Alföldi Róbert: látszik, hogy nem értitek, hogy mi történik és hogy mi a baj

Alföldi Róbert nyílt levelét ami a Színház online-on jelent meg, mi is közöljük: 

„Kedves Zoli!

Neked írok, Téged kérdezlek, mert Téged ismerlek az SzFE alapítványi kuratóriumából, illetve azért is, mert nagyon fontos ember vagy a szakmai életemben, mondhatnám azt is, hogy szakmai barátomnak tartalak. Ami hát egy marhaság, a barátomnak tartalak, mert nagyon fontos előadásokat csináltunk együtt anno a megboldogult Budapesti Kamaraszínházban. Olyan előadásokat, amik meghatározták az életemet. Olyan előadást – A velencei kalmárt –, ahol először ismert el a szakmám rendezőnek.

Tehát hiába teltek el évtizedek, hiába történnek olyan dolgok, amiken csak ámulok és bámulok, hiába kerültünk két külön térfélre – még a kifejezés is ijesztő –, én akkor is barátomnak tartalak, mert sokat köszönhetek Neked, és mert ugyanolyan bizalmat, nyitottságot, és szövetséget kaptam tőled a munkáink során, mint a Stohltól vagy László Zsolttól.

Szóval a barátomnak írok, mert mélyen hiszem, hogy nem érted, hogy mibe kerültél, és nem tudod, hogy mit képviselsz, nem tudod, hogy milyen sok múlik, múlna rajtad. (Nem vagyok az egyetem tanára, nem is voltam, tehát semmilyen személyes érdek nem vezérel.) Csak arról van szó, hogy írok egy barátomnak, aki egy olyan kuratórium tagja, ami kiadott egy közleményt, amiből tisztán látszik, hogy nem értitek, hogy mi történik és hogy mi a baj.

És neked írok, mert azt még megértem, hogy a kuratórium vezetője nem érti, hogy mi történik, mert nem is értheti. És még mielőtt bárki aljas módon olyasmivel vádolna, hogy bárkinek a magyarságát vagy nemzeti identitását megkérdőjelezem, határozottan leszögezem, hogy nem erről írok. Hanem arról, hogy más és más kulturális közegben nőttünk fel, kezdtünk el dolgozni, más Mesterek előadásait csodáltuk, más színházkultúra nevelt fel minket, más a színházi múltunk. Tehát, máshogy értjük a színházat, megkockáztatom, mást értünk jó színház alatt.

Normális társadalmi és szakmai közegben ez persze előny lenne, de most sajnos nem ilyen időket élünk. Éppen ezért kellene Neked jobban azt képviselned, amiben felnőttél, ami felnevelt, és amiben számomra nagyon fontos előadásokat hoztunk létre közösen. (Nem engedem meg magamnak, hogy felmerüljön bennem, hogy Te már nem így gondolod.) Szóval Te vagy egyedüliként a kuratóriumban, aki ugyanabban a színházkultúrában nevelkedett, mint mi, mindannyian, azok is, akik most lemondtak, felálltak, és azok a fiatalok is, akik végső kétségbeesésükben elfoglalták az egyetemet. Sőt, annyira ugyanazt tanultuk az egyetemen, hogy ugyanazok voltak a Mestereink, Kapás és Horvai.

Szóval, Zoli, az nem párbeszéd, ha nem két teljesen egyenrangú fél ül le egymással akkor, amikor nincsenek még eldöntve, leírva, aláírva a játékszabályok. Mert egy új helyzetben közösen, egyetértésben, vitázva kell kidolgozni azokat a szabályokat, amik mindkét fél számára elfogadhatóak, hogy valóban közösen, egymás érveit tiszteletben tartva kezdjenek el közösen, együtt dolgozni.

Az nem egyeztetés, ha a főnökség megmondja, hogy mit lehet és mi lesz, tetszik, nem tetszik. Az a hatalom, és a hatalom megalázó erőfitogtatása. Az a kuratórium diktatúrája, annak a kuratóriumnak, aminek Te is tagja vagy, és nem olvastam sehol, soha, hogy bármilyen módon is megkerestétek volna az egyetem lemondott vezetését, hogy igyatok valahol egy kávét és beszéljetek. (Nem miniszteri irodákra gondolok.) Hogy ne diktáljatok, hanem, hogy egyenrangú félként kommunikáljatok, egymást és egymás munkáját, akár több évtizedes munkáját is tiszteletben tartva.

Neked kellett volna lépned, mert Te jobban ismered azt, amik Mi mindannyian vagyunk – vagyis a kuratóriumban Te ismered a legjobban. Mert igen, mi mindannyian az elmúlt 50 évben Magyarországon ugyanazok mentén a szakmai elvek mentén és kulturális közegben csináltunk színházat. Hol jobbat, hol rosszabbat.

(A szakmánk minden körülmények között pontosan tisztában volt azzal, hogy mi a jó és mi kevésbé, még akkor is, ha mi is – én is – morogtunk, meg megsértődtünk, meg irigyek voltunk, de a szakmánk tisztessége, a cég becsülete mindig helyre rakta a dolgainkat. Mert tudtuk, hogy mi a jó. És tudtuk, hogy bármennyire is nem szeretjük egymást, a szakmánkat, a színházat szeretjük, és ez volt a legfontosabb minden körülmények között. Mert szent volt nekünk a színház.)

Ez ma már hosszú idő óta nincs így, már nem tiszteljük egymást, már nincs céh, ami ugyanazt képviselné. Már ide, oda, erre az oldalra, meg arra az oldalra sodródtunk, már csak a romboló és önző indulat van bennünk. Revansot vesznek azok, akik úgy érezték, hogy el voltak nyomva. ( „Mert most mi jövünk…”)

De, hogy Hofit idézzem szabadon, nem lehet, hogy nem elnyomva voltak, csak nem voltak olyan tehetségesek, és most itt az alkalom, hogy hirtelen tehetségesek legyenek, mert odaálltak az aktuális hatalmon lévők mellé? De ezt hagyjuk, mert semmilyen módon semmi olyanról nem szeretnék neked írni, ami politika, és ami bármilyen módon is megbánthat. Barátom, ne haragudj, de én elég sokat dolgoztam veled, őszintén mindenről beszélve dolgoztunk, és soha, semmilyen körülmények között nem derült ki számomra, mert nem mondtad, hogy Neked fájdalmas hiányod van az ügyben, hogy a keresztény, polgári világképed, ízlésed, kultúrád nem jelenhetett meg. Miért nem mondtad?

De szerintem – lehet, hogy tévedek – azért nem mondtad, mert a színházban nincs ilyen. Ott a maga teljes és elképesztően változatos és színes és végletes módján jelenik meg a létezésünk. Az egyik legfontosabb pillanat volt az eddigi színházi munkáimban, amikor Shylockként ültél az üres tér közepén és imádkoztál. És abban benne volt a zsidó hit és a keresztény hit, mert az Isten volt jelen. És benne volt az, amikor egy ember a halálig ragaszkodik a kultúrájához, a hagyományaihoz, a történelméhez, a polgári, konzervatív életfelfogásához. És jelen esetben teljesen lényegtelen, hogy az az ember egy zsidó volt. Abban a színházi pillanatban az egyén és a világ, az ember és az Isten, az ember és a család, az ember és a nemzet viszonya jelent meg. És ebben benne volt az is, amit most hangosan hiányolsz, Te személy szerint is, az egyetem oktatásából.

Nem csináltam listát, de bízom benne, hogy elhiszed nekem, hogy én magam is 30 éves színészi pályafutásom alatt elég sokszor képviseltem ugyanazt: játszottam olyan szerepeket, amik ezt a világképet képviselték. Igen még én is, aki hát pedig…. mindegy, igen, még én is, aki abba a szerepbe keveredett, amibe én keveredtem. Ezért mondom, hogy a színházban nincs olyan, hogy ilyen vagy olyan, vagy liberális vagy konzervatív, vagy normális vagy dekadens, vagy nem tudom milyen világkép. Ott ugyanazt a világképet képviseljük, a saját létezésünket, a kérdéseinkkel együtt.

Tény, hogy kulturális hagyományok és kulturális tapasztalatok miatt, ez más és más módon jelenhet meg konkrétan a színpadon. És lehet, hogy a kuratóriumot és a mai magyar színházat irányító kollégánk ezt nem tudja, vagy nem látja, vagy félreérti. És ebben is nagyon nagy feladatod lenne, hogy elmondd neki, hogy ez az! Ez igaz, magyar, büszke színház, a magyar kultúra része. Csak nem olyan színpadi nyelven, ami számára természetes és magától értetődő. Pedig ez pontosan az, amiben ő is hisz, és amit ő is keres, és amit ő is akar! Csak valamiért nem látja! És nagyon mást gondol róla.

Nem azért, mert nem magyar – még mielőtt újra csak valakik ördögöt kiáltanának, hanem azért, mert egy más kultúrájú közegből érkezett. (Ami persze, hogy csodálatos! Hiszen, aki ebben a szakmában dolgozik, az pontosan tudja, hogy a határon túli magyar színházak hogyan és miként termékenyítették meg a magyarországi színházkultúrát az elmúlt két évtizedben. De az egy szintézis eredményeként jött létre. Nem pedig hatalmi szóval.)

Szóval, Zoli, ezt is el kellene neki mondanod, mert Te tudod, hiszen Neked tudnod kell. Hiszen Te is Székely, Zsámbéki, Ascher, Horvai, Kapás, Ruszt, Ács előadásokon nőttél fel, és azokat csodáltad, és arra voltál büszke, mint mi, mindannyian. Jó volt ezeket együtt látni, jó volt együtt megélni, hogy ugyanazt értjük és érezzük, amikor ezeket az előadásokat néztük. Hogy ugyanazokat a fájdalmakat, kérdéseket fogalmazták meg, amik nekünk is fájtak, amiket mi sem értettünk.

(Manapság nem tudna létrejönni Kaposvár, vagy a Katona, vagy a Schwajda által vezetett Szolnok, vagy a Stúdió K, vagy Zalaegerszeg, vagy Kecskemét, vagy Miskolc, vagy a Krétakör. Mert a kuratórium vezetője nem értené, hogy miért kérdeznek, mit kérdeznek, miről és hogyan beszélnek. Vagy félreértené. De Te tudod, mert ezen nőttél fel, mert ismered, mert érted. Te érted. )

Zoli, kötelességed elmondani ezeket azoknak, akikkel Te most egy kuratóriumban vagy, akik most döntenek – Ti, akik döntötök –, és vezetnek, és ezt nem tudják! Mert, mint mondtam, Te nagyon jól tudod! És lehet, hogy rossz úton haladtunk mi mindannyian az elmúlt 50 évben, de ez akkor is a mi múltunk, a mi közös értékünk, a mi nemzeti kincsünk. A mi életünk. Ezért nem engedheted meg Te, személyesen, aki ott ülsz a kuratóriumban, hogy Székelyt, vagy Aschert vagy bárkit, akik a mi Mestereink, megalázzanak.

Szólnod kell, fel kell emelned a szavadat saját tisztességed okán is. Mert tisztességes ember vagy, mindig is az voltál, és meg vagyok róla győződve, hogy az is maradtál.

Zoli, szólnod kell, el kell mondanod, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy kik vagyunk, hogy mi a magyar színház. Mert az ott ülők közül, Te tudod a legjobban. Felelős vagy értünk, a szakmánkért. És az SzFE jelkép és szimbólum.

Mert bármi volt is a szakmában, az egyetem – vagy a mi időnkben a főiskola –, mindig is tiltott terep volt mindenféle hatalmi, szakmai, sértődős, hisztérikus színházi ügyeknek. (Drága Mestereink legendája, hogy miközben Horvai volt Kapás főnöke a Vígszínházban, és állandóan konfliktusban voltak, és Pista bácsi hatalmi szóval nyomta le Dezsőt, ők ketten találkoztak a Jászai téren, felszálltak a 4-6-osra, és bejöttek tanítani a lehető legnagyobb egyetértésben, szeretetben és egymást tisztelve. Az egyetemet nem lehet máshogy! Zoli, ezt is tudnod kell!)

Mert az egyetem a szakmánk jövője. A gyerekeket neveli ott a szakma, akár tanítasz személyesen, akár nem. A jövőnket, a nemzeti kultúránk jövőjét. És ez nem szólhat másról, mint a teljes és valódi konszenzusról és egymás elfogadásáról, a szakmáról. Nem a világképekről, nem ideológiákról, nem sikerről vagy sikertelenségről, hanem a jövőnkről. A fiatalokról.

És nem kérdőjelezem meg a jó szándékodat – sőt, Vidnyánszky Attila benső hitét sem kérdőjelezem meg –, de Zoli, ezt így nem lehet. Mert hiteltelen. És lehet, hogy nincs mögötte tényleg semmi más, mint jobbító szándék, de akkor azt kell mutatni, és nem az erőt és nem a revansvágyat, és nem azt, hogy itt eddig mindig, mindenki, mindent rosszul csinált. Zoli, tudom, hogy nagyon sokat kérek Tőled, de meggyőződésem, hogy ezt Te meg tudod csinálni.

Te tudod megcsinálni! Még most sem késő!

És szívem legmélyéből mondom, hogy elhiszem, hogy csak a jó szándék vezérel. De nemcsak a meg nem történt jövőért vagy most felelős, hanem a múltunkért is, és ami talán a legnehezebb feladat, a jelenünkért.

Tudd, kérlek, nagyon tudd, hogy ezt vállaltad! Mindannyiunkért.

Maradok barátsággal, tisztelettel és szeretettel!

Ölellek: Alföldi Róbert"