Az amerikai demokrácia haláltusája

A helyzet azonban ennél sokkal összetettebb és sajnos egészen más képet mutat az amerikai demokrácia állapotáról.

Az USA politikai rendszere évtizedek óta a „democratic backsliding”, azaz a demokrácia erodálásának jeleit mutatja. Az Economic Intelligence Unit által vezetett demokrácia index szerint Amerika 2016 óta már nem tekinthető teljes demokráciának (full democracy), hanem az eggyel rosszabb „hiányos demokrácia” (flawed democracy) kategóriájába tartozik, olyan országok társaságában, mint Görögország, Albánia vagy Bulgária.

A CIA saját, világpolitikai gócpontokat előrejelző munkacsoportjának (Political Instability Task Force) elemzése szerint az USA-ban jelen van az a két tényező, amely legpontosabb előrejelzője a politikai instabilitásnak és fegyveres konfliktusnak: a demokratikus intézmények meggyengülése és olyan vezetők megjelenése, akik faji, vallási, vagy etnikai alapú megosztottságból próbálnak politikai előnyt kovácsolni.

A liberális demokrácia globális kihívását sokan sokhelyütt elemezték. Itt csak négy tényezőt emelnék ki, amelyek a demokrácia amerikai változatát teszik próbára: 1) demográfiai változások 2) az elit befolyása 3) a politikai rendszer diszfunkcionalitása és 4) a média megosztó szerepe.

Demográfia

Az amerikai demográfiai trend egyértelműen a fehér többség fokozatos kisebbségbe szorulását mutatja. A latino-, ázsiai- és afroamerikai rétegek évtizedek óta gyorsabb népszaporulatot mutatnak, mint a magukat fehéreknek vallók. A 2020-as népszámlálás volt az első, ahol a fehérek száma abszolút mértékben csökkent a korábbi cenzushoz képest, illetve összességében a népesség kevesebb, mint 50 százalékát tette ki. Ennek a trendnek túlbecsülhetetlen a politika jelentősége. A Republikánus Pártnak Richard Nixon 1968-as híres Déli Stratégiája (Southern Strategy) óta a fehér többség adja a bázisát és politikai stratégiájának egyre kevésbé burkolt része a rasszista húrok pengetése, amely kihasználja és felerősíti a fehér többség egy részének abbéli félelmét, hogy saját hazájában kisebbségbe szorul.

Elit

Az amerikai elit nehezen definiálható, de befolyása könnyen tetten érthető. Az egyszerűség kedvéért definícióként adoptálhatjuk a Bernie Sanders által gyakran emlegetett felső egy százalékot. Ez az a réteg, amely diszponál a gazdasági javak nagy része felett, amely a már-már groteszk módon megengedő kampányfinanszírozási törvényeket kihasználva, befolyásolja a politikusokat, amely uralja a médiát, és amelynek vagyona, befolyása gazdasági válságtól, pandémiától függetlenül gyarapszik, míg az átlagember alig jut egyről a kettőre. A demográfiai változásokhoz hasonlóan, az elitellenesség is alapvető mozgatórugója az amerikai demokrácia erodálásának.

Politikai rendszer

Az amerikai politikai rendszert át- meg átszövi a legális korrupció és az általános diszfunkcionalitás. A politikai adományok mértéke és forrása alig-alig szabályozott. Ez ad teret annak, hogy a politikusok a választók helyett a donorok érdekeit nézzék. Etikai és összeférhetetlenségi törvények gyakorlatilag nem léteznek, így fordulhat elő, hogy törvényhozók megvétóznak olyan törvényeket, amelyek a nép érdekeit szolgálnák, de saját pénzügyi érdekeik ellen mennek. A választókerületek manipulálása (gerrymandering) csökkenti a politikai versenyt és ideológiailag szélsőséges, viszont kompromisszumra képtelen törvényhozókat termel ki. Az amerikai politikai rendszer egész egyszerűen elvesztette a képességét arra, hogy a kisember érdekeit képviselje, a hosszú távú stratégiai kihívások kezelésében, mint a klímaváltozás, vagy Kína felemelkedése.

Média

Nem volt olyan rég, mikor néhány köztiszteletben álló ikonikus newsman (mint Walter Cronkite, Tom Brokaw vagy Ted Koppel) magyarázta a világ dolgait nagy TV társaságok non-profit stúdióiból. Ted Turner, a CNN alapítója azonban rájött, hogy a hírekből is lehet pénzt keresni, és új mederbe terelte a hírközlés versenyét, ami egyre kevésbé az objektív tájékoztatásról szólt, sokkal inkább a nézettségről és az azt kiszolgáló szenzációhajhászatról, a nézettségért fizető hirdetőket kímélő témaválasztással. Az internet, a broadband és a közösségi média elterjedése erre rátett még egy lapáttal. Az elszaporodó kisebb média site-ok vagy csak egy bizonyos ideológiájú támogató segítségével, és/vagy hatásvadász tartalommal tudnak fennmaradni. A Facebook, Twitter és egyéb közösségi platformok algoritmusai pedig egyértelműen a társadalom megosztásával, hasonló nézetű „buborékok” kreálásával, gyakran gyűlölködő, radikális cikkek feldobásával növelik tagságuk aktivitását, függetlenül a posztok igazságtartalmától. A gyakorlatilag alig-alig szabályozott amerikai média érdeke a társadalom megosztása, hangulatkeltés, gyűlölködés szítása és fenntartása. Az igazság, a mérsékletesség sokadrangú szempont.

Ebben a kontextusban félő, hogy a 2020-as elnökválasztás nem a demokrácia sikere, hanem csak a következő lépcső az amerikai „democratic backsliding” történetében.

Republikánusok

Látni kell, hogy a két nagy párt egyike, a Republikánus Párt, egész egyszerűen nem érdekelt a demokrácia megerősítésében. A fent említett demográfiai változásnak köszönhetően bázisa évről-évre csökken. Narratívájának része, hogy veszélyben a hagyományos amerikai életmód (értsd a fehér többség). Ellenfele, a Demokrata Párt, egzisztenciális fenyegetettségként van aposztrofálva, akik a kisebbségből (értsd feketék, latinók, muszlimok, bevándorlók, LGBTQ polgárok) igyekeznek többséget csinálni, hogy aztán egy generációra bebetonozzák a demokrata többséget és kiszorítsák a hatalomból az „igazi” amerikaiakat. A liberális elit – tartja a jobboldali narratíva – a média nagy részét a kezében tartva, politikai befolyását kihasználva, teljhatalomra törekszik, hogy aztán a maga képére változtassa meg az országot a tradicionális amerikai keresztény értékek ellenében.

Ha valaki ezt a narratívát hallja naponta az általa hallgatott-olvasott médiumokból, annak nem is annyira nehéz elhinni, hogy a mindenre hajlamos demokraták tulajdonképpen elcsalták a 2020-as elnökválasztást, mint ahogy azt egyes felmérések szerint a republikánus szavazók 70-80 százaléka gondolja. És ha az ellenfél csalhat, és amúgy is egzisztenciális fenyegetettséget jelent számukra, akkor miért is kéne a demokrácia szabályai szerint játszani?

A félelemgerjesztés, a hangulatkeltés azonban kevés ahhoz, hogy a republikánusok hatalomra kerüljenek, hisz a számok ellenük dolgoznak. A republikánus párt 1992 óta egy kivétellel minden elnökválasztáson elvesztette a szavazatok többségét (popular vote). George Bush (2000) és Donald Trump (2016) is csak kisebbségi szavazattal, az elektori kollégiumnak köszönhetően lett elnök.

A konzervatív párt a 2020-as választásból nem azt a következtetést vonta le, hogy megújult, szélesebb rétegeket megszólító üzenetekre lenne szükség, mert az könnyen taszíthatná a felkorbácsolt érzelmű, Trumpot követő bázist. A fő tanulság az volt, hogy, ahol csak lehet, korlátozni kell az ellenfél szavazóinak részvételét, illetve gyengíteni a választások tisztaságát biztosító mechanizmusokat.

Ennek eredményeképpen a Republikánus Párt a konzervatívok által kontrollált államokban a 2020-as választás óta eddig több mint 200 olyan törvényt fogadott el, amelyek megnehezítik a szavazást olyan kisebbségek számára, amelyek vélhetően demokrata pártiak. A párt funkcionáriusai alaposan kielemezték a demokrata szavazók viselkedését, és mértani pontossággal hoztak olyan rendelkezéseket, amelyek pont ezen szavazók választási részvételét nehezítik meg. Így születhettek olyan abszurd és gusztustalan rendelkezések, mint például Georgia államban az, hogy a szavazásra váróknak nem lehet vizet vinni, tudván, hogy általában a szegényebb demokrata párti választópolgárok állnak olykor órákig sorba, mivel nem engedhetik meg maguknak, hogy munkájukat otthagyva, napközben szavazzanak, amikor nincs sor.

Ezenkívül a republikánus államok egyre másra ruházzák fel saját törvényhozásukat olyan jogosítványokkal, hogy csalás gyanújára hivatkozva, érvényteleníthessenek bizonyos szavazatokat. Ezek a lépések ügyesen, ám végtelenül cinikusan használják ki a demokraták által „elcsalt” 2020-as választás jelentette fiktív veszélyt. Ha nem sikerül megnyerni a szavazatok többségét, még mindig lehet választási csalásra hivatkozva manipulálni az eredményeket.

Végezetül érdemes megemlíteni, hogy Trump és a republikánusok módszeresen távolítják el a hatalomból azokat a tisztségviselőket, akik a 2020-as választáson nem voltak hajlandóak – Trump követeléseinek eleget téve – manipulálni a szavazatszámlálást. Hogy lássuk, milyen kevesen múlott Trump machinációinak sikere: négy-öt csatatér államban összesen 15-20 helyi (állami) szintű republikánus tisztségviselőről van szó, akinek a becsülete többet ért a párthoz, de inkább Trumphoz való lojalitásnál.

Demokraták

De mi a helyzet a demokratákkal? Végül is, ha recsegve-ropogva is, de a politikai rendszer megvédte elnöki és kongresszusi győzelmüket és szövetségi szinten minden grémiumban (Képviselőház, Szenátus, Fehér Ház) ők vannak többségben. Mit tesznek ők a demokrácia védelme érdekében?

A szomorú válasz az, hogy nem sokat. Pusztán a demográfiai trend alapján, a Demokrata Pártnak létérdeke lenne az amerikai demokrácia megerősítése. És valóban, a demokraták zászlajukra tűztek egy olyan átfogó törvénycsomagot (For the People Act, Voting Rights Act), amely hatályon kívül helyezné a republikánusok állami szintű demokrácia-ellenes rendelkezéseit és szabályozná a kampányfinanszírozást. A gond azonban az, hogy a demokrata párt nem monolit, és kongresszusi többségük – különösen a Szenátusban – oly szűk, hogy minden egyes demokrata szenátorra szükség lenne a törvény elfogadásához. Ez azonban eddig nem sikerült, annak ellenére, hogy számos politikai és civil szervezet kongatja a vészharangot, köztük három magas rangú tábornok, akik a Washington Postban megjelent vezércikkükben („The Military Must Prepare Now For a 2024 Insurrection”) figyelmezettek arra, hogy egy újabb kétségbevont elnökválasztás következtében szakadás következhet be az eddig a béke és stabilitás zálogának tartott amerikai hadseregben.

Biden

Paradox módon, azonban maga Joe Biden elnök verheti az utolsó szöget az amerikai demokrácia koporsójába elhibázott stratégiájával. Az elnök pontosan látja, hogy a liberális demokrácia világszerte, és Amerikában is, veszélyben van. Beiktatási beszédében, és azóta többször is hangsúlyozta, hogy korunkat a demokrácia és autokrácia versengése határozza meg, és a demokráciának sikereket kell felmutatnia ahhoz, hogy az emberek újra bízni tudjanak benne. A demokratáknak – szólt a felhívás – együtt kell működniük a republikánusokkal, hogy az amerikai nép lássa, hogy közösen jelentős eredményeket lehet elérni.

Ennek keretében Biden kicsiny kongresszusi többsége ellenére, ambíciózus törvényhozási programot hirdetett meg, amelyet Franklin Delano Roosevelt New Deal-jéhez hasonlítanak. Hogy mennyire elrugaszkodott a politikai realitástól Biden programja, azt mutatja az a tény, hogy csomagja mai értéken számolva drágább, mint a New Deal volt, miközben a demokraták hajszálvékony többséggel kormányoznak FDR 60-70 százalékos kongresszusi többségéhez képest egy olyan korszakban, ahol a másik párt szavazatára aligha lehet számítani.

Mindeközben Biden a retorikán túl, semmit nem tesz a republikánusok demokrácia-ellenes támadásai ellen. Viselkedésének magyarázata az a remény lehet, hogy ha a Kongresszus átfogó programokat szavaz meg, az emberek majd értékelni fogják a demokratikus intézményeket és persze hatalomban tartják a demokratákat.

Véleményem szerint azonban ez egy teljesen irreális feltételezés és olyan stratégiai hiba, amely az amerikai demokrácia további gyengülését fogja eredményezni. A fent tárgyaltak miatt a két párt képtelen bármifajta jelentős kompromisszumra, viszont a demokraták egyedül nem elég erősek Biden nagyszabású programjának véghezvitelére. Így a politikai diskurzust egy éve a demokraták belső harcai és nyilvános sárdobálása fémjelzi, nem pedig impresszív eredmények felmutatása. Ennek következtében (illetve egyéb kudarcok miatt, mint az afganisztáni kivonulás, a makacs koronavírus pandémia vagy a növekvő infláció) Biden egyre inkább egy gyenge kezű vezetőnek, és nem egy FDR kvalitású államférfinak tűnik. A vezetése alatt álló Demokrata Párt pedig egy inkompetens, hatalomra nem méltó párt képzetét kelti. Nem éppen a legjobb propaganda az amerikai demokráciának.

De ha véletlenül Bidennek mégis sikerülne átvernie programját a Kongresszuson, erősen kétséges, hogy a végletekig polarizált környezetben ez republikánus szavazók tömegeit győzné meg a demokrácia erényeiről. Ha azonban mégis, akkor ne felejtsük el, hogy közben a republikánus államok gőzerővel mesterkednek azon, hogy a demokrata szavazók minél kisebb számban tudjanak szavazni, illetve, hogy a szavazat mennyisége ne is számítson a következő választáson.

Eger metaforája

Jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy kudarcra van ítélve Biden terve a demokrácia felsőbbrendűségének bizonyítására. A republikánusok nem akarják, a demokraták pedig nem képesek megállítani az amerikai demokrácia erodálását. Az óra viszont ketyeg, mert, ha a 2022-es midterm választáson, amint az várható, a demokraták elveszítik a kontrollt a Kongresszus egyik (vagy mindkét) háza felett, onnantól kezdve a republikánusok bármilyen kezdeményezést blokkolni tudnak. Kiváltképp az olyan intézkedéseket, amelyek a demokrácia megerősítését szolgálnák.

És itt érünk vissza 2020-as elnökválasztás optimista olvasatának megkérdőjelezéséhez. Trump puccskísérlete és főleg a január 6-ai zavargások nem elszigetelt jelenségek voltak, hanem a demokrácia elleni folyamatos ostrom részei. Akárcsak egykor az egri vár harcosai, az amerikai demokrácia hősi védelmezői azt a támadást épphogy, de visszaverték. Csakúgy, mint Eger esetében azonban, az ellenfél egy nagyobb és szervezettebb támadás indításán dolgozik. Annak visszaverésére a mostani védelem kevés lesz.

Felcsuti Balázs