Aggódom Orbán Viktorért

No, de ez mindegy is a mondandóm szempontjából. Csak azért indultam ki a felcsúti bajnoki találkozóból, mert egy nappal később éppen ott, a Puskás Akadémia központjában mutatták be a tekintélyes vastagságú és árú Labdarúgás és tudomány című könyvet, amelyet – többek között – Orbán Viktor is laudált. Máshol, más országokban az ilyesmi nyilván meglepő lenne, de itt, Magyarországon, senki nem döbben meg azon, ha a miniszterelnöke szerepet vállal egy foci-könyv ismertetésén. Ma ebben az országban mindenki tudja, hogy Orbánt szenvedélyes szerelem köti a labdarúgáshoz, és erre hajlandó is milliárdokat áldozni.

No nem teljesen a saját pénzéből – abból nem tudni, hogy fordít-e a focira – hanem leginkább a közös pénztárcánkból – abból építtetett stadiont a felcsúti háza mellé, és abból jutott az elmúlt évtizedben sok-sok milliárd, tao-pénz formájában a kis község akadémiájára. (A miniszterelnök sokáig abban a hitben élt, hogy a vállalatok adójából futballra fordított összegek nem számítanak közpénznek, de ebben – mint utóbb egyértelművé vált – súlyosan tévedett.) Hogy ezt a tévedését a mai napig nem látta be, azon nem csodálkozunk, az ilyesfajta mea culpa, és főleg a rossz gyakorlat korrigálása nem tartozik a kiemelkedő erényei közé. Ennek megfelelően – ahogy az már nálunk lenni szokott –, minden maradt a régiben: a pénz azóta is ömlik Felcsútra. Valóságos kis sportváros épült a 2000-es faluban. Ennek tükrében pedig az sem véletlen, hogy egy ilyen tudományos könyvet éppen ott, éppen vele és éppen az ő beszédével mutatnak be a nyilvánosságnak. A kiadvány majd’ 13 ezer forintba kerül, de nem lennék meglepve, ha máris, ott a helyszínen sokan a pénztárcájukba nyúltak volna, hogy elsők között legyenek a könyv vásárlói – esetleg miniszterelnöki dedikációval ellátva. Én magam, ha kaptam volna meghívót az eseményre – persze nem kaptam – biztosan a vevők között lettem volna, mégpedig az orbáni dedikációban reménykedve. Ki tudja, milyen értéket képvisel az ilyen, már másnap.

Könyvem tehát nincs, így legfeljebb a miniszterelnöki beszédből táplálkozhattam. Az ugyanis közkinccsé vált, és onnan tudom például azt is, amit a kormányfő megosztott velünk, tudniillik azt, hogy a felcsúti „legyen egy olyan akadémia is, amely nem egy nagy klub alá dolgozik, hanem mindenkinek dolgozik, és amit itt kikísérletezünk, meg fölismerünk, meg megírunk, meg megtanulunk, meg létrehozunk, az az egész magyar labdarúgást szolgálja.”

Ne vitassuk, szép gondolat, a közösségben való gondolkodás mindenképpen kiemelendő. Más kérdés, hogy ebből az elmúlt bő másfél évtizedben még semmi nem valósult meg. Ha csak arra nem kaptunk példát, hogyan lehet könnyen, gyorsan közpénzhez jutni, ami ugyan nem feltétlenül szolgálja sem az egyetemes, sem a magyar labdarúgást, de mindenképpen jól megélnek belőle néhányan.

De még mindig nem az, ami miatt elővettem Orbán beszédét. Ha ő így látja a Puskás Akadémia eddigi teljesítményét, hát legyen; ennyi szülői elfogultság bőven belefér. Hanem hát a történelmi eszmefuttatás… Sokszor bíráltam már a miniszterelnököt, kritizáltam beszédeit, cselekedeteit, Gúnyoltam – már bocsánat, talán nem felségsértés – tévedéseiért, vádoltam kirekesztő mondataiért. Most azonban határozottan aggódom érte. Tudom: fontos a magyar futball, és fontos a magyar történelem. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy fontos lenne a kettőt összekapcsolni. Márpedig Orbán most ezt tette. Világos összefüggést vélt felfedezni a magyar labdarúgás Trianon utáni, valamint ötvenes évekbeli, szovjet diktatúra nyomása alatt elért aranykora között. Ezt mondta: „nem tartom véletlennek, hogy pont Trianon után volt az első nagy aranykorszakunk, amikor a magyar futball vigasz volt, amikor jól megmutattuk nekik. Azt sem tartom véletlennek, hogy pont az ötvenes években voltunk olyan jók, ennek biztos van sportszakmai oka is, de a futball arra is jó, ha máshol nem, akkor a futballpályán a megszálló ország csapatát is le lehet győzni, még hogyha nem is olyan egyszerű, de sikerülhet. Tehát a futball mindig a vigasz és a jóvátétel lehetőségét is adja egy olyan nemzetnek, mint amilyenek mi vagyunk, ezért nem egyszerűen csak sportként, hanem a kultúra és történelem részeként is kell kezelni.”

Itt azonban még nem értek véget a történelmi analógiák, mert a következő mondat is elhangzott: „Szokolai László barátom, Szoki szokta nekem mondani, ha találkozunk, hogy a magyar történelemírás újabb kori fejezetében az van írva, hogy én küldtem haza először az oroszokat, de ez nem így van, hanem ő, mert ő befejelte… És ez igaz, és ki is vertük őket. Tehát azt akarom csak mondani, hogy a futball sokfajta asszociációra ad lehetőséget, és minden ilyen tréfának meg ugratásnak a mélyén azért van valamennyi igazság, és az igazság az, hogy a futball a magyarnak vigasz és elégtétel is.”

És ez az a pont, ahol már tényleg aggódni kezdtem. Ha ugyanis jól értem: ma már komolyan hiszi, még ha szerényen el is hárítja magától, hogy a történetírás legújabb kori története szerint, ő maga küldte haza az oroszokat. Értsd: az orosz katonákat. Ha jól gondolom, a miniszterelnök itt egy EB-selejtező mérkőzésre utal, ahol Szokolai László egykori, ferencvárosi labdarúgó volt az egyik gól szerzője. Ám a sztori felidézésének mégis az a lényege, hogy ama bizonyos történelmi tett, vagyis a szovjet katonák hazapaterolása – a közkeletű vélekedések szerint – az ő nevéhez kötődik. Amihez fogható – a magyar miniszterelnök történelemszemlélete szerint – legfeljebb Szokolai 1978-as fejes gólja lehet.

Ha hiszik, ha nem: aggódom.