Átláthatósági törvény: a jogorvoslat tengeri kígyó lehet

Mekkora súlya lehet a magyar törvényhozók szemében egy ilyen „felszólításnak”?

Az Európa Tanács emberi jogi biztosa már 2023 novemberében komoly aggodalmát fejezte ki a magyar kormány által javasolt „szuverenitásvédelmi törvénycsomag” kapcsán. Akkor még csak a létrehozandó Szuverenitásvédelmi Hivatal tervezetéről volt szó, kifogásolták annak széles hatásköreit, beleértve a magánszemélyek és szervezetek adatainak vizsgálatát anélkül, hogy megfelelő felügyelet vagy jogorvoslati lehetőség biztosított lenne ehhez. Bár a most napirenden lévő átláthatósági törvény kapcsán még nem kapott a kormány hivatalos figyelmeztetést Strasbourgból, a korábbi, hasonló célokat szolgáló törvényjavaslatok mindig komoly nemzetközi kritikákat váltottak ki. Ha a napokban elfogadja a parlament ezt a törvényt is, nem ez lesz az első eset, hogy az uniós figyelmeztetések ellenére sem történik majd semmi érdemleges. Hogy megfontolja-e a kormány a Velencei Bizottság bevonására tett javaslatot? A Velencei Bizottság valójában csak egy szakmai tanácsadó, konzultatív testület, amit annak idején azért hoztak létre, hogy a diktatúrákból a demokratizálódás felé induló, átalakulóban lévő államokat alkotmányjogi és egyéb kérdésekben támogassa. Éppen a most születő törvény szelleméből fakad, hogy a magyar kormány egy ilyen konzultációra nem fogja felkérni a Velencei Bizottságot.

Ezzel az érintettek reményei is elszállnak? Nem lesz hová fordulniuk?

Ha elfogadják a törvényt, márpedig kicsi az esélye, hogy ez ne történjen meg, akkor az Európa Tanácsnak, mint nemzetközi szervezetnek, igazából nem sok jogosítványa vagy hatásköre marad, hogy közbe tudjon lépni. Azt nyilván el fogják mondani, hogy nem tetszik nekik a döntés, talán botrányosnak is fogják minősíteni, de ennél nem tudnak továbblépni. Előbb vagy utóbb a törvény valamilyen formában mindenképpen az Európai Emberi Jogok Bíróságánál (ECHR) fog kikötni, amely Strasbourgban szintén az Európa Tanács egyik intézménye. Tapasztalatom szerint ilyen ügyekben sem az Európa Tanács, sem a hozzá rendelt intézmények előzetesen nem szoktak minősíteni, éppen azért, hogy egy későbbi bírósági eljárást ne befolyásoljanak.

Ha jól értem, akkor szinte biztosra vehető, hogy a törvény majd Strasbourgban köt ki?

E téren nincsenek illúzióim.

Mi következik abból, ha a strasbourgi bíróság megállapítja, hogy az adott magyarországi törvény sérti az emberi jogokra vonatkozó európai egyezményeket?

Ezt – a főszabály szerint egy kultúrállamban – a tagország alkotmánybíróságának kellene már az első körben kimondania, és megakadályozni a hatályba lépését. Ha az adott törvény szembemegy valamelyik európai egyezménnyel, amelyet Magyarország is aláírt, nem is tehetne mást, hiszen egy ilyen ütközésnek az észlelése, elhárítása hivatalból a feladata volna. Az egy másik kérdés, hogyan jut el majd annak az érintett civil szervezetnek vagy médiumnak a panasza Strasbourgba, amelynek a működését a törvény alapján lehetetlenné tették? A jogszabályok szerint az első kört idehaza kell végigjárni: panaszt tenni egy magyar bíróságnál (ha egyáltalán erre a törvény módot teremt majd), aztán következnie kell egy úgynevezett közigazgatási pernek. Ezekre az eljárásokra az a jellemző, hogy nem lehet megváltoztatni a közigazgatási döntést, csak jóváhagyni, vagy megsemmisíteni. Ha ezt a bíróság netán megsemmisíti, akkor sem történik semmi, legfeljebb annyi, hogy az ügyfél várhatóan elégedett lesz. Senki sem várhatja el mondjuk az Amnesty Internationaltól, hogy vigye végig az ő bírósági perét, hiába nyerte meg taktikai szinten, a panaszos nem számíthat az őt ért hátrányok megszüntetésre. Ez egy különösen aljas megoldás a jogalkotó részéről, nem véletlenül állítottak ilyen eljárási szabályokat. Emlékszünk, 2010-ben az új kormány egyik első lépése volt az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálása, megszüntették annak lehetőséget is, hogy bárki panaszt nyújthasson be a taláros testületnek. 

Ez a kizáró passzus az emberi jogok bíróságánál is érvényben van?

Természetesen nem. Strasbourgban akkor nyílik lehetőség az egyéni panaszok benyújtására, ha papíron a hazai igazságszolgáltatás már minden szintjén elutasították a sértett beadványát. Ez alól is kivételt lehet tenni, ha a bíróság úgy látja, hogy a tagállamok bírósági eljárásától semmi eredmény nem várható. Mivel itt egy ilyen végtelenített ciklusú eljárás-sorozat vár a panaszosra, akár már rögtön, a törvény hatályba lépésének pillanatában, érdemes benyújtani a panaszt az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Látok egy alternatív jogi utat is: nem az Európa Tanácstól kellene a segítséget várni, hanem az Európai Unió Bíróságától (EUB), amely azért értelmezi az uniós jogot, hogy azt az összes uniós országban azonos módon alkalmazzák. Bizonyos esetekben magánszemélyek, cégek és szervezetek is keresetet indíthatnak az Európai Unió Bíróságán, ha megítélésük szerint valamelyik uniós intézmény megsértette a jogaikat. Akár már az elsőfokú eljárásban kérni lehet egy előzetes döntést, amelyben föl kell tenni azt a kérdést, hogy az a bizonyos magyar jogszabály megfelel-e az uniós jognak? Ha Luxemburgban úgy nyilatkoznak, hogy nem, az EUB ítélete kötelezheti az eljáró magyar elsőfokú bíróságot is az összeférhetetlenség felszámolására. 

Strasbourg és Luxemburg a jogi út. Politikai megoldást nem is lát?

Ha valaki bepanaszolja Magyarországot az Európai Bizottságnál, akkor persze politikai síkra is terelődhet ennek a törvénynek a sorsa. Brüsszelben nem nagyon kell panaszkodni, hiszen a bizottságnál már ismerik a hazai politikai körülményeinket, nem ez lenne az első kötelezettségszegési eljárás, amelyet a magyar kormány döntései miatt indítani kellett. Ismét napirendre kerülhetne akár a 7. cikk szerint eljárás is, aminek már 2018 óta bizonytalan a kimenetele, de érdemi megoldást nem hozna. Születhetne Magyarországgal szemben valamilyen politikai büntetés, ami nem oldaná meg érdemben a most keletkezett emberi jogi problémát.