniós követelménynek eleget tettek. A baj talán csak az, hogy önmaguk folytonos feldicsérése láthatóan nem bírja vitapartnereinket jobb belátásra. Mindezzel párhuzamosan viszont páratlan erőfeszítésekkel igyekeznek meggyőzni az országot afelől, mintha az uniós források hiánya – amin a növekedés múlik – gond nélkül kiváltható lenne a keleti irányba megtett lépésekkel. Valójában a nyugati kapcsolatokban elszenvedett vereségeinket a jövőben sikerülhet megtetézni egy még nagyobb árnyékot vető probléma-halommal. Olyannal, amelyre rámehet az ország hosszútávú jövője is.

A közjó követésére 2010-ben felesküdött Orbán-kormány a lehető legkevésbé sem látszik számolni azzal, hogy döntéseikkel egykori esküjük, fogadalmaik és ígéreteik ellenkezőjét alapozzák meg.