Állás és szolidaritás nélkül
„Elismerem, hogy az álláskeresési járadék összege és folyósításának három hónapos időszaka nehézséget okoz a friss munkanélkülieknek. De úgy vélem, hogy ez ösztönzi is az érintetteket, hogy igyekezzenek elhelyezkedni, amihez a kormány azzal járul hozzá, hogy a munkahelyek megtartását segíti. Ha meghosszabbítanák a három hónapos segélyezési időt, akkor később ezt már nehéz lenne visszavonni. Mi úgy gondoljuk, ha mégis rövidnek bizonyulna a mostani időtartam, akkor a tapasztalatok birtokában, beszélhetünk a meghosszabbításról.” (Népszava – Parragh L.)
A szakszervezetek és az ellenzéki pártok már március közepe óta szorgalmazzák, hogy az álláskeresési járadék (munkanélküli segély) összegét és az ellátás időtartamát növelje meg a kormány. A munkaadói szövetségek és az iparkamara sem tartja „ördögtől valónak”, hogy erről a kérdésről mihamarabb érdemben kezdődjenek tárgyalások. A 2020-as állami költségvetésben előirányzatként 83 milliárd forint összegű álláskeresési ellátás (járadék, támogatás) szerepel. Ha a munkanélküliek száma megduplázódik (ez benne van a pakliban) és az időtartamot a jelenlegi három hónapról hatra emeljük, a kifizetés összege megsokszorozódhat, és meghaladhatja a 300-400 milliárd forintot. Ez soknak tűnhet (sok is), de a Nemzeti Foglalkoztatási Alapból (423 milliárd forint) és a Központi Intézmények és Programok megtakarításából (922 milliárd forint) létrejött Gazdaságvédelmi Alap (1.345 milliárd forint) fedezetet nyújthat egy hosszabb időtartamra szóló és a mostaninál valamivel magasabb összegű munkanélküli ellátásra is. Válsághelyzetben persze minden pénz kevés, de úgy gondolom, hogy a természetes személyeknek (esetünkben az állásukat vesztő munkavállalóknak) a kiadási rangsor élén kell szerepelniük.
A munkaerő-piaci járulék jelenleg 1,5 százalék, amelynek alapja a kifizetett munkabér. Ezt a járulékot a munkavállalók milliói akkor is fizették, amikor nem fenyegetett a munkanélküliség réme. Hívhatnánk (újra) szolidaritási járuléknak is. Mindenki érzi/tudja, hogy három hónapos távlatban szinte lehetetlen elhelyezkedni, főleg akkor, ha a fővárosban és környékén még napjainkban is élnek a különféle korlátozások. Több mint ötven napja tart a krízis, de a végrehajtó hatalom még mindig elzárkózik az álláskeresési támogatás rendszerének megváltoztatásától, arra hivatkozva, hogy a „munkaalapú társadalommal” nincs összhangban a „segélyezés” előtérbe helyezése. A kormányzati megközelítés azt a minősítést rejti magában, hogy az állásukat most elvesztő emberek linkek, lusták, trehányak és önhibájukból kerültek az utcára. Ez hamis képlet: a magyar társdalom foglalkoztatási szempontból aktívnak tekinthető része dolgozni és boldogulni akar, és számára nem perspektíva a hideg vízre sem elegendő álláskeresési járadék. Akar a fene munkanélküli lenni, de, ha pillanatnyilag nincs más, akkor természetesen szükség van erre a minimális járadékösszegre is.
Ha végrehajtó hatalom emberei számára nem ismert az emberség, az empátia és az együttérzés „szentháromsága”, akkor javaslom, hogy a folyamatosan keresztény értékrendre hivatkozó politikusok kövessék az ószövetségi példabeszéd intelmét: „Nem fog szűkölködni az, aki ad a szegénynek, de aki elfordítja tőle tekintetét, azt sok átok éri”.
