A státusztörvény szinte a feudalizmusba viszi vissza az oktatást

Neubauer Tamás, a PSZ Győr-Moson-Sopron megyei szervezetének elnöke szerint, a hatalmat az sem zavarja, ha a státusztörvény miatt a meglévő 16 ezres pedagógushiány ellenére, még pár ezren hagyják el a pedagóguspályát. Attól még be fogják vezetni – tette hozzá. Legalább 20-30 ezer pedagógusnak kellene ahhoz felállnia, és azt mondania, hogy köszöni, nem kér belőle, hogy érdemi hatása legyen. Szerinte az a baj, a többség nem is érti, hogy a távozók helyett az fog dolgozni, aki marad. Meg is teremtik hozzá azt a jogalapot, amivel bármeddig lehet dolgoztatni a pályán maradókat, a 250 túlórától kezdve a 80 helyettesítésig. A megyei elnök szerint a kormány nagyjából készül rá, hogy biztos lesz, aki elmegy a pályáról, de minden ugyanúgy fog tovább folyni, mint most. 

Az, hogy mi lesz az oktatással, nem számít. Neubauer Tamás pillanatnyilag úgy látja, a magyar kormányt nem érdekli, hogy milyen lesz az oktatás. Abból, hogy a GDP-ből 3,8 százalékot fordítanak oktatásra, ami kevesebb, mint a tao nélkül a sportba ölt pénz, lehet látni, hogy a magyar kormány miként tekint az oktatás helyzetére, az abban dolgozókra, a jövő generációjára, a jövő Magyarországára. 

A megyei elnök még sorolta tovább is, mi történik majd az oktatással. Az általános iskolák nem fogják tudni a 35 fős létszámmal, alulképzett oktatókkal ellátni a feladatukat, hiszen lassan már bárki bemehet órát tartani. Arra pedig nehéz mit mondani, hogy a szülői társadalom nem érti meg, a gyereke csak akkor lesz képes középfokú vagy felsőfokú iskolába bejutni, ha ő kőkeményen a zsebébe nyúl, ha nem érti meg, hogy adót fizet, de ezen kívül neki még fizetnie kell azért is, hogy a gyereke valamire jusson. A szülői társadalomnak látnia kellene, hogy az ő gyerekével teszi ezt az ország vezetése, hogy ő innentől kezdve passzív befizetője lesz az oktatási rendszernek, mert ő fogja fenntartani a magánórás rendszereket. Azt mondják, a szülők a megrendelők. „Egyelőre nem úgy látom, hogy a megrendelők nagyon foglalkoznának azzal, mit kapnak cserébe, és ezt nagyon rossz látni” – mondja Neubauer Tamás. Úgy gondolja, megint a legjobbak fognak elmenni a pályáról, azok, akiknek még van gerincük. A maradék pedig reménykedik benne, hogy majd jobb lesz. De mitől lenne jobb – fejezte be gondolatmenetét a PSZ Győr-Moson-Sopron megyei szervezetének elnöke. 

Totyik Tamás, a PSZ alelnöke szerint, ha a státusztörvény bevezetése után azok a pedagógusok is elmennek a pályáról, akik már eddig jelezték ebbéli szándékukat (már több mint 2800-an tették meg), akkor majd iskolákat fognak összevonni, s megemelik a pedagógusok óraszámát. Úgy véli, a státusztörvényből következően egyértelmű, hogy még több pénzt akarnak kivonni az oktatásból. Ha megemelik az óraszámokat, a pedagógusokat még jobban megterhelik, és az azt fogja eredményezni, hogy a minőségi oktatás teljesen eltűnik, az oktatás a gyermekmegőrzés szintjére korlátozódik. Nem leszünk versenyképesek, a diákok tudása az összeszerelő üzemek elvárásának felel majd meg. A diákok egy része örülni fog annak, hogy kevesebbet követelnek tőlük, a szülők pedig majd a „magánszférában” megfizetik, ha több tudást akarnak a gyermekeiknek, és azt akarják, hogy előbbre jussanak. 

Totyik Tamás szerint egy teljesen új Nemzeti alaptantervre is szükség lesz. A kormány, ha már látja, mennyi pedagógus hiányzik, az óraszámokat is csökkenteni fogja. A szülők egy része pedig örülni fog annak, hogy 18 óráig kitolják a gyerekfelügyeletet. Totyik Tamás emlékeztetett rá, hogy a portugálok, az észtek vagy a lengyelek 30-40 százalékkal megemelték az oktatás költségvetését, amikor a reformokat elindították. Ők ugyanis tisztában voltak vele, hogy egy reform többletkiadással jár. A magyar kormány pedig úgy akar reformot, hogy azt nézi, miképpen lehet pénzt kivenni az oktatásból. 

Bán Mihály, a PSZ Veszprém megyei elnöke sokadszorra is átnézte a státusztörvényt, amelyet jobbágytörvénynek nevez, amely szinte a feudalizmusba viszi vissza a szakmát. Olyan röghöz kötést, olyan ellenőrzést, olyan szabályozást alkalmaz a pedagógusokkal szemben, ami teljes jogfosztottságot eredményez. Ő már kiküldte a kollégáknak azt az összefoglalót, amit a PSZ készített a törvényről, és utána azzal fogadták: „mi lesz velünk?”. A válasza az volt: „gondoljátok meg, hogy ti mit vagytok hajlandóak azért tenni, hogy ez ne történjen meg”. 

Ha még több pedagógus elmegy a pályáról a már amúgy is hiányzó 16 ezren kívül, akkor az oktatással ugyanaz történik, mint ami az egészségügyben van jelenleg. Például, hogy egy sima vérvételre sok hónap múlva, egy ultrahangra fél évi várakozás után kap időpontot, akinek szüksége van rá. Az oktatásban majd megemelik az osztálylétszámokat, többet dolgoztatják a pedagógusokat. Az új törvényben benne van, hogy napi 12, heti 48 óra lenne a munkaidő. A gyereknek nyilván rosszabb lesz, hisz' nem lesz szaktanár. A tanároknak egyre kevesebb energiájuk marad arra, hogy a gyerekekkel foglalkozzanak, pedig látható, hogy a gyerekeknek is egyre több a problémájuk. Egy nagyobb osztálylétszám mellett egy zsúfolt teremben nyilván egyre kevesebb figyelem jut majd az egyes gyerekre. Nem kapja meg a fejlesztést, nem kapja meg a szaktudást, egyre fáradtabb és kiégettebb emberek fogják őket tanítani.  

Bán Mihály úgy gondolja, azt kellene megtalálni, hogyan lehet megértetni a szülőkkel, hogy ez konkrétan mit jelent az ő gyerekük számára. Ez a pedagógusok és a szakszervezetek feladata, hiszen ők vannak benne a szakmában. A szakszervezet megyei elnöke azt mindenképpen beleírná egy ilyen tájékoztatóba, hogy a gyerek nem fogja megkapni a megfelelő szaktudást, ellátást, nem jut neki elegendő figyelem, és jelentősen csökkenni fognak az életesélyei. 

Bán Mihály egy pedagógus haláláról megemlékezve azt írta a Facebookon:

„sorsában, mint cseppben a tenger, ott van egész hivatásának sorsa, jövője. 

Boldogabb országokban az állam nem a kiváltságosok képviselője, hanem a közösségé. Nem a hatalmon lévők és közvetlen kiszolgálóik érdekében működik. Nem csak ők kapnak magas juttatásokat, kiemelkedő fizetést. Nem csak az ő gyerekeik járhatnak jól felszerelt iskolákba.

Ám irtózatos a baj ott, ahol az állam nem becsüli azokat, akik a közösséget szolgálják. Ahol a hatalom a közszolgákat éhbéren tartja. Ahol a munkájukat nem megfizetik, hanem elrendelik. Törvénnyel kényszerítik őket egyre kevesebb pénzért egyre több feladat elvégzésére. Éppen csak annyi fizetést kapnak, hogy lakni és enni tudjanak; azt is csak azért, hogy másnap el tudjanak menni dolgozni. Kulturálódásról, pihenésről, szórakozásról szó sem lehet. Sem idő, sem pénz nincs rá. A végtelenített munkaidő és a léthatárra szorított bér együtt növelik a kiszolgáltatottságot. Az örökös készenléti feszültség és létbizonytalanság pedig felőrli az embereket. A szakma pár éven belül elfogy. Aki tud, elmenekül a pályáról; tanítónak jönni egyre kevesebben akarnak. Miért is jönnének a világ egyik legszebb szakmáját művelni, ha közben a rájuk kényszerített körülmények miatt az egészségükkel, a megrövidített életükkel kell fizetni a hivatástudatért? A nyugdíjat meg sem érő, vagy azután pár évvel eltávozó kollégák gyászjelentése mindannyiunké. Ahogy a közösséget szolgáló szakmák, a gyógyítók, a tanítók, a kultúrafenntartók szakmája pusztul, úgy veszik el a nemzet is. Megértethető-e a hatalommal, hogy a nemzet érdekében státusztörvény helyett jövőtervezés, teljesítményértékelés helyett tárgyalás kell? Haladéktalanul.”