Akinek véleménye van, az ellenség

A Kossuth-díjas színész, rendező a blokád idején elsők között vállalt őrséget a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Azt mondja, minden nap így kelleni élni: tiltakozni az országot megszálló zsarnok hatalom ellen. Lukáts Andor a Hírklikknek arról is beszélt, járnak-e előjogok egy művésznek? Mikor szokott nevetni önmagán, és egyáltalán: mennyit ér egy pohár víz?  

– Megütötte a fülemet, mikor a telefonban azt mondta, „Megyek a kútra vízért.” Miért, talán nem folyik a víz a házában?

– Lassan két hete már van vizem, de előtte huszonhárom évig nem volt. Pilisborosjenőn lakom az erdőben, nagyon drága lett volna ide bekötni a vizet, öt millió forintba került volna, amikor építettem a házat. Erre már nem maradt pénzem. A faluban van egy kút, onnan hordtam kannákban a vizet. Most azonban egy segítőkész ember megelőlegezte nekem a víz bevezetésének árát. Szenzációs érzés, hogy kinyitom a csapot, és már nem csak a levegő jön belőle. Ezen gondolkodtam valamelyik éjjel, hogy mindenért mennyire meg kell küzdeni: én nem adtam föl, nem költöztem el innen, és lám, ennyi év után már a kádamban is meg tudok fürödni.

– Ezt komolyan mondja? Eddig mosakodni sem tudott otthon?

– Forraltam a vizet a gáztűzhelyen és kannából öntöttem a lavórba. Gáz és villany sem volt mindig: néha nem volt pénzem befizetni a számlát, de többnyire inkább csak elfelejtettem, és kikapcsolták a szolgáltatást. Ha nincs víz, annak a következményei is kellemetlenek. A szennyes ruhát a városi mosodákba hordtam, és mosogatni is nehézkes úgy, hogy kannából kell öntögetni. Rengeteg időt elvitt, és a főzés is macerás volt. Bár most éppen azt tervezem, hogy lekapcsolom a gáztűzhelyet, tüzet gyújtok a sparheltben és így fogok főzni. Sokszor eszembe jut, hogy gyerekkoromban az anyám milyen fantasztikus palacsintákat sütött a sparheltben. Később gyakran jártam Pápához közel egy kis faluba. Még volt feleségem, és ott lakott az édesanyja. A  mama nagyszerű asszony volt. Forgattam egy filmet Álombalzsam címmel, amelynek ő lett a főszereplője. A mama is tüzet rakott, azon sütötte a palacsintát.

– Vagyis nosztalgiából tér vissza sparhelthez?

– Igen, az egyszerűség nosztalgiája miatt, hogy ne legyen túltechnikázva se a házam, se az életem. Örömet okoz, ha minél több dolgot magam meg tudok csinálni, kétkezi munkával.

– Ugye a kútra nem azért járt, mert akkora boldogság kannákat cipelni?

– Abban is van valami izgalmas, ha mindenért meg kell dolgoznom, azért is, hogy legyen egy pohár vizem. És még bírom, csinálom, lám, élek!

– Ön egy Kossuth-díjas művész, az ország egyik legnagyszerűbb színész-rendezője. Hogy élhet ilyen méltatlan körülmények közt? Nem háborítja fel?

– Azért mert ilyen-olyan díjam van, miért járna nekem több mint másnak? Művésznek lenni nem kiváltság, nem illetnek meg érte előjogok. Tudja, mi háborít fel? Az, hogy az én helyzetemnél ezerszer rosszabb körülmények között élnek emberek. Rengeteg olyan hely van az országban, ahol nemhogy víz nincs, de ház sincs. Semmi sincs. Éhség van, vályogviskók, meg gyerekek, akik alig kapnak enni és kinézik őket az iskolából. Nekik kellene elsősorban segíteni, és nem azoknak, akiknek már van valamijük.

– Annak, aki többet tanult, többet tett le az asztalra, nem jár több mint az iskolázatlanoknak?

– Szerintem nem, és nem is lehet ezt így összehasonlítani. Tudja, milyen sokat kell tanulni ahhoz, hogy valakiből, mondjuk, jó pék legyen? Hajnalban kell kelnie, hogy megsüsse a kenyeret, zsömléket reggelre és azután még estig robotol. Elképesztően kemény munka ez. és minden nap ugyanezt csinálja. Az én szakmámban sokkal több a lehetőség, nem kell lélekölő, nehéz fizikai munkában megszakadni. A pályám rengeteg örömöt adott és ezért én nagyon szerencsés vagyok. Egy normális országban mindenkit megilletne az emberhez méltó élet, hogy fel tudja nevelni a gyerekeit. Ha majd ezeket az alapvető dolgokat mindenkinek biztosítani tudjuk, utána lehet azon is töprengeni, hogy jár-e valakinek magasabb fizetés, miért és mennyivel. De azért, mert Kossuth-díjam van, nem várhatom el, hogy helyettem valaki megcsinálja a kerítést, vagy az utat, hogy télen az autómmal ne csússzak le róla.

– Merthogy lecsúszott? Baleset érte?

– Nem történt baj, de a feljáró a házamig sokáig nem volt kiépítve, csak annyira volt út, amennyire az autóm az évek során letaposta. Télen, amikor jegesre fagyott minden, börleszkbe illő jeleneteket éltem át. Még a Katona József Színházban dolgoztam, előadás után jöttem haza. Meredek emelkedőn kellett volna felhajtani, de annyira jeges volt az út, hogy a kocsit a faluban hagytam. Elindultam gyalog felfelé a jégpályán, a kerítésekbe kapaszkodtam. Hirtelen egy kutya ugrott neki a kerítésnek, kiejtettem a kezemből a táskámat, ami visszacsúszott az út elejére. Nekem is le kellett csúsznom érte, majd újra elindultam fölfelé. Ám valamiért megint lecsúszott a táska, és én is utána. A 250 méteres kaptatót több óra alatt tettem meg, iszonyúan fáztam, minden bajom volt, de közben hangosan röhögtem magamon.

– Miért nem költözik el innen biztonságosabb helyre, a városba? Nem fiatal már, nem túl veszélyes itt?  

– Szeretek az erdőben lakni, fantasztikus a kilátás, a csend. Nem vágyom a város zajába, baj pedig bárkit bárhol érhet. A városban még több is.

– A nélkülözések megedzik az embert, amire szüksége is lehet, hiszen ön is régóta szabadúszó. A járvány idején ez még nehezebb.

– Én nagyon-nagyon szabadúszó vagyok.

– Lehet kicsit és nagyon szabadúszni?

– Persze: nem mindegy, hogy a strandon vagy a zajló folyóban úszik valaki. Én már akkor is szabadúszó voltam, amikor 2008-ban egy kilencedik kerületi bérelt pincehelyiségben megalapítottam a Sanyi és Aranka színházat. Kezdetben mindent egyedül csináltam rendeztem, játszottam, díszlet terveztem, világítottam. takarítottam is. Mégis nagyon szerettem. Akkor az SZDSZ-es Gegesy Ferenc volt a polgármester, és az önkormányzat támogatta a színházunkat. Majd a következő választásnál egy fideszes polgármester került a helyére, akihez fél évig be sem juthattam. Tudtam róla, hogy futballozik, mint Stohl András barátom, aki ismerte őt, és felhívta, hogy fogadjon már engem. Így találkozhattam a polgármesterrel. Egy órát „beszéltünk” az irodájában, de amikor a pénzre tértünk át, hallani sem akart arról, hogy hozzájáruljanak a költségeinkhez. Közölte, „Még a saját színházunknak sem tudunk adni.” Döbbenetes mondat: az önkormányzatnak tehát van egy saját színháza, a többi kerületi színház meg kié? Azt nem kell ugyanúgy támogatni? Még évekig küszködtem, próbáltam valahogy, a saját pénzemből is működtetni a színházat, de belefáradtam, és két éve be kellett zárni. Azóta vagyok „nagyon szabadúszó”, mert már alig tudok valahol dolgozni.  Rendeztem ugyan Szombathelyen, Zalaegerszegen, Szegeden is: évadonként legfeljebb egy-egy előadást. Szívesen rendeztem volna többet is. Játszani még ritkábban szoktam.

– Ha ennyire nincs munkája, miből él?

- A nyugdíjamból. És látja, ebben is szerencsés vagyok, mivel bizonyos díjakkal havi illetmény jár, így ki tudok jönni. De az elképesztő, hogy majdnem minden nap jön egy levél valamelyik hivatalból, és mindegyik pénzt követel. Nincs olyan, hogy az ember azt mondja nekik: ne haragudjanak, nincs munkám, adjanak haladékot! Rögtön fenyegetőznek. Ezt hogyan oldják meg azok, akik tényleg nyomorognak? A kormány a járvány idején azokat hagyta cserben, akiknek nincs jövedelmük, és leginkább rászorulnának a segítségre. Semmire nem becsülik a szegényeket, sőt, útjukban vannak. Orbán úgy tesz, mintha a saját pénzét osztogatná, holott ez az ország pénze. Egyik éjjel azon gondolkodtam, hogy ami ma történik velünk, hasonlít arra, mint amikor az országot megszállták az oroszok. Csak most a Fidesz-kormány szállt meg minket.

– Akad azért némi különbség a kettő között, például az, hogy Orbánékat a nép választotta hatalomra. 

– Na, jó, de tudjuk, hogyan! A választási törvényeket úgy alakítják át, ahogyan az éppen nekik kedvező, a kistelepüléseken élők pedig teljesen kiszolgáltatottak, zsarolhatók. Nem jutnak információkhoz legfeljebb a nemzeti konzultációhoz, és hazugságpropagandával mossák át az agyukat. Fogalmuk sincs arról, mi történik az országban és hol élnek.

– Talán ezért is nehezebb ma ellenzékinek lenni, mint a rendszerváltás előtt. Ma teljesen megosztott az ország, és aki ugrál, azt pillanatokon belül tönkre tehetik, a semmibe hullhat.  

– Ebből a szempontból ma biztosan nehezebb, sokkal nagyobb a szegénység, mint a Kádár-rendszerben volt. De akkor ellenzékinek lenni teljesen más jelentett, legfeljebb szamizdatokat lehetett csinálni, és megpróbálni egyre kijjebb tolni a véleménymondás határait. Amikor 1972-ben a kaposvári színházba kerültem, akkor szembesültem azzal, hogy a kommunista párt döntheti el, hogyan kell élnünk, mit szabad gondolni, mi az, ami jár nekünk, és mi az, ami nem.

– Csakhogy a kaposvári színházat mégsem számolta fel a kádári kultúrpolitika. Orbánék viszont nyílt háborút folytatnak az értelmiség ellen. A '80-as években már nem történhetett meg az, ami most az SZFE-vel, hogy politikai komisszárok elfoglaljanak egy egyetemet.

– A jelenlegi hatalom rettenetesen fél, retteg mindentől, ami szellemileg független. Már az is megriasztja, ha valakinek véleménye van. Ezért akarják elfoglalni az SZFE-t, mert az is egy szabad szellemiségű hely, és akinek véleménye van, az ellenség. És aki ellenség, az holnap lázadhat is, vagy sztrájkolhat, és ebbe belebukhat a kormány. Tehát csirájában el akarják ezt fojtani.

– A diákok hónapokon át ellenálltak a kormányzati nyomásnak. Ez teljesen új jelenség a hazai közéletben. Ön is tanított egykor a színművészetin, és most, a blokádok idején az elsők közt vállalt őrséget az egyetemen.

– Ott álltunk fent a tetőn, mozdulni se mertem a megilletődöttségtől. Olyan volt, mint egy szent őrület: szemben az utcán a tömeg. akik meg minket néztek. Nagyon felemelő érzés volt. Arra gondoltam, minden napnak így kellene eltelnie. Kimenni az utcára és tiltakozni. Ne hagyjuk, hogy a lázadás lángja kialudjon! Én már azt sem értem, hogyan történhetett meg, hogy az Akadémiát szétverték, a CEU-nál már őrjöngtem. Milyen alapon merészeli bárki azt mondani az ország legjobb egyetemének, hogy takarodjatok, ki innen! És erre most jött Vidnyánszky és a csapata, hogy elfoglalják a színművészetit. Vidnyánszkyé a Nemzeti Szinház, a kaposvári egyetem, annyi pozíciója van, hogy megszámolni se lehet, de neki mindez kevés, mert kell neki SZFE is. És ezek után még a keresztényi elveket hiányolja az egyetemről! Ezek nem keresztények, hanem szörnyek. Sötét, képmutató társaság, teljesen idejét múlt, zavaros gondolkodással.

– Milyen esélyeket lát arra, hogy a diákok lázadása eredményes lesz?

– Jók az esélyeik – ha a többi egyetem és a színházi szakma is egységesen melléjük áll. Még régen, amikor a Katonában voltam, akadt ott is valami lázadni való. Azt javasoltam, hogy az összes színházigazgató menjen ki a Dunához, és dobja az intézménye kulcsát a folyóba. Legyen egy nagy szimbolikus csobbanás. És azután napokig, hetekig ne nyissanak ki a színházak, hanem sztrájkoljanak. Ennek nagy ereje lenne, a közönség is kimenne az utcára. Utána pedig nem nyitnának ki a boltok, nem járnának a buszok, megállna az élet az egész országban. És akkor végre felébrednének az emberek, és nem tűrnék tovább, hogy a hatalom megszállás alatt tartsa őket.