Akkor most kiborítom

Az elmúlt évtizedek alatt, miközben a regényeim, filmjeim sorban megjelentek, számosan morogtak rám, hogy direktebb marketingeszközöket használok a reklámozásukra, terjesztésükre, mint az Magyarországon a kulturális területen szokás. Sőt! Egy kolléga elárulta, hogy a szakmabeliek egy része kifejezetten utál a módszereim miatt. Nem a munkásságom érdekli őket, nem az olvasásra nevelésem nyolcszáz író-olvasó találkozóval stb, stb, hanem a PR és a marketing keményebb eszközeinek használata: szponzoráció, tömeges dedikálás, direkt mail, különkiadványok és más gerillamarketing. Arckrémet, potencianövelőt, üdítőt, FIDESZ-t lehet agyba-főbe promotálni, kulturális terméket szerintük nem. (A helyzet azóta változott. Az én eszközeimet is használják. Nem kérem a köszönetet.)

Ha utálnak, utálnak, gondoltam, nem ment feljebb tőle a vérnyomásom. Az én elődjeimet, nagyszülőkig bezárulva annyira gyűlölték, egyébként teljesen indokolatlanul, hogy többségüket összegyűjtötték, megfojtották és elégették nyolcvankét éve. Mi ez a kis mai viszolygás ahhoz képest? No de talán éppen az emberi-szakmai ellenszenv (plusz a kapcsolati tőke negligálása) volt az oka annak is, hogy semmiféle állami díjat nem kaptam az elmúlt negyven évben, bár ötven könyvem, tucatnyi filmem, hangjátékom, tévés munkám, több millió olvasóm, és az iskolai tananyaggá magasztosulásom miatt talán indokolt lehetett volna. (Megjegyzés: a könyveimen felnőtt ifjabb írókollégák mellét jogosan díszítik az állami kitüntetések. Büszke vagyok rájuk.)

ITT JEGYZEM MEG, HOGY A DÍJAKAT, CSAK, MINT PROMÓCIÓS ESZKÖZÖKET BECSÜLÖM: HÍRÜKRE TÖBBEN OLVASSÁK AZ ADOTT SZERZŐT. (MÁR AKIT!) ÉS MI MÁSÉRT ÉLÜNK, HA ÍRUNK, MERT FOLYTON MEG AKARJUK VÁLTANI A VILÁGOT?

Visszatérve a meg nem kapott díjak indoklására, az is felém billenthette volna a mérleget, hogy a kétszázezernél több példányban megjelent balesetmegelőző didaktikus szépirodalmi műveink, amelyek – támogatóim jóvoltából – többnyire ingyen jutottak el az iskolákba, és ma ingyen letölthetőek a Magyar Elektronikus Könyvtárból, több ezer gyereket menthettek meg a sérülésektől, vagy éppen a haláltól. (Lásd: statisztika!) És ugye, aki egy életet megment...

Éveken át dolgoztam, írtam, promotáltam a munkáimat, és nem sírtam fel, (most jön a lényeg!), hogy – képletesen és valóságosan szólva -- az én anyám vagy akárkim, sajnos, nem ül egyetlen bizottságban sem, hogy a hónom alá nyúljon.

Nem ül a PP zsűrijében, hogy kiássa nekem a Primissimát, és megakadályozza a versenyben a konkurenciát úgy, ahogy engem valaki többször lepöccentett az irodalmi kategóriára jelölésről, míg végül „köznevelőként” lettem Prima-díjas. (Lehet, hogy úgy is megérdemeltem, de az olvasó Magyarország nem népművelőként ismer elsősorban.)

És nem ül anyám a Kossuth díj bizottságában sem, hogy az ideiglenesen a Parlamentben állomásozók a nyakamba akasszák a plecsnit, aminek milliónyi olvasóm, mozinézőm tapsolna, meg majd azok is, akik a kitüntetés hatására lesznek híveim. Anyám nem ült, nem ül, nem ülhet semmilyen bizottságban, már csak azért sem, mert hetven éve nincs köztünk.

Az író, édesanyja ölében, 1950

Sok éve, évtizede már, hogy ki akartam írni magamból ezt a sérelmet, de mindig elhárítottam.

„Ha férfi vagy, légy férfi!”

Az ember ne sajnáltassa magát – mondta nálam okosabb fiam.

Pláne egy író! Nevetséges! Ha olvassák, ha szeretik, akkor megkapta a legnagyobb kitüntetést. Ha meg nem olvassák, akkor a díjakkal kitörölheti. De közeledve a nyolcvanhoz, a márciusi napocskától meg más sugaraktól is meglegyintve úgy éreztem, ki kell plakátolni a siralmaimat.

Nem tudhatjuk még mennyi időm van kiborítani a bilit.

És nemigen örülne a belőlem maradó humusz – posztumusz.

Plusz, ami aktuális ok: a mostani botrány.

A friss Kossuth díjas írót ismerem: meleg kézszorítással üdvözöljük egymás, ha néha találkozunk.

Azt tette, amit tenni jónak látott. Ez az ő dolga, az ő sorsa.

Mit mondhatok még?

Dolgozzunk, Ványa bácsi!

Mindennek eljön az ideje.

S ha mégsem, mi többnyire megtettük, amit megköveteltünk magunktól.

Nógrádi Gábor