Átadnák a tudásukat, hogy más is felemelkedhessen

Kezdjük a PSZ Veszprém megyei szervezete elnöke, Bán Mihály gondolataival, amelyekkel tükröt tart a hatalomnak:

„ Augusztus 30-án állami alkalmazottak két csoportjának képviselői tárgyaltak egymással. 

A tárgyalóasztal egyik oldalán ültek azok képviselői, akik a milliós fizetésükre pár hete 50 százalékos béremelést kaptak. 

A tárgyalóasztal másik oldalán azok képviselői ültek, akik évek óta hiába próbálják felhívni a figyelmet a szakmájuk kétségbeejtő helyzetére. Tavaly ősz óta a vészharangot kongatják, mert ha nem lesz azonnali változás, a társadalom szempontjából meghatározó szakmájuk egyszerűen eltűnik. Ők a százezres fizetésükre pár 10 százalékos béremelést szeretnének elérni. 

Az elmúlt egy év történései alapján, nem lehet meglepődni azon, hogy a kormány és a pedagógusok képviselőinek tárgyalása ismét eredménytelen lett. Ami meglepő, hogy ott ült ennyi állami alkalmazott, és egyiküknél sem volt egy tükör, hogy belenézzen. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre;” Pál első levele a korinthusiakhoz 13,12 

Talán a tükör tehet róla, vagy annak hiánya: megint nem sikerült eljutni semmiféle belátásig. 

Csak a homály növekszik napról napra, évről évre; minden szinten.” 

Folytassuk a sort a Magyartanárok Egyesületének nyílt levelével, amelyet a diákok erkölcséért aggódó Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkárnak írtak.

„Tisztelt Maruzsa úr, ön téved. Nem a tanárok polgári engedetlensége ássa alá a diákok törvénytiszteletét és erkölcsi értékrendjét. Az írott normák, a törvény tekintélyét az a magatartás ássa alá, amely kénye-kedve, saját pillanatnyi érdekei szerint alakítgatja a törvényt. A jogkövető magatartást az lehetetleníti el, hogy a hatalom a (valóságos) sztrájk jogát, ezt az alkotmány biztosította alapjogot megvonja a tanároktól, s ezzel polgári engedetlenségre kényszeríti őket. 

A törvény tekintélyét az ássa alá, hogy a kormányon lévők – például magyar nyelv és irodalomból – olyan nemzeti alaptantervet vertek keresztül, amelyet mind a Magyar Tudományos Akadémia illetékes osztályai, mind az állami egyetemek oktatói, mind a (valóban s régóta létező) szakmai civilszervezetek kártékonynak minősítettek és bevezetését egyértelműen ellenezték. Olyan NAT-ot és érettségi rendeletet, amelyet még az állam által engedelmes tárgyalópartneréül felülről létrehozott Nemzeti Pedagóguskar magyar tagozata is erőteljesen bírált – mivel tagjaiban a szakmai igényesség felülkerekedett a lojalitáson. A valódi szakmai és társadalmi egyeztetés nélkül hozott oktatásügyi jogszabályok aláássák a jogkövető magatartást és a tiltakozás irányába terelik a tanárok morális példaadásának lehetőségét. Arra kényszerítik őket, hogy erkölcsi tartásukat és szakmai elkötelezettségüket ellenállás, passzív vagy aktív rezisztencia formájában fejezzék ki. 

Ön azt állítja, hogy „(a)z írott normák figyelmen kívül hagyása jó eséllyel arra ösztönzi a kialakult értékrenddel még nem rendelkező diákokat, hogy a jövőben mérlegelés tárgyává tegyék, milyen iskolai előírásokat kell betartaniuk, és milyeneket nem”. 

Nem, ön téved, erre az elítélendő iskolai és állampolgári magatartásra, a törvény iránti tiszteletlenségre és a szabályok kijátszásra a felelőtlen törvényalkotás, a jog kormányzati lejáratása ösztönöz. Másfelől az iskola és a tanár tekintélyét nem a polgári engedetlenség, hanem a megalázó fizetések és az ebből részben következő kontraszelekció rombolja. 

A Magyartanárok Egyesülete választmányának nevében: 

Arató László, elnök”

A pedagógus szakmából hiányzik a megbecsültség, a kialakult helyzet pedig egyszerűen méltatlan. Ezt Tóth László irodalomtanár tette közzé:

„A tudás érték. Tanulással előrébb lehet jutni mind anyagi, mind társadalmi értelemben. Ilyet és ehhez hasonló gondolatokat sokszor hallottam gimnazistaként. Emiatt tanultam, és mentem egyetemre. Talán emiatt választottam ezt a hivatást, ahol átadhatom a tudásom, hogy mások is többek legyenek, és kiemelkedjenek.

A mostani méltatlan helyzetünk azonban pont az ellenkezőjét üzeni. Nem éri meg tanulni. Azért sem, mert diplomásként a bértábla szerint a szakmunkás minimálbért sem érném el, ha nem egészítenék ki. Méltatlan helyzet ez, csakúgy mint az, hogy a magamnak megteremteni kívánt élet egyre elérhetetlenebbé válik.

A fizetés számolgatása, sok lemondás kíséri egy tanár hétköznapjait, közben rengeteg munka és plusz munka terheli vállát. 

Az egész szituáció méltatlan.

Jelenleg már nincs hová hátrálni. Ezt a fizetést – azaz ennél többet – megkeres valaki árufeltöltőként. 

De mégis szeretünk tanítani. 

Úgyhogy mi csak ennyit szeretnénk: egy olyan fizetést, ami méltó egy diplomás emberhez, hogy annak élhessünk, amit úgy szeretünk. Átadni a tudásunkat, hogy más is felemelkedhessen.”

A következő üzenet egy leltár, amit egy olyan tanár, Kis Tibor írt, aki 44 év után búcsúzott el a pályától: 

„Ma van az utolsó munkanapom. Örülnöm kéne-kellene, de pillanatnyilag nincs más, csak egyfajta gyökértelenség-érzet. Még csinálok egy október 23-i műsort, iskolait mindenképpen, ha fizetnek érte, akkor városit is. Hogy maradjon agyam, továbbra is írom a recenziókat, de jelenleg nincsenek terveim. 44 tanévet húztam le. Négyet Tiszabőn, tizenegyet a Gyermekvárosban, huszonkettőt a fóti Németh Kálmánban, hat és felet Gödöllőn, a Petőfiben, és az utolsó félévet újra Fóton, a Fáyban. 

A pedagógus búcsú megalázó. A 44 évért nyomtatott az OH egy színes papírt. A szaktanácsadói búcsúztatónál már éber voltam, megkérdeztem, hogy mi az, amit várhatok. Oklevél, hangzott a válasz. Jó, köszönöm, akkor nem megyek. 

Négy pedagógus diplomát szereztem. Ezek, mint tudjuk, a diplomás átlagbér 60 százalékáig jelentettek anyagi biztonságot. De ma sem tennék másként. Irodalmat tanítani, előadást rendezni friss agyat kíván, alkotómunkát, teremtő erőt, nem lehet kiégni benne. A pedagóguslét másik oldala, az adminisztráció, a fizetetlen helyettesítések, a hülyeséghegyek csak akkor viselhetők el, ha van mellette alkotás, teremtés. Életemben nem vettem részt olyan értekezleten, amire utólag emlékeztem volna, mert a szargörgetésen és szófosáson kívül nem történt semmi más. Ma még, utolsó aktív napomon tartok egy próbát, aztán ugyan folytatódik október 23-ig, csak azok már „passzív” napok lesznek.  

Ma Magyarországon nincs pedagógushiány az én tapasztalatom szerint. Felmentési idő alatt nem dolgozhatok állami iskolában. Az egyházi iskoláknak ellenzéki véleményem miatt nem kellek. Alapítványi és Waldorf iskolák nem válaszolnak a leveleimre.

Az „életművemmel” elégedett vagyok. Színjátszós tevékenységemmel úgy érzem, nyomot hagytam magam után az időben. Több mint száz előadást rendeztem, táborok, túrák számolhatatlanok. Sok és sokfajta díjat kaptam, legbüszkébb a Csokonai-díjra és a Gyémánt Oklevélre vagyok. A másik, amit szerettem, az irodalom tanítása. Miáltal ezt állami keretek között tettem, a gyerekek szeretetén túl, nem járt érte semmi. A színjátszás kitüntetéseit egy civil szervezettől, a Magyar Drámapedagógiai Társaságtól kaptam.  

Most pályaválasztás előtt állok. Nem fogok, nem akarok itthon tespedni. Legnagyobb valószínűséggel egy ács mellett leszek segédmunkás, onnan kaptam konkrét ajánlatot.

Még nem kaptam visszaigazolást a nyugdíjfolyósítótól csak 2019-ig, az a 44 évről szól, de ahogy számoltam, a diákmunkákkal, főiskolai évekkel együtt vagy 47 vagy 48 lesz a vége. 

Egyik szeretett költőm, József Attila így összegzett Kész a leltár című versében: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Ez a gyönyörű a költészetben. Írtam két oldalt, és hiába, mert kevesebb, mint ez a két sor. De ha már az ember nem tud ilyet írni, legalább idézni tudjon! Puszillak benneteket!”

És végül álljon itt egy történet, Karen Wunderlich Loewe története arról, hogy milyennek kellene valójában lennie az oktatásunknak.  A történetet a Motiwoman közösség fordította magyarra.

„Most kezdődik a 22. évem középiskolai tanárként. A tegnapi nap valószínűleg életem egyik legmeghatározóbb napja volt.

Kipróbáltam egy új dolgot, a „Csomag játékot". Megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit jelent az, hogy mindenkinek van egy csomagja, és a legtöbben azt mondták, hogy bántó dolgokat cipelünk a vállunkon.

Megkértem őket, hogy írják le egy papírra, mi bántja őket, mi nyomja a szívüket, stb. Nevek nem kerülhettek a papírra. Összegyűrték a papírt, és átdobták a terem végébe.

Ezután mindenki felvett egy darab papírt és felváltva felolvasták hangosan, amit az osztálytársuk írt. Miután egy tanuló felolvasott egy papírt, megkérdeztem, hogy aki írta, szeretné-e vállalni, hogy ő volt.

El kell mondanom, hogy soha nem voltam még annyira meghatódva, hogy könnyekig hatódtam, ahogy ezek a gyerekek megnyíltak és megosztották az osztállyal a gondjukat.

Olyan dolgokat, mint öngyilkossági gondolatok, börtönben lévő szülők, drogok a családjukban, hogy elhagyták őket a szüleik, halál, rák, háziállatok elvesztése és még sorolhatnám.

A gyerekek, akik felolvasták a sorokat, sírtak, mert amit olvastak, az kemény volt. Az a személy, aki megosztotta (ha úgy döntött, hogy elmondja nekünk, hogy ő volt az), néha szintén sírt. Érzelmileg kimerítő nap volt, de szilárdan hiszem, hogy a gyerekeim kicsit kevesebbet fognak ítélkezni, kicsit többet szeretni és kicsit gyorsabban megbocsátani.

Ez a szatyor az ajtóm mellett lóg, hogy emlékeztesse őket arra, hogy mindannyiunknak van csomagja. Az ajtóban hagyjuk. Amikor elmentek, azt mondtam nekik, hogy nincsenek egyedül, hogy szeretik őket, és hogy kiállunk egymásért.

Megtiszteltetés számomra, hogy a tanáruk lehetek.”