A rendszer, amely nem reformálható

Matolcsy György a minap a Közgazdasági Társaság vándorgyűlésén azt hangsúlyozta, hogy a megnyert 2010-2019-es évtized után Magyarország a 2021-2024 közötti években úttévesztésben van, ami veszélyezteti a korábban elért eredményeket, ezért teljes gazdaságpolitikai fordulatra van szükség. Rendre sorra vette azokat a tényeket, amelyek felzárkózásunk lelassulását, sőt, a gyengébb uniós tagállamoktól való, lefelé mutató távolságunk növekedését támasztják alá: az unió élvonalába kerültünk magas áremelkedési ütemünkkel, felfuttatott költségvetési hiányunkkal, adósság- és kamatrátánkkal, versenyképesség-romlásunkkal; a beruházási ráta csökken, ezen belül az „okos” beruházások hányada mérséklődik. Exportunk alacsony hozzáadott értéket tartalmaz (vagyis kevés magyar munkát), a felsőfokú végzettségűek aránya apad, az unió átlagától elmaradó munkatermelékenység nem javul, sőt, a csehekénél magasabb energiaimporttal szemben, a megújuló energia nálunk kisebb hányadot tesz ki stb. 

Mindebben semmi újdonság nem volt, az újdonságot csak az jelentette, hogy ezt Orbán Viktor egykori „jobbkeze” prezentálta. De Nagy Márton Matolcsy véleményére adott válaszában sem volt semmi meglepő. Ahogy korábban, úgy most sem volt hajlandó szembenézni – legalábbis a kommunikációs térben nem – a felsorolt kemény tényekkel, ehelyett újból előadta, hogy a gyenge növekedésért Matolcsy felel, amiért nem hajlandó a monetáris politika oldaláról megtámogatni a GDP emelkedését, hanem csak az infláció kordába szorítására koncentrál (egyszemű, mint „Küklopsz” volt).

A makrogazdasági kérdésekben járatlan hírolvasó meg csak kapkodja fejét és – jobb híján – elfogadja Orbán Viktor legújabb kori magyar hangjának megnyugtató válaszát (Orbán Balázs kifejtésében): nem kell komolyan venni a vitát, mert csak személyes harcnak vagyunk a tanúi, amit a jövő márciusig, Matolcsy György mandátumának lejártáig már guggolva is kibírunk. Vagyis az ismert, megszokott NER-válasz: nincs itt semmi látnivaló, nincsen semmilyen probléma, ami meg van (Matolcsy személye) az félév múlva megoldódik.

  Hát nem egészen így áll a dolog! – és ekkor nagyon finoman fogalmaztam. A magyar gazdaságnak igen súlyos szerkezeti problémái vannak, amelyek megoldására nem elég sem Nagy Márton növekedési receptje, sem az a javaslathalom, amelyet a 2030-ról 2040-re tolt jóléti célok elérése érdekében előadásában a jegybank elnöke bemutatott. A „Hogyan nyerhetünk mégis 2040-re?” című prezentált táblázatában szereplő pontok ugyanis olyan óhajok, amelyek ugyan nagyon is helyénvalóak, úgy mint a teljes állami digitális átállás, az évente megépítendő 30-40 ezer új lakás, az innovációs kitörés szükségessége, továbbá, hogy a magyar egészségügy és gyógyszeripar vezető szerepben legyen az unióban, Budapest váljon regionális pénzügyi központtá, kiemelt turisztikai célponttá, tanuljon az egyetemeinken legalább 300 ezer külföldi diák, javuljon évente két helyet a gazdaság versenyképessége, fenntartható legyen a növekedés stb., ám csak éppen arról nem szólnak, hogy e nemes célokat miként tudnánk elérni.

Nincs igaza Nagy Mártonnak, amikor a második éve tartó növekedési (és a négy éve tartó egyensúlytartási) kudarcokért Matolcsyt okolja. A gazdasági főminiszter receptjének beváltása az infláció újbóli felpörgését eredményezné, a forint árfolyamának további elgyengülését, az ország finanszírozásának még drágábbá válását – ha egyáltalán (az uniós forrásokkal nem számolhatunk, és azzal sem igen, hogy Orbán Viktor újból segítségül hívná a Nemzetközi Valutalapot). A jegybank ezektől a veszélyes, további, lefelé tartó pálya folyamataitól kívánja megóvni mostani politikájával az országot. Ha mindez persze érdektelen a kormányzati politika számára, akkor jövő március után majd megtapasztalhatjuk a negatív következményeket. 

De Matolcsy György gazdaságkritikája is csak a felszínt kapargatja, és a javaslatai is ezzel vannak szinkronban. Mégis annyival több Nagy Márton „elemzésénél”, hogy legalább megnevezi mindazokat a gondokat, amelyekről a kormányzati kommunikációban egyáltalán nincs szó (érdemi kormányzás helyett kommunikációs kormányzás folyik, abban a csúfságok nem kaphatnak helyet). S nem firtatva, hogy mindezek kitermeléséhez korábban Matolcsy is hozzájárult, el kell ismerni, hogy jegybankelnöki feladatkörét túllépve, rendre elfogadja kitűnő képzettségű és képességű apparátusának javaslatait gazdaságunk működésének jobbá tételére, versenyképességének javítására vonatkozóan. Tegyük hozzá: nem először. Matolcsy évek óta megpróbál előre menekülni, hogy ha majd elérkezünk az Orbán építette zsákutca végére, kimenthesse magát: ő megmondta, jelezte, figyelmeztetett. Csakhogy amit mond, az kevés, mint említettem: a felszínt kapargatja, ami persze még így is több a nagymártoni/orbáni semminél.

Nem teszi fel azt a kérdést, hogy miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak. Miért csúszunk egyre lejjebb teljesítményünkkel az uniós listákon, miközben egyre szorgalmasabban „építgetjük” további pozícióvesztésünk feltételeit: 

• a centralizáció kiterjesztésével, 

• az alacsony hozzáadott értéket termelő, zsákutcás fejlődést előrevetítő, keleti tőke drága pénzen való becsalogatásával, 

• az uniós szabályokra való fittyet hányással, 

• a piaci tőkebefektetők (külsők és belsők) elriasztásával, 

• a piaci folyamatokba történő egyre gyakoribb kormányzati beavatkozásokkal, 

• a hetedik negyedéve zuhanó beruházásokkal, 

• a felturbósított egyensúlyi problémákkal, 

• nem beszélve az állami oktatási és egészségügyi rendszer leépüléséről, amely az embertőkébe történő szükséges befektetések elmaradása következtében a munkavégző képesség erodálódását, kreativitásának, innovációjának kiiktatódását hozza magával, vagy más szóval a zombisodást és az idő előtti elhalálozást.

Erről a rémes pályáról nem tudunk Nagy Márton receptje alapján letérni, mert ő a növekedést továbbra is a 2017-2019 között alkalmazott„ magas nyomású gazdaságpolitika” reinkarnálásával akarja felpörgetni (kinyitni minden pénzcsapot, és az így felerősített kereslet majd belendíti a kínálatot, a termelést, miáltal feljavulnak az egyensúlyi mutatók is). Ha a nagy stratégánk mindezt ki tudná tényleg eszközölni, akkor a mainál is súlyosabb helyzet állna elő a magyar gazdaságban. Mert ma egyetlen feltétele sem áll fenn annak, ami a Covidot közvetlenül megelőző évek relatív sikerét kondicionálta:

• nincs szakképzett munkaerőből tartalék, 

• nincs kedvező külső konjunktúra, 

• nincs inflációmentes vagy alacsony inflációjú gazdasági környezet, 

• nincs olcsó finanszírozási forrás, 

• nincsenek – és Orbán alatt nem is lesznek – növekedésünket segítő uniós pénzek.

Mindezekkel szemben van egy 

• konszolidációt igénylő, de azt nem teljesítő költségvetési politikánk, 

• a 2019 végi szintet majdnem megduplázó államadósságunk, amelyen belül ismét megszaporodott a veszélyesnek számító devizahányad, 

• van akkora kamatszolgálatunk, amelynek rátája (GDP-hez mérten) megegyezik azzal az uniós forrással, amit egykor, 2020 előtt megkaptunk…

Orbán Viktor 2010 óta kiépített és működtetett rendszere, amely teljesítőképességének határára érkezett, nem reformálható. S bármennyire is jószándékúak Matolcsy György – nevezzük így – reformjavaslatai, azok az orbáni rendszer botlókövein elbuknának. Éppen úgy, mint az előző, szocialistának nevezett rendszerben bevezetett reformok, amelyeket bedarált a társadalminak mondott tulajdonműködés az egypártrendszer működési szabályosságai alapján. Ahogy azt a rendszert nem lehetett reformokkal leváltani, megjavítani, úgy a mostanit sem. Különösen nem, ha nincs is erre kormányzati hajlandóság (miért is volna?), az előző rendszer vezetőiben a hetvenes évek végétől legalább volt. Orbánnak egyetlen célja van: a hatalom megtartása további pénzek megszerzéséért, vagy irodalmibb megfogalmazásban Váncsa Istvántól kölcsönözve: „Kaparíntsd meg a hatalmat, láncold önmagadhoz, és facsarj ki belőle minden olyan lehetőséget, ami a te személyes javadra válhat, nagyjából ennyi.” (És, 2024. szept. 6.). 

Orbán rendszerét le kell váltani, nem pedig – mint Nagy Márton javasolja – működési sebességét felturbózni. Voltunk már hasonló dilemmák előtt az elmúlt százhúsz évben többször is.  Utoljára talán a nyolcvanas évek derekán, mert akkor is hasznos évek teltek-múltak olyan vitákkal, javaslatokkal, reformtervek ízlelgetésével, hogyan is lenne lehetséges a mind több kudarcot, működésképtelenséget egyre nagyobb eladósodással tetéző rendszert megreformálni. Felkészült, okos szakemberek tucatjai ontották a jobbnál jobb reformterveket, mígnem akkorát fordult a világ 1989-ben, hogy perceken belül meg lehetett feledkezni a rendszerjobbító javaslatok tömegéről. 

Az is igaz, hogy mindeközben akadtak szép számban olyanok is, akiknek – az elemi józan ész jegyében – lényeglátó érzékeik is működtek. „Zsákutcában ne fokozd a sebességet” – tanácsolták jó szemű lapszerkesztők a nyolcvanas évek második felében a Ludas Matyi címoldalán, mert ők felismerték az adott helyzetet.