Az éj sötétségében is van világosság, a Nap pedig feljön és átveszi az uralmat az égbolt felett  

N. Vadász Zsuzsa 2023. december 24. 14:00 2023. dec. 24. 14:00

„Mindenki egy kicsit jobban higgye el, hogy nem a halál az Isten, nem az éjszaka az Úr! A Bibliában, a Teremtés Történetében olyan kedvesen van benne: az égitesteket is azért alkotta a Teremtő, hogy uralkodjanak az éjszaka felett. És az éjszakából sincs kihagyva a fény: a Hold, aminek nincs önálló fénye, mégis visszatükrözi a Nap világosságát. Az éjszaka pedig elmúlik. A Példabeszédek Könyvében olvasható: az igazak útja olyan, mint a felkelő nap, ami nem áll meg, míg el nem jut a harsogó, diadalmas dél világosságáig. A Nap nem csak feljön, hanem átveszi az uralmat az égbolton az éjszaka felett.” Ezt üzeni Magyarországnak 2023. karácsonyán a Hírklikken keresztül Iványi Gábor, a Magyarországi Evangélikus Testvérközösség alapító-lelkésze, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke.

Karácsony nem csak a kereszténység, hanem az emberiség egyik legszebb ünnepe is, amikor elvben megtisztult lélekkel, békében, szeretetteljesen ünnepelünk szerte a világon. Ugyanakkor borzasztóan nehéz ráhangolódni erre akkor, amikor háborúk dúlnak, a gyűlölködés, az önzés, a megbélyegzés és a kirekesztés jellemzi a világunkat, és ami talán nekünk, magyaroknak a legjobban fáj, Magyarországot is. Tud-e jótanáccsal segíteni abban, hogyan érezhetjük át az ünnepi hangulatot?

Azt gondolom, hogy a középpontban mindenképpen a gyerek, a gyerekek legyenek. Jézusnak igaza van abban, hogy ha nem leszünk olyanok, mint a kisgyerekek, akkor nem láthatjuk az Isten országát. Abban kell hozzájuk hasonlítanunk, ahogy átélik az életet, ahogy szükségük van a lelki támogatásra és elfogadják azt. Az ember büszkesége a legnagyobb akadály, nem tud kicsi lenni, mindenki fölé akar nőni. Olyan világban élünk, amiben némelyek úgy gyakorolják a hatalmat, mintha nem kellene soha számot adni róla, mintha Istenek lennének. De a kisgyerekek nem uralkodnak, játékból sem szokták egymást megalázni, kínozni, ellehetetleníteni, egyszerűen örülnek, ha együtt lehetnek. Nem akarják tönkre tenni egymás játékát, életét. Az persze más kérdés, hogy van erre is kísértés, de nem azért, mert uralkodni akar valaki a többieken. 

És hogyan tudunk ráhangolódni erre az érzésre?

A ráhangolódás azt is jelenti, hogy az ember tudatosan vállal valamilyen szerepet. Karácsony történetében több szereplő és szerep is van, Heródestől és a katonáitól egészen a pásztorokig, vagy a „külföldi szponzorokig”, akiknek eszükbe sem jut, hogy egy őrülttel állnak szemben. Nálunk éppen most születik – az év legsötétebb napjaiban – a szuverenitásvédelmi törvény, ami csak arról szól, hogyan lehet sakkban, félelemben tartani az embereket; ez nem olyan, amivel Isten egyetért, amire hatalmat ad. És akkor ott van a gyerek szüleinek a szerepe. Minden gyerekre úgy kell tekinteni, mintha a sajátom lenne, és megengedhetetlen, hogy ők igyák meg a levét annak, hogy emberek hatalmaskodni akarnak mások felett. A születés kapcsán az ember azt is megkérdezné: lehet-e olyan mélyen az egészségügy és a gyerekvédelem, hogy például istállóban kell megszületnie egy gyereknek – nem véletlenül jel a pásztorok számára, hogy jászolban született a Gyermek, az ugyanis skandalum, mivel soha egyetlen zsidó családban nem fordulhatott elő, hogy egy mindenórás asszonyt kint hagyunk. A tudatos szerepvállalás pedig azt jelenti, hogy nem várok a többiek emberségére, hanem úgy teszek, mintha én volnék az egyetlen megszólítható személy, az egyetlen, aki védelmet tud adni a segítségért fordulóknak. A tudatos szerepvállalás az, ami igazi polgárokká tesz bennünket, nem mondjuk, hogy nem az én ügyem, hogy nem tartozik rám, azt hívén, hogy csak egy szűk körben kell felelősséget vállalni, s csak a vér szerinti gyerekeinkért.

A feladat tehát oldalt választani, kiállni magunkért és küzdeni? 

Karácsony is közügy, merthogy – s van még egy pár ilyen ünnep, például a Hanuka –, amiben ugyanígy a sötétség és világosság harca folyik a kisgyerekek, a diákok, a fiatalok érdekében. Vagyis ugyanígy előkerül a jövő problémája, és ugyanígy döntően a felnőttek, a szülők hozzáállásán múlik a dolog. A Hanukában is elkerülhetetlen a háziasszonyok és a gyerekek bátorsága és tettrekészsége. Mindenképpen beszélni kell róla, és be kell látni, hogy alapvetően mindig a jövő körvonalait kell az embernek figyelembe vennie. A gyerek jelenti a jövőt. És az élet nem a felnőttek játéka! A felnőtteknek van a felelősségük, hiszen a gyerekek kiszolgáltatottak, és az ő jövőjükkel játszunk, amikor nem tartjuk tiszteletben az emberi jogokat.

Ezt – mint tudjuk – sajnos volt az idén is alkalma ezerszer megtapasztalni.

Hát, igen. Bebizonyosodott ismét, hogy semmi nem számít ennek a hatalomnak. Az év közben, télen, képesek szétverni az iskolát, a tanév végét sem megvárva, egyetlen cél lebeg csak a szemük előtt: ne hagyjuk, hogy más kezében legyen a gyerekek jövője, manipulálni akarjuk őket, nem engedjük át őket senkinek, még a szülőknek sem. 

Ebből is adódik a kérdés: mit mutatott meg 2023 egyfelől a társadalmi szolidaritási készségünkről, másfelől az önzésről, az egoizmusról?

Megint egy eltorzult világba kerültünk, és ebben az ember csak a tudatos vállalása révén tud igazán jó szereplővé válni. Minden ember nagyjából ugyanabból van faragva, dönthet így és úgy is. Heródes katonáitól mindenki fél, mert fel vannak ruházva ember feletti jogkörrel, ami akár az életünk elvételét, tönkretételét is jelenti. Nem az a bátor, akinek fogalma sincs, hogy mitől, kitől kell félni, hanem az, aki a félelmei ellenére is cselekszik. Találkoztunk olyanokkal – tisztviselőkről beszélünk –, akik elmondták, hogy a munkahelyük még azt is figyelni tudta, kinek adnak támogatást, hova adják az egy százalékukat, majd elővették őket; vagy látták, hogy ott voltak a Dankó utcai demonstráción, és kirúgták őket a munkahelyükről. Ők ezt tudatták velünk, de elmondták, hogy nem akarnak részvétet, nem érzik, hogy valami rettenetes dolog történt velük, csak akarják, hogy tudjuk, nem veszélytelen dolog pozitívan helyt állni. Mindenki fél és az a bátor, aki leküzdi ezt a félelmet és ember tud maradni. Nagyon sok szép példát látunk erre mi is. A mi munkatársaink is kockáztatják az egzisztenciájukat, mi nem haragudtunk, azokra sem, akik nem tudtak tovább kockáztatni, várni, igaz, azt nehezen tudtuk felfogni, amikor ránk kezdett el haragudni valaki, holott évekkel ezelőtt megmondtuk, hogy nem könnyű az út, amin megyünk, ki-ki maga döntse el, velünk tart-e. Ők maguk is sokszor kiszolgáltatott emberek. Sokan voltak, akik odaálltak, pénzt adtak, vagy legalább nem titkolták az együttérzésüket, szurkoltak nekünk, akikkel sokszor találkoztunk. Azt tapasztaltuk, hogy oda-vissza jó hatással volt ez ránk és rájuk, őket is bátorította az, hogy kiálltunk, minket pedig az ő támogatásuk bátorított. Nagy élmény volt ezt megtapasztalni.

Tapasztalatai alapján romlott vagy javult az elmúlt időszakban a társadalom állapota? Többen döbbennek rá, hogy az önök munkája támogatásra szorul, hogy igenis ki kell állni amellett, ami mellett önök is kiállnak?

Azt tapasztalom, hogy mindig meg kell dolgozni azért, hogy az emberek lássák az értelmét a nagyon csekély mértékű kiállásnak is. Sokszor el kell mondani, hogy nem várunk többet, mint ami tőle telik, vagy akár semmit nem is várunk, tekintse örömnek, megtiszteltetésnek, hogy részt vehet a teher viselésében. De azt is látjuk, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy észrevegyék, ők is viseltek valamit a terhekből. Nem csak a tisztesség okán számolunk be arról, hogy mire fordítottuk az adományokat, elmondtuk sokszor azt is, hogy milyen felfoghatatlanul nagy ajándék, amikor rendszeresen akár egy csekély összeget – havi 500 forintot – juttatnak nekünk. Ezzel sok nehezen élő emberen tudunk segíteni. Sok jó tapasztalatunk volt. Pedig közben a hatalom egyre jobban szűkítette a mozgásterét azoknak, akik adtak. Eljutottunk oda, hogy a hatalom már nem csak a konkrétan érintetteket bántja, hanem a segítőknek segítséget adókat is, akik nem tapasztalnak szolidaritást. Ezért is ért bennünket meglepetésként, hogy az ilyen módon kiszolgáltatottak köréből is kapunk támogatást, olyanoktól, akiknek maguknak is nagy szükségük lenne arra, hiszen amit lehetett, azt már elvették tőlük, és mégis adnak nekünk. Ez nagyon nagy dolog, enélkül nem tudtunk volna idáig eljutni, s nem is tudom, hogyan lehetetett volna tovább folytatni a munkánkat enélkül. Mondjuk, ha a felső egy százalék rendszeresen, havonta egy jobb kenyérnek az árát – kétezer forintot – odaadná nekünk, akkor az döntő segítség lenne. A bajból ugyan ez még nem húzna ki bennünket, de a nehézségeinken enyhítene, ha rendszeresen adnának – s nem csak az egy százalékokat – olyanok, akik ezt nem érzik meg. Ez segítene abban, hogy az intézményeinkben enyhüljenek a problémák.

Két évvel ezelőtt is adott karácsonykor interjút a Hírklikknek, s akkor megkérdeztem öntől, hogy ha egyszer vége lesz ennek a gyűlölettel teli rémálomnak, amiben immár bő tíz éve élünk, hogyan és mennyi idő alatt lehet helyrehozni az emberek lelkében, moráljában, humánumában okozott károkat. Ön az általános nézettel szemben azt mondta, hogy akár nagyon gyorsan is megtörténhet ez, ha az emberek megfelelően állhatatosak. Az azóta eltelt időszakban történtek fényében még mindig ennyire optimista?

Most is fenntartom ezt a véleményemet. Vannak dolgok, amiket persze nehéz egyik pillanatról a másikra rendbe tenni, ilyen például az oktatás ügye is. Akik most nem jutnak megfelelő iskolai képzéshez, ha letelik az iskolai életük, akkor legfeljebb felnőttként, gyerekszülés, eltartási kötelezettség mellett tudnák azt befejezni. Mindig hangsúly van azoknak a munkáján, akik a nemzet szolgálói, a nép lelkiismeretei. Kell bátorítás, hogy az emberek érezzék, itt az idő és nem akarjuk megvárni, amíg a múlt félelme kitakarodik az életünkből. Ha nem is az egyik pillanatról a másikra, de a most elkezdett munka akár egy éven belül is eredmény tudna elérni.

És végül: mit üzen Magyarországnak, a magyaroknak 2023. karácsonyán?

Ne felejtsék el, hogy nem lesz mindig sötétség! Ézsaiás próféta mondta: nem tart örökké az éjszaka, naponta tanuljuk meg, hogy az éjszaka félelmeiből, rémálmaiból mindig a bátor napfelkeltére tudunk ébredni. Le lehet fordítani ezt a hétköznapokra: alapvetően rajtunk múlik, hogy tudunk-e ragaszkodni a világosság gyermekeiként, képesek vagyunk-e ragaszkodni az alapvető értékekhez. Hiszen a hatalmon lévők sikerét az adja, hogy az emberek lemondanak arról, hogy az ő ügyük az ő országuk, a gyerekeik jövője. Aki tudatosan átéli, az megmarad abban a hitben, hogy nem lehet ijesztéssel rávenni arra, hogy ne lásson, s hogy sötétségnek képzelje magát. Világosságban akarunk járni! Kell némi bátorság, de azt látom, hogy vannak bőven olyanok, akik jól látják, hogy mi történik. Nem kell mindenkinek az életét kockára tenni ahhoz, hogy változás történjék, lehet akár egy szavazat erejéig is helyesen dönteni, nem a pillanatnyi nehézségeket nézni, hanem azt, hogy a jövőről, a gyerekeinkről, az életről, az élet értékeiről van szó. Nem arra születtünk, hogy kiszolgáljuk néhány zsarnok beteg ambícióit! Mindenki egy kicsit jobban higgye el, hogy nem a halál az Isten, nem az éjszaka az Úr! A Bibliában, a Teremtés Történetében olyan kedvesen van benne: az égitesteket is azért alkotta a Teremtő, hogy uralkodjanak az éjszaka felett. És az éjszakából sincs kihagyva a fény: a Hold, aminek nincs önálló fénye, mégis visszatükrözi a Nap világosságát. Az éjszaka pedig elmúlik.  A Példabeszédek Könyvében olvasható: az igazak útja olyan, mint a felkelő nap, ami nem áll meg, míg el nem jut a harsogó, diadalmas dél világosságáig. A Nap nem csak feljön, hanem átveszi az uralmat az égbolton az éjszaka felett.