Adóreform kellene, mert elkerülhetetlen a közteherviselés átalakítása

Valamire végre kicsit büszkék lehetnénk, de ön ezt cáfolja. Miért? 

Közismert, hogy az unió országaiban az államháztartási bevételek meghatározó többségét az adók és járulékok adják. 2023-ban a 27 ország átlagában ez 88 százalék, hazánk esetében 82 százalék volt. A mindenkori kormányok ebből finanszírozzák a közösségi kiadásokat, fejlesztenek és működtetik a közszolgáltatásokat. A magasabb adóbevételek magasabb szintű közellátást képesek fedezni, mint fordított esetben. Ami egyik oldalon államháztartási bevétel, az a másik oldalon adó- és járulékfizetési kötelezettség, vagyis közteher. Igazság szerint a fizetendő közterhek mértéke és a közteherviselői képességek között távolodnak a szélső értékek, világszerte súlyosbodnak a társadalmi egyenlőtlenségek, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek. Statisztikailag ez megjelenik a megtermelt anyagi javak és pénzjövedelmek koncentrálódásában, illetve a szegénységben és a társadalmi kirekesztettségben élők arányának növekedésében. De ez nem pusztán statisztikai probléma. A valódi gond a rövidtávú kormányzati politika, a befelé fordulás, a pótlólagos források hiányában a növekedés lefékeződése, az állami szerepvállalás korlátozása, amelyek következménye végső soron a társadalmi egyenlőtlenségek súlyosbodása. 

Szóval nem érdemes irigyelni azokat az országokat, ahol kisebbek az adóterhek. 

Lehet őket irigyelni, de nem érdemes, mert az adó- és járulékbevételek alacsony szintje mindig együtt jár az állami közszolgáltató rendszer méltatlanul gyenge működésével. A miniszterelnökünk büszke arra, hogy Magyarország az „egyedüli adócsökkentő ország”, ami persze sokakban hamis illúziót ébreszthet. Az egykulcsos szja bevezetésével és a családi adókedvezménnyel valóban mérséklődött a családok adóterhe, de ennek mértékét lényegesen meghaladta az áfa-terhelés növekedéséből adódó veszteség. És még valami: azzal, hogy a munkáltatókat terhelő szociális hozzájárulást adóvá minősítették, lényegében megszűnt a társadalombiztosítás önállósága, a járulékbefizetések beépültek az államháztartás finanszírozási rendszerébe. Ugyanígy államosították az önkéntes magánnyugdíjpénztárak vagyonát, s ezzel egyik oldalon az államháztartás magára vállalta az egészségügyi- és szociális ellátás, valamint a nyugdíjrendszer működtetési feladatait, miközben lépésről-lépésre szűkítette a szociális ellátás vállalásait. A munkáltatók is minimálisra szorították szociális vállalásaikat: megszűnt az üzemorvosi ellátás, felszámolták a jóléti intézményeket, s mindez annak ellenére történt, hogy az állam nem vállalta át a szociális funkciók pótlását. Hová vezetett mindez? Jelentősen megnőtt az alacsonyabb keresetűek anyagi terhe, az állam által ellátatlan feladatokat saját zsebből kell finanszírozniuk, miközben a magas jövedelműek szociális vállalásai nem bővültek. Összességében a munkáltatói tb-járulékfizetési kötelezettség fokozatos mérséklése után és az elkerülhetetlen demográfiai változások ellenére, bizonytalanná vált az egészségügyi és szociális ellátás, a nyugdíjrendszer, de nem vált kiszámíthatóbbá az oktatás fenntarthatósága sem. 

Korábban az Adó- és Vámhivatal elnökeként rálátása volt ezekre a problémákra. Változott azóta valami?

Hazai adórendszerünk több mint három és fél évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik, ismerjük erényeit és hiányosságait, de leginkább az utóbbi években tapasztalt torzulásait. Az áfa túlsúlya, az egykulcsos szja, a társadalombiztosítási rendszer felszántása, az adónemek és fizetési jogcímek tobzódása miatt már ideje volna egy átfogó adóreformnak, de erre a kormányok nem szívesen vállalkoznak. A mögöttünk hagyott 2011-2023-as időszakban fontos változások történtek. A GDP arányában mért munkát terhelő adók – részben az szja kulcs, részben a munkáltatói tb-járulék leépítése következtében – veszítettek korábbi súlyukból, a fogyasztást terhelő adók pedig részben az áfa-kulcs, részben a különadók következtében felértékelődtek, ugyanakkor a tőkét terhelő adók valamelyest mérséklődtek. A közteherviselési rendszer átfogó megújításával szemben tapasztalható erős ellenállás mögött felismerhetők bizonyos politikai kockázatok is, de ebben nagyobb szerepe van elsősorban a költségvetés állandósult hiányának és az adósságállományunk növekedésének. Ez a kettő kölcsönhatásban áll, a hiányok hosszabb távon emelkedő arányban ismétlődnek, aminek természetszerű következménye az adósságállomány felfutása. Napjainkban a GDP 76 százalékán állunk.

Amikor ezt felróják a kormányzatnak, azt állítják, még az unokáinkat is eladósítják.

A jövő valóban tartogat meglepetéseket. Ide sorolnám azokat a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat, amelyek miatt egyfelől mérséklődnek a munkából származó adóbevételek, másfelől növekedni fognak az időskorúak szociális ellátási kiadásai. Ezeket a folyamatokat látva, a magyar gazdaság teljesítőképességének növelése érdekében több támogatást kellene adni a hazai üzleti vállalkozásoknak. Fel kellene zárkóztatni az európai szinthez az egészségügy és az oktatási rendszerek működését. Vannak nemzetközi kötelezettségeink, emelnünk kell a védelmi kiadásainkat, s mindezek mellett többet kellene tenni a klímaváltozás negatív hatásainak kivédése érdekében. A példák még hosszasan sorolhatók. 

A jövő évi választásokhoz közeledve, egyre több szó esik az adórendszer változtatásának szükségességéről. Ön is így látja?

Ez a probléma az utóbbi időben a politikai csatározások szintjére emelkedett, a választói szimpátia elnyerése érdekében ütközőpontba került. Félő, hogy ebben a kiélezett helyzetben elkerülhetetlen, hogy a korábban elhalasztott korrekciók halasztása után, most újból nem nézünk szembe valóságos helyzetünkkel. Úgy tűnik, hogy a politikai porondon küzdő felek vagy nem ismerik fel a csúcsra járatott fogyasztási adók, illetve az egykulcsos szja társadalmi egyenlőtlenségeket súlyosbító hatásait, vagy nagyon is tisztában vannak a negatív következményekkel, de ennek ellenére, a magas jövedelműek és a nagy vagyonnal rendelkezők elvárásainak kívánnak megfelelni. 

Egy korábbi tanulmányában Bismarckot idézte, aki az európai országokról azt mondta: vannak, akik lassan nyergelnek, ám gyorsan lovagolnak; vannak, akik gyorsan nyergelnek, de lassan lovagolnak, és hozzátette, vagyunk mi, magyarok, akik most lassan nyergelnek és lassan is lovagolnak. Mire utalt ezzel?

A magyar adórendszerben immár másfél évtizede a legkomolyabb adóteher, amely semmiféle méltányosságot nem tartalmaz, és ezért a társadalmi egyenlőtlenségek erősödésének egyik felelőse, a 27 százalékos áfa, vagy szakmai nevén a hozzáadott érték-adó. Vásárláskor, a szolgáltatások igénybevételekor ezt mindenkinek egyformán meg kell fizetnie, aminek végső terhét a háztartások viselik. Az európai csúcsot jelentő 27 százalékos áfa-teher a hazai gazdaság egyik legnagyobb problémája, aminek következtében – abszolút és relatív értelemben – a háztartások egy főre jutó tényleges fogyasztása az európai rangsor végére került. Ennek következményeit az államháztartás is megérzi. Csak egyetlen példát említek: 2023-ban a tervezett 7986 milliárd forint áfa-bevételből mindössze 7 054 milliárd forint folyt be a költségvetésbe, aminek következtében a következő évek előirányzatait is vissza kellett venni. Márpedig ezt érzik a döntéshozók is. A háztartások ténylegesen elkölthető jövedelmének megítéléséhez természetesen figyelembe kell venni az szja-t, a tb-járulékot, valamint a munkaerőpiaci hozzájárulást, ami összevontan 33,5 százalékkal csökkenti a családok elkölthető jövedelmét. Amikor vásárolunk, vagy szolgáltatást veszünk igénybe, ki kell fizetnünk az árakba beépített hozzáadott érték-adót, az iparűzési adót, a kiskereskedelmi különadókat és számtalan más adóterhet. Mindezek összevont mértéke további 19 százalékkal terheli a háztartás bruttó jövedelmét. Természetesen ezek a fizetési kötelezettségek nem azonos módon érintik a különböző jövedelmi csoportokat, a háztartási típusokat, illetve a különböző életkorú családokat. Van annak némi bája, hogy miközben a háztartások egy főre jutó tényleges fogyasztásában az európai rangsor végén vagyunk, ugyanakkor a GDP arányában mért fogyasztási adóbevételekben az európai élmezőnybe tartozunk. Hosszú a reakcióidőnk! 

Lehetne igazságosabb megoldás is? 

Nem akarok azokban a politikai vitákban állást foglalni, amelyek napjainkban napirendre kerültek, a véleményem kizárólag egy adózási ügyekben járatos közgazdász álláspontja. Úgy gondolom, egy 2026-os kormányváltás ebben fordulatot hozhatna, amennyiben egy másfajta adófelfogás érvényesülne. Ha mondjuk a 27 százalékos hozzáadott érték-adót, az áfá-t, 2 százalékponttal visszavennénk, az mintegy 800 milliárd forint bevételcsökkenéssel járna, de ez a kieső bevétel ugyanilyen mértékben növelné a belföldi fizetőképes keresletet. Az áfa-kulcs mérséklése miatt elmaradt bevételeket az egykulcsos szja által előidézett társadalmi igazságtalanságok mérséklése érdekében pótolni lehetne a progresszív szja rendszerre történő visszatéréssel. A 2026-ra prognosztizált jövedelememelkedésekkel számolva, a havi bruttó 500 ezer forintnál alacsonyabb jövedelmeket maximum 10 százalékos adó terhelhetné, az is megfontolandó, hogy részesülhessenek-e a minimálbéren foglalkoztatottak is az adójóváírás valamilyen kedvezményében. A bruttó havi 750 ezer forintos jövedelem maradna a 15 százalékos sávban, de a havi bruttó 1250 ezer forint felett már 20 százalékot vonnának le, míg az éves 20 millió forint felett az szja már 25-27 százalék lenne. Az úgynevezett elkülönülten adózó, forrásadós jövedelmek esetében, a befektetői hajlandóság szinten tartása érdekében, indokolt lehet egy 20 százalékos lineáris adókötelezettség. Úgy tűnik, 2008-2023 között a fogyasztást terhelő adók szerepét „túltoltuk”, és ezzel a háztartások életminőségi mutatóinak javulási esélyeit rontottuk. A munkát terhelő adók mérséklése javította a foglalkoztatottsági mutatókat, ám a szociális hozzájárulásnak a munkáltatókról a munkavállalókra történő átterelése – kiegészülve az inflációs hatásokkal – aránytalanul nagyobb terhet rótt a bérből és fizetésből élőkre. 

Sokakat foglalkoztat: vissza lehet-e szerezni az állami megrendeléseken hízott NER-vagyonokat?

Erre az adórendszer változása törvényes eszköz lehetne. Ha kimondjuk azt a szót, hogy „vagyonadó”, mindenki azonnal a társadalmi igazságtalanság csökkentésének eszközére gondol. Jogos igény volna a nagy vagyonnal rendelkezők alaposabb bevonása a közteherviselésbe, ám nagyon nehéz megmondani, mi számít „méltatlanul szerzett” vagyonnak és mi az, ami mögött kemény munka áll. Az állammal szembeni bizalmatlanságot keltheti, ha ebben valamiféle méltánytalanság történik. Mindezt tetézi, hogy sajnálatos világjelenség a jövedelmi és vagyoni viszonyok differenciálódása, a szélső értékek távolodása, a szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben élők arányának újbóli emelkedése. A társadalmi egyenlőtlenség növekedésének a vagyoni különbségek inkább okai, mint a jövedelmi különbségek, ezért elfogadhatónak tűnik a vagyont terhelő adók szerepének növelése, amit a franciák és az angolok alkalmaznak is. A legnagyobb vagyonok esetében már az OECD tett ilyen kezdeményezést, amit a G20-ak el is fogadtak, és talán nincs messze a globális vagyonadó bevezetése sem.