A Sorsok Háza a 130 megszorítás áldozata
„Nem az egyházak dolga, hogy megemlékezzenek a holokausztról” – nyilatkozta a Hírklikknek Schiffer János, a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (NÜB) elnöke, arra hírre reagálva, hogy a kormány leállítja a holokauszt gyermekáldozatainak emlékhelyeként épülő Sorsok Háza projektet. A múlt héten nyilvánosságra került 130 pontos megszorítás-csomag keretében törölték az erről szóló kormányhatározatot is. A több mint tíz éve húzódó projekt a magyar adófizetőknek már eddig is 10 milliárd forintjába került, de a megvalósításhoz további 2 milliárdot szerettek volna kapni a szervezők.
Több mint 10 éve csúszik a múzeum megnyitása a zsidó szervezetek között folyó szakmai- egyházi és politikai viták miatt. A fürdővízzel kiöntik a gyereket is?
Az idén januárban a Miniszterelnöki Sajtóiroda azt nyilatkozta, hogy a két zsidó szervezet – az EMIH és MAZSIHISZ – megállapodása nélkül nem folytatják a Sorsok Házának „berendezését”. Az épület ugyanis elkészült, a kiállítás „mondanivalójáról” azonban nem született konszenzus. Ameddig Schmidt Mária kezében volt a program irányítása, nagyon erős volt az a törekvés, hogy ez a kiállítás csak a 40-es évekről szóljon, de legfeljebb 1939-től kezdve. A MAZSIHISZ is, a NÜB is, azt mondta, hogy minimum a 20-as évektől kellene feldolgozni az antiszemitizmus kiteljesedését. Végig kellene tekinteni azt a folyamatot, hogyan vált a megerősödő antiszemitizmus Magyarországon olyanná, aminek a vége a holokauszt és így sok ezer gyerek pusztulása lett. A NÜB, a holokauszt túlélőket képviselő civil szervezetként, bízik abban, hogy a kormányhatározat visszavonása bizonyos értelemben a megoldás felé tett lépést is jelentheti a holokauszt 80. évfordulójának évében.
Egy ikonikus emlékhelyről való lemondás jelentené a megoldás felé tett lépést?
A döntésnek kétféle olvasata is lehet. Az egyik, hogy éppen az évforduló előtt a kormány lemond a magyarországi holokausztnak emléket állító programról. Ez önmagában figyelmeztető és tulajdonképpen aggodalomra is okot adó lépésnek tűnik, amiből akár azt is kiolvashatnánk, hogy a magyar társadalom és a magyar kormány – bár szavakban nagyon keményen fellép az antiszemitizmus ellen – nem akar áldozni a „szembesítésre”. Amire pedig ennyi év után is nagy szükség volna, a magyar társadalomnak végre szembe kellene néznie önmagával és az 1920-1945 közötti évek ámokfutásával.
Ezt számos alkalommal meg is teszik…
De csak formálisan. A Magyar Holokauszt Emléknapját a Magyar Parlamentben zárt körben ünneplik meg.
Kétféle olvasatról beszélt. Mi volna a másik?
Talán ezzel le lehet zárni az egyházi felekezetek közötti vitát, és más útra terelődhet a megvalósítás folyamata. Mi kezdettől azt mondjuk, nem a zsidó egyházak feladata, hogy megemlékezzenek a holokausztról. Amikor a megvalósítás lehetőségét az egyik felekezet kezébe adták, azt mondtuk, hogy tudomásul vesszük a döntést, de mint minden, a holokauszttal kapcsolatos megemlékezést az államnak, a társadalomnak kell rendeznie, hogy mindannyian szembesülhessünk a történtek szörnyűségével. Kicsit sarkosan fogalmazva: a budapesti gettó felszabadulásáról nem a Dohány utcai zsinagógában kell megemlékezni, hanem mondjuk a Bazilikában.
Önök civil szervezet, nem egy vallási csoportot képviselnek.
A nácizmus üldözötteiért és a túlélők emlékezetéért állunk ki. Az áldozatok ugyan többségükben zsidó vallású emberek voltak, de voltak közöttük civilek, kommunisták, cigányok, sőt, katolikus papok is.
Nyolc évtized hosszú idő. A túlélők többsége sincs már közöttünk…
Amikor a holokausztról beszélünk nem csak az áldozatok emlékét kell őrizni, a túlélők szenvedéseiről sem szabad megfeledkezni. Ezt a programot teljes egészében nem tudjuk vállalni, mert mint mondtam, ez az állam feladata volna. De ha ebben a munkában szükség van a civil szervezetek részvételére, erkölcsi támogatására, mi szívesen részt kérünk ebből.
Mégis milyen kezekben látna garanciát a múltban történtek méltó feltárására?
Mint mondtam, ez nem lehet egyetlen zsidó vallási felekezet „belügye” sem. Ezt a kormánynak már régen az állami intézmények kezébe kellett volna adnia. Megbízhatták volna az akadémiai intézetek valamelyikét, bekapcsolhatták volna a történtek társadalmi feldolgozásába a civil szervezeteket is. Hiszen a helyszín, a Sorsok Háza fizikailag – az épület és az emlékhely – készen van, pénz most már csak a program kidolgozására, a kiállítás berendezésére és a működtetésre kellene. A holokauszt 80. évfordulójához közeledve, az igazi megemlékezés tulajdonképpen az emlékközpont megnyitásával válna a helyzethez méltóvá. És talán még erről sem kellene lemondani.
