A rendszer bukásának első lépése
Hát a végére értünk ennek is; az előválasztás lezárult. A szavazásban nem várt nagy létszámban vettek részt az emberek, noha a kormányoldal mindent megtett annak érdekében, hogy megszólalói által lebecsülje az ellenzéki versengést, az általa irányított állami médiával pedig agyonhallgassa. Nincs még adatom arról, hogy az ország lakossága hány százalékban hallott, értesült, tudott az előválasztásról. Nyilván előbb-utóbb ezt is megmérik, de abban biztosak lehetünk, hogy a hatalom minden mesterkedése ellenére, az eseménysor megmozgatta a társadalmat.
Ahhoz még hosszú idő kell, hogy pontosan értelmezni tudjuk a választók akaratát, miért is váltott ki ez az új intézmény ekkora érdeklődést. Annyit azonban biztosan megállapíthatunk, sokan érezhették úgy, hogy a politika ismét a kezükbe került. Hogy valóban dönthetnek arról, ki legyen Orbán Viktor kihívója, és ez egyben arra is rámutatott, hogy ezek az emberek elemi erővel szeretnék maguk szétzúzni Orbán Viktor rendszerét. Ám, ha valaki az eseményben részt nem vevők tömegéből arra a következtetésre jut, hogy a többség, lám, mégiscsak Orbánt és az általa létrehozott rezsimet akarja, az súlyosan téved.
De talán ezt maga a Fidesz és holdudvara sem hiszi; nem véletlen, hogy a háttérből azért igyekezett befolyásolni a történéseket. Most nem azokra a konfabulációkra gondolok, hogy köze lehetett a szavazás elektronikus rendszerének meghekkeléséhez, vagy esetleg tényleg mozgósította volna híveit, hogy menjenek el ők is szavazni, csak azért, hogy a számukra legkedvezőbb jelölt legyen a végső győztes. Lehetséges, hogy mindkettő megtörtént, de azt bizton állíthatjuk, hogy döntően nem tudták befolyásolni a végeredményt. Talán azzal a hirdetés-tömeggel sem, amit akár a közösségi oldalakon, akár a közterületeken elhelyeztek, hisz' a dolgok rendre másként alakultak, mint amilyen irányba ők szerették volna terelni. Nem Karácsony Gergely lett a végső jelölt, nem a Demokratikus Koalíció kampánya érvényesült, és az is látványos kudarcba fulladt, hogy Gyurcsány Ferencre hegyezték ki a támadásaikat. Egész egyszerűen nem tudtak mit kezdeni ezzel az előválasztással, sem a választói akarat kinyilvánításával, sem pedig a jelöltek mozgásával. Nem véletlen, hogy a rendszer – értsd: az Orbán-rezsim – egyik kegyeltje és ideológusa, Schmidt Mária így nyilatkozott a Spirit Fm-nek: „meg vagyok döbbenve az ellenzéken, értetlenül állok az előtt, ami most történik. Azt látom, hogy az ellenzék egyrészt az alkotmányos rend felszámolására törekszik, és legújabban az előválasztás utolsó hetében a parlamentáris demokrácia felszámolására."
Ezek a mondatok már kövérlászlói magasságba visznek bennünket, meglehetősen nevetséges érvekkel. Schmidt ugyanis – Márki-Zay Péterre utalva – azt állítja, hogy „ha valaki úgy készül miniszterelnöknek, hogy nincs mögötte parlamenti többség, az csak diktátor tud lenni. Az a játékszabály, hogy van egy pártom, és azzal elindulok a választáson. Ez a parlamentáris demokrácia. Orbán Viktor nem azért tudja végigvinni az akaratát, mert miniszterelnök, hanem azért, mert stabil parlamenti többség van mögötte”.
Schmidt úgy tesz, mintha az emberek végtelenül ostobák lennének, és nem látnának túl az otthonuk ajtaján. A politika iránt érdeklődők pontosan tudják, hogy a világban számos olyan ország van és volt, ahol látszólag többpártrendszer van, szavaznak is az emberek, mégis diktatúra van. Mert igaz ugyan, hogy Orbán azért tudja végigvinni az akaratát, mert mögötte stabil parlamenti többség van, de ettől ez a mai magyar rendszer még nem nevezhető parlamentáris demokráciának, mert ez a stabil többség pontosan ahhoz asszisztált és asszisztál, hogy felszámolja azt. Tegyük hozzá: teljes sikerrel. A demokratikus intézmények látszólagos létezése ugyanis egyáltalán nem jár együtt a demokrácia működésével, sőt, a Magyar Bálint által kliens-patrónus rendszernek nevezett rendszer kialakítása épp az ellenkező irányba vitte az országot.
Vagyis nyugodtan nevezhetjük durva ferdítésnek Schmidt Mária szavait, azt a következtetést azonban levonhatjuk belőle, hogy a hatalom rá akar ijeszteni az emberekre. Most éppen azzal, hogy Márki-Zay Péterre lő, mert azt feltételezik, hogy ő lesz a végső befutó. Róla azt mondja, hogy számára Márki-Zay „egy fekete lyuk, nem tudja honnan jön, mi a programja, miből van pénze”. Azt látja, hogy jól tud kommunikálni és a pillanatot akarja megnyerni, ennek érdekében „bármi kijön a száján”. Vagyis azonnal kijelöl egy lehetséges irányt, ahonnan támadni fogják a vásárhelyi polgármestert. De azért nem fordítja el fegyverét Karácsony Gergelyről sem, aki ugye itt marad főpolgármesterként, tehát muszáj továbbra is lőni rá. Ezt mondja: nem tudja, „van-e bármi olyan érték az életében, ami neki fontos. Azon kívül, hogy úgy csinál, mintha egy kellemes valaki lenne, nem tudnám megmondani, hogy mit gondol az országról.”
Segítek a Terror Háza főigazgatójának: noha magam sem értettem az előválasztás teljes folyamatában azt, hogy melyik lépést miért húzza meg Karácsony Gergely, azt azonban elég világosan lehet látni, hogy mit gondol erről az országról. Pontosan ugyanazt, amit az előválasztásban résztvevő tömegek: Orbán Viktort és rezsimjét le kell váltani, és ráfordulni arra az útra, amiért a rendszerváltás létrejött: legyen végre valódi demokrácia Magyarországon. Ne egy látszólagos többpártrendszer egy autoriter vezetővel, hanem olyan szisztéma, ahol az embereknek valóban van szavuk, igazi döntési lehetőségük.
Mint a szombaton véget ért előválasztásban. Még mindig segíteni akarok Schmidt Máriának, ezért most szólok: a rendszer bukásához vezető út első lépése megtörtént.
Ezen persze érthető, ha megdöbben…
