A politikai haszonszerzésről szól az árvízi védekezés is
„Mintha most mindenki Wesselényi Miklós, az árvízi hős reinkarnációja szeretne lenni” – mondta a minap valaki mellettem a villamoson, miközben minden utas az ablakoknál kémlelte a Duna vízállását. Politikusok és pártok aktivistái húztak csizmát, hogy lapátot ragadjanak, homokzsákot cipeljenek, nem törődve sem esővel, sem sárral. Minden párt, minden politikus ott van a gáton, és azt bizonygatja, hogy verejtékes munkájával ő védi meg a hazát, a nemzetet. Miközben be-beszólnak egymásnak. Az árvíz miatt félre lehetne tenni a politikai ellentéteket? Vagy ez csak illúzió? – kérdeztük Bene Mártont, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének főmunkatársát.
Nem az volna a természetes, hogy amíg el nem múlik a vész, békét kössenek az ellenfelek?
Magyarországon már története van, hogy a válságokat politikai célokra használják fel. Az utóbbi években több olyan válságot is megéltünk, amit a politika szereplői – elsősorban a kormányoldalon – igyekeztek a maguk javukra fordítani. Azt igyekeztek elhitetni, hogy professzionálisan tudják kezelni a válságot: Orbán Viktor kézben tart mindent, ugyanakkor azt sem felejtették el hangsúlyozni, hogy a másik oldal, az ellenzék, a válság elmélyítéséért dolgozik.
A napokban a Megafon aktivistája, Deák Dániel, a köztelevíziónak azt nyilatkozta: „kiábrándító, hogy egyes ellenzéki politikusok még az árvízhelyzetből is politikai hasznot próbálnak szerezni, miközben most összefogásra, együttműködésre van szükség az országban”. Valóban az együttműködésben érdekelt a kormányoldal?
Ez is azt mutatja, hogy nálunk minden válság átpolitizálódik. Most annyi változás történt, hogy Orbán Viktor szerepe igazából reaktívvá vált, mert Magyar Péter előbb lépett. Ez az a frissesség, ami talán mindig hiányzott korábban az ellenzékből. Ők válsághelyzetekben is nagyjából elfogadták a Fidesz diktálta szereposztást: a kormány tematizálja a közbeszédet, az ellenzék pedig majd reagál Orbán Viktor válságkezelési manővereire. Most Magyar Péter jó időzítéssel elészaladt a dolgoknak. Ő volt az első politikus, aki megjelent a gátakon, ezzel ő lett a kezdeményező, Orbán Viktornak már csak a reakcióra volt lehetősége. Ezek után az összes többi politikai szereplő sem maradhatott el kettőjük mögött.
Ettől kezdve már értelemszerűen egy „kötelező megjelenési verseny” alakult ki a gátakon?
Igen. A kormányoldal különböző rendű-rangú szereplői elkezdtek „lapátolni”, s ebből nem maradhattak ki az ellenzéki pártok prominenseinek sem.
Politikusok, pártok posztolják tele a közösségi oldalakat élő bejelentkezésekkel. Mindenki kiaknázza az adott helyzet kommunikációs lehetőségeit.
Ennek megvannak az előnyei. Azzal, hogy nagyon sok politikus, influenszer önkéntesként megjelenik a védelemnél, az átlagembereknek is példát mutatnak, illetve tájékoztatják őket az önkéntesség lehetőségeiről. A háttérben persze elsődlegesen a politikai haszonszerzés a fő motiváló erő, de azért a jelenlétükkel mégis csak felhívják a híveik figyelmét, hogy önkéntesekre van szükség a gátakon. Kétségtelenül mozgósító hatása is van az ismert emberek közelségének. A politikai odamondogatáson túl, ez a nyilvános megjelenés az árvízvédelem szempontjából pozitív dolognak tekinthető.
Jól áll ez a szerep a politikusoknak? Egyik-másik kezébe nem való a lapát...
Ebből a szempontból akár kockázatos terep is lehet az árvízi gát. A kamerák mindenütt ott vannak, mindent megmutatnak. A „verseny” hevében a közéleti szereplők azt igyekeznek bizonyítani, hogy a másik szereplő igazából csak pózt vett föl, így próbál tetszeni a választóinak, de egyébként nem hiteles az, amit végül mutat a közösségi médiában. Valóban van egy ilyen licitverseny, és ezért könnyen bele lehet futni a leleplező jelenetsorokba, hibákba. Emlékszünk, még miniszterként Novák Katalin zsebkendővel pucolta az ablakát.
Amikor a politikusok nagyon hétköznapinak és nagyon dolgosnak akarnak látszani, de valójában ebben kevés tapasztalatuk van, akkor belefuthatnak a hasonló hibákba, amivel a hitelességüket erodálják.
Ennek a mindenképpen van kockázata. Ha a viselkedési hibákat sikerül kikerülniük, akkor az árvízi serénykedésüknek összességében lehet némi hozadéka a választók szemében. Bár valószínűleg sokan átlátnak a szitán, és tudják, hogy ez az egész elsősorban a népszerűségszerzésről szól, de ez túl sok kárt azért nem valószínű, hogy okoz a tekintélyüknek. Aki „vakon” szimpatizál az adott politikussal, vagy párttal, annál még akár meg is erősítheti a népszerűségét egy ilyen szerepléssel.
Hogyan viselkednek más országok politikusai a mostanihoz hasonló helyzetben?
A közösségi média mindenütt nyomást gyakorol a politikusokra, hogy ott legyenek, ahol valamiért veszélyes helyzet alakult ki. Ott legyenek az emberek közelében, és azonnal reagáljanak történésekre. Ennek mindenhol van egyfajta politikai felhajtó hatása. A környező országokban – beszéljünk csak erről – alapvetően a populista kommunikáció korszakát éljük. Felértékelődik, ha egy politikus átlagemberként mutatkozik. Az átlagemberek között jelenik meg akkor, amikor szükség van rá. Most például Ausztriában választási kampány is zajlik, miközben a szomszédunkban nagyon kritikus volt az árvízi helyzet is. A politikusok ott is megjelentek a legveszélyeztetettebb helyeken. A miniszterelnök újrázni akar, ezért kifejezetten válságmenedzserként mutatta meg „magát”. Fő kihívója egy városi polgármester is, aki az árvízi helyzetre tekintettel, a kampány helyett inkább a válsághelyzetet kezelő polgármester szerepében jelent meg. Nincs tehát abban semmi különös, hogy a különböző válságokat, természeti katasztrófákat, a pozícióban lévő politikai szereplők a saját politikai tőkéjük növelésére is fölhasználják. Ami most nálunk tapasztalható ezért nem egyedi jelenség.
„Civil” fejjel úgy gondolnám, a válsághelyzeteknek nem mélyíteni, inkább temetni kellene a politikai árkokat…
A politikusok másképpen gondolkodnak. Számos kutatás jutott arra a megállapításra, hogy a válságok lényegében eszközök a politikai vezetőknek a saját pozíciójuk megszilárdítására. Sok esetben akár szándékosan is generálnak válságokat, amit tapasztalhatunk már Magyarországon is. Persze egy természeti katasztrófa más helyzet, de akár még az is alkalom lehet egy-egy vezetőnek, hogy politikai tőkét kovácsoljon belőle, főleg, ha ő maga az állam vagy az ország irányítójaként nem hibáztatható miatta. Vannak helyzetek, amikor a válság valóban alkalmas a politikai ellentétek enyhítésére, de ez a mi viszonyaink között irreális elvárás volna. Nálunk ilyenkor beindul a küzdelem a kormányoldal és az ellenzék között. Ebben az árvízi helyzetben is az ellenzéki párt vezetője hibáztatja a kormányt bizonyos hiányosságokért, a kormánypárti megmondóemberek pedig az ellenzéki vezetők magatartását bírálják. A válságok tehát összességében mindig lehetőséget teremtenek a politikai helyzet megváltoztatására, amiről a politikai szereplők nem szívesen mondanak le.
