A szociális szféra a kormány jóvoltából csendben, nem üvöltve haldoklik

Mi a legnagyobb probléma a szociális szférában?

Én több évtizede dolgozom ebben a szakmában, és mondhatom, a szociális ágazat sajnos mostohagyermeke a jelenlegi kormányzatnak. Pedig több mint 90 ezer munkavállaló végez valóban emberfeletti munkát minden nap. Teszi ezt azért, mert mérhetetlenül erős szociális vénával született, ami azt súgja neki, hogy segítenie kell. Mi a hivatásunknak tekintjük, hogy segítsünk az elesetteken és rászorulókon, annak ellenére, hogy 14 éve ezt a munkát egy köszönömmel honorálják a döntéshozók. A miniszterelnök is csupán „bátor önkénteseknek” titulált minket a Covid időszaka alatt végzett munkánkért. Miközben borzasztó az anyagi megbecsültségünk. Mi, régiek, akik még vagyunk, kitartunk, de újak már nem jönnek ide. Egyrészt az anyagiak miatt, mert „köszönöm"-ért nem kapni kenyeret, másrészt mert az egészségügy és a szociális ágazat szétválasztásával – hiszen ez a kettő régen egy minisztérium, egy irányítás, egy szabályozás alá tartozott – óriási lett a bérszakadék. Ez nem azt jelenti, hogy a szociális ágazat sajnálná a pénzt az egészségügytől, de a szociális ágazatban dolgozók a végzettségükkel el tudnak helyezkedni az egészségügyben. Mivel a számláját mindenkinek ki kell fizetni, egyszerűen átvándorolnak oda. Rengetegen meg is tették és ott folytatják segítő tevékenységüket, nagyjából dupla annyi fizetésért, mint amennyit a szociális ágazatban kerestek. Ezért a szociális szférában nagyon nehéz a munkaerő-utánpótlás, óriási a szakemberhiány egy-egy területen. Az ágazatban maradó szakembereknek pedig a távozó kollégák munkáját is el kell látniuk. Ezért többszörös munkát végeznek, ugyanazért az éhbérért. 

Ugyanakkor az egészségügyet is átalakították, amivel – túl azon, hogy elszívja a munkaerőt – óriási terhet rak a szociális ágazatra, hiszen az egészségügy azért, hogy ne rontsa a statisztikáját, két-három nap után kiad egy sztrókos beteget, egy végstádiumos rákost, akiket a szakemberhiánnyal küzdő szociális ágazatnak kell ellátnia. Átalakult a klientúra is. Aki eddig az egészségügyben a krónikus belgyógyászati osztályon feküdt, azt ma már a szociális otthonok látják el. Akik régen a szociális otthonok lakói voltak, „lejjebb tolódtak” az idős-ellátásban, őket ma már házi segítségnyújtásban részesítjük, vagy egy idősek nappali ellátását nyújtó intézménybe jönnek be. Viszont szakmai létszámot ehhez nem emeltek. Vagyis még ma is egy 24 éves rendelet, 1/2000-es rendelet szakmai létszámnormái szerint dolgozunk. Ami azt jelenti, hogy például az idősek nappali ellátását nyújtó 60 fős intézményben kell, hogy legyen egy klubvezető, és két gondozó. Ha közülük valaki megbetegszik, vagy szabadságra megy, akkor ott marad 60 ember két főre. A klientúra azonban más vonalon is nagyon megváltozott. Sajnos a társadalomban igen sok a demens, akik sokszor agresszívak, ütik-verik a dolgozókat. Erre a szociális szakember ugyan fel van készülve, az eszköztárban van olyan, amivel ezt tudja kezelni, de ugyanakkor vannak váratlan helyzetek is. Ha ketten vannak 60 főre, ha 60 embert kell figyelniük, akkor egy ember nem tud egy demenst egyedül gardírozni. A házi segítségnyújtásban dolgozóknál ugyanez van. Az egészségügy olyan szakápolási feladatokat nyom most már a szociális ágazatra, hogy nagyon helyt kell állni. Naponta mentőt kell hívni, sebet kötözni, borzalmas bőrfertőzéseket kezelni, és mindezt „köszönöm"-ért. Mert a szociális ágazatban az alapszolgáltatásban nincs veszélyességi pótlék, ágy melletti pótlék.  A bentlakásos intézményben annyival több a bér, hogy ott kapnak ágy melletti pótlékot. 

Tulajdonképpen hányféle idősgondozás létezik? 

Azt a szociális törvény határozza meg, hogy milyen ellátási formákat biztosítunk. Az alapszolgáltatás területén létezik az idősek nappali ellátása. Ez olyan, mint a gyerekeknél az óvoda, reggel, vagy délelőtt az idősek bemehetnek az intézménybe, délután pedig hazamennek. Létezik a házi segítségnyújtás, amikor a szociális ágazat munkatársai viszik házhoz a szolgáltatást azoknak, akik már nem tudnak bemenni egy ilyen intézménybe. Létezik a szociális étkeztetés, ami kedvezményes ebédeltetést jelent akár helyben fogyasztással, akár házhoz szállítással. Ha pedig az idős ember már egyik elfogadására sem képes, akkor jön az idősek otthona. Arról pedig tudjuk, hogy legalább egy év az átlagos várakozási idő minden intézményben. Még a magánintézményekben is, ahol több százezer forint a havidíj, és több millió forint a beugró. 

Az időseknek ebben hogyan segít az állam?  

Tavaly módosították az Alaptörvényt, amely kimondta, hogy mindenkinek önmagát kell ellátnia. Aki erre nem képes, annak segít a család. Ha a család nem tud segíteni, akkor majd az egyházak, az önkormányzatok, és legvégül az állam. Az állam ebből a segítségnyújtásból abszolút ki akar vonulni. 

Mert nem akar erre pénzt áldozni?

Igen. Tehát nincs szakember, nincs szakember-utánpótlás, sőt, elnyomta a szakemberek képzését is, mert ebben a társdalomban sajnos a tudás nem érték. A szakembereknek gyorstalpalón kell elvégezniük a tanfolyamokat. Biztos vannak jók is, de az én több évtizedes tapasztalatom az, hogy két évet biztos tanulni kell ahhoz, hogy az illető a szociális véna mellé egy bizonyos tudást is megszerezzen. Két-három hónapos tanfolyammal nem lesz hozzáértő, nem lesznek meg azok az alapvető készségei, amikkel ezt a szakmát űzni tudja. Ez pedig az ellátottakon csapódik le.

Keringett egy elég szörnyű beírás a Facebookon: „tudd, hogy hogyan beszélsz a gyerekeddel kiskorában, mert, ha idős leszel, ő fogja neked kiválasztani a szociális otthont, amelyikbe kerülsz majd”…

Ez egyrészt tényleg szörnyű, másrészt sajnos tényleg így van. Ezek után a szülő már rá is van szorulva a gyerekére, hiszen nincs annyi nyugdíja, hogy egy havi hét-nyolcszázezer forintos szociális otthon szolgáltatásait igénybe vegye, és akkor még az akár tizenmilliós beugrót is meg tudja fizetni. Ezt a gyereknek kell. A gyereknek meg döntenie kell, hogy merrefelé szakadjon, a saját gyerekét támogassa, vagy a szülőt. 

Sokan jártunk már olyan szociális otthonban, ahol a magukat ellátni nem tudó, fölkelni képtelen idős emberek a nap 24 órájában feküdtek az ágyukon, és várták a halált, hogy végre megszabaduljanak…

Csodálatos az, amit a tankönyv szerint kellene tenni, milyen lenne az ideális komplex ellátás, és hogy milyen foglalkoztatási, egészségügyi ellátási, mentális gondozási elemekből kellene, hogy álljon. De az a baj, hogy a szakemberhiány és a leterheltség miatt, amikor a szociális otthonban egy osztályon mondjuk egy ápoló vagy gondozó van, annyira van energiája és ideje, hogy a minimumot ellássa. Tehát pelenkát cseréljen, tisztába tegye, megetesse őket, orvosságot adjon nekik, és ha kell, orvoshoz juttassa. Azt, hogy még emellett mentálisan is gondozza őket, vagy valamilyen foglalkoztatást tartson a számukra, vagy elvigye őket kirándulni, már nem tudja megtenni, ilyen már nincs. Ennek két oka van, az egyik a szakemberhiány, a másik, amit már említettem, hogy átalakult a klientúra, azok, akik bekerülnek az otthonba, már olyan állapotban vannak, hogy egy busznyi „kirándulót” sem lehetne összeszedni közülük. Pedig 20 évvel ezelőtt még meg tudtuk szervezni ezeket a kirándulásokat. 

A szociális otthonokról mindenféle híreket, rémhíreket is hallani. Például, hogy egy mozgásképtelen idős asszony egy hétig feküdt fürdetlenül pisis pelenkában, mert azt mondták neki, fürdés egy héten csak egyszer van. Ez tényleg megtörténhet? 

Csak a saját érzéseimet tudom elmondani ezzel kapcsolatban. Mindig azt mondják, hogy a fejétől bűzlik a hal. Nagyon fontos egy olyan szakmai és hozzáértő vezetés, amely ezt koordinálja és a szabályoknak és az emberségnek megfelelően várja el a munkát. Szervezés kérdése az egész. Én mindig azt mondom az embereimnek – körülbelül 50 ember tartozik az irányításom alá –, hogy úgy bánjanak a benn lévő idősekkel, mintha a saját, idős édesanyjuk, édesapjuk lenne. Én nagyon hálás vagyok minden egyes kollégámnak a mindennapi munkájáért. Tőlem akkor mennek el dolgozók, ha nyugdíjba vonulnak, vagy meghal az illető. Mert sajnos erre is volt példa. Nagyon leterheltek a kollégák. A szociális szakemberek éjt nappallá téve, időt és energiát nem kímélve dolgoznak, amire sok esetben rámegy a családjuk és rámegy az egészségük. Az elmúlt öt esztendőben egy 70 fős munkavállalói kollektívában négy olyan eset is történt, ami óriási figyelmeztető jel volt, arra, hogy ez a helyzet nem fog jóra vezetni.  Az egyikük 62 esztendős, a házi segítségnyújtásban dolgozó, felsőfokú végzettségű, magasan képzett, igazi szociális vénával megáldott munkavállaló volt, aki majdnem 40 éve dolgozik az emberekért. Kezdetben az egészségügyben, majd 2000 óta a szociális ágazatban segíti az idős, elesett, segítségre szoruló embertársainkat. A fizetése arra elég, hogy éhen ne haljon a család a hónap közepéig. Ezért éjt, nappallá téve „fusizik”, hogy a hó végén is legyen kenyér az asztalon. A szervezete azonban intő jelet küldött a számára: „eddig és ne tovább!” 2019 szeptemberének egyik napján erős fáradékonysággal ébredt, a vérnyomása nagyon magas volt, viszont a pulzusa alig volt mérhető. A háziorvosához fordult, aki azonnal mentőt hívott és a klinikán azonnali életmentő műtétet hajtottak rajta végre, pacemakert ültettek be neki. A segítő szakmát nyugdíjba vonulásáig folytatja, de plusz munkát már csak mértékkel tud vállalni. A kiadásait csak felnőtt gyermekei segítségével tudja fizetni. A másik egy 42 esztendős, 2009 óta a házi segítségnyújtásban dolgozó kolléga, aki megalázóan alacsony fizetését plusz munkával kell, hogy kiegészítse. Az ő szervezete is jelzett, hogy „lassíts!”: 2023. augusztus 16-án szorító mellkasi érzéssel, légszomjjal, karba sugárzó fájdalommal, 230-as vérnyomással vitték a sürgősségire, ahol szívinfarktus gyanújával kezdték meg a vizsgálatait. Azonnali életmentő műtét következett, stentet ültettek be neki. A segítő szakmát folytatja, de plusz munkát már ő is csak mértékkel tud vállalni. A férje kényszerül arra, hogy a jelenleginél is többet dolgozzon. A harmadik egy 46 esztendős, a hajléktalan ellátásban dolgozó kolléga, aki magas vérnyomással, hányással, rossz közérzettel, szorító mellkassal kereste fel a sürgősségi osztályt, ahol szívinfarktus gyanúval azonnal rohantak vele a műtőbe, és két darab stentet ültettek be neki. Két stentbeültetés még vár rá. Jelenleg táppénzen van, de hála istenek, él. A negyedik kollégánkat azonban gyászoljuk. Ő 39 évet dolgozott a segítő szakmában, jövőre ment volna nyugdíjba. A házi segítségnyújtásban dolgozott gondozóként, nagy szakértelemmel, hatalmas empátiával, toleranciával. Sajnos a gyalázatosan alacsony fizetés miatt neki is másodállást és plusz munkákat kellett vállalni, és ő dolgozott reggeltől estig és hétvégén is. Az 58. születésnapja előtt, 2024 januárjában rosszul lett, gyenge volt, szédült, fájt a gyomra és sugárban hányt. A mentő 190-es vérnyomással és 16-os vércukor értékkel szállította a sürgősségi betegellátó osztályra (SBO), ahol a „kiválóan működő magyar egészségügy” három óra hosszáig csupán csak várakoztatta. EKG-t három óra múlva csináltak neki, majd azonnal vitték volna a műtőbe szívkatéterezésre, mert hátsó fali infarktusa volt. Csakhogy már túl késő volt, elment örökre. Ezek mind hatalmas piros felkiáltójelek, hogy valamit tenni kell, így nem mehet tovább. 

Úgy tűnik, mintha szociális téren magára hagyott lenne az egész ország. Ha most a gyerekvédelemben nem bukik ki a pedofil- és kegyelmi botrány, akkor szó sem esne a szociális szféra gondjairól, valahogy mindenki átsiklik fölötte, aki meg benne van, és bajban van, nem tud mit csinálni…

Tudja, én úgy érzem, hogy a szociális ágazat lassan ott tart, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt, vagy a szakszervezet (MKKSZ) által emlegetett puskaporos hordó fog felrobbanni. Ami nagyon fájó és fölfoghatatlan, hogy egy magát kereszténynek és szociálisan érzékenynek valló kormány pont a szociális ágazatot, annak a több mint 90 ezer dolgozóját tiporja sárba 14 éve úgy, mintha nem is létezne.