Az ellenzéki pártok egyik legnagyobb problémája a kreativitás hiánya
Az együttműködési készség/hajlandóság nyomasztó hiánya mellett, az ellenzéki pártok másik legnagyobb problémája a KREATIVITÁS hiánya. Egész egyszerűen, a hagyományos, parlamenti demokráciákban hatékony politikai eszközökön – interpelláció, sajtótájékoztató, interjú – túl, semmi nem jut eszükbe, amivel felhívhatnák a közvélemény figyelmét arra, ami az országban történik. Mintha nem realizálnák, hogy már régen nem parlamenti demokráciában élünk, és ezért ezek az eszközök nem működnek. Csak pótcselekvések. És most nem az ellenzéket támogató közvéleményre gondolok elsősorban, hanem azokra, akiket ezeken túl szeretnének elérni üzeneteikkel.
Az elmúlt tíz évben annak azért nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy a parlamenti interpellációkat lényegében senki nem követi nyomon, a sajtótájékoztatók, interjúk és beszélgetések pedig többnyire halálosan érdektelenek és szellemtelenek még a támogatók számára is. Utoljára Kuncze Gábor volt az a politikus, aki fontos dolgokról szellemesen tudott beszélni. Ráadásul az állandó médiabeli panaszkodás – ha még oly indokolt is – inkább irritálja a politika iránt kevésbé érdeklődőket, és elsősorban az ellenzék tehetetlenségéről, nyafogásáról győzik meg őket, mintsem a jogos felháborodásról.
Mindamellett a mára kialakult médiahelyzetben a közéleti média 80 százaléka elérhetetlen az ellenzék számára, és ahogy látom, lassan a legnagyobb internetes portál is az lesz. Miközben a járvány idején normális viszonyok között is, minden szem a kormányra szegeződik, hiszen ők vannak cselekvő helyzetben, és emiatt az ellenzék még a nem kormánypárti médiából is kiszorul. De egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ebből a kommunikációs tragikomédiából, amit a híres-hírhedt propaganda kommandó a járvány idején összehozott, a kormány jöjjön ki győztesen. Annak ellenére, hogy amit lehet, azt elrontottak, összevissza kapkodtak és hazudoztak, és rendre le is buktak.
Hogy csak a legkirívóbbakat említsem; maszkhordás, iskolabezárás, kórházkiürítés, súlyosan fertőzöttek Budapestre (nem) szállítása, kínai gagyi vásárlás, katonai mozgósítás és persze Kásler és az operett törzs, élén Ceciliával. Annyi magas labda, hogy csak kapkodhattuk a fejünket, és az ellenzéknek egyetlen eredeti ötlete nem volt arról, hogy a kormány inkompetenciáját, hazudozását, gonoszságát azoknak is a tudomására hozza, akik egyébként csak az állami médiából tájékozódnak. Mint ahogy ők azt sem tudhatják, hogy ez alatt két hónap alatt hány száz millliárddal gazdagodott közpénzekből és a közvagyonból az Orbán-klán.
Pedig most, hogy jó néhány nagy- és kistelepülési önkormányzat ellenzéki vezetés alá került, nyilván növekedett az ellenzék mozgástere. Csak ötletekre lenne szükség. Mondjuk, a fontosabb közterületeken el lehetne helyezni egy-egy számlálót, amely azt mutatná, hogy azon héten mennyivel növekedett „Mészáros"/Tiborc vagyona. Vagy el lehetne helyezni hazugságszámlálókat, amely a kormány hazugságait számolja. Ki kellene találni, hogy miként lehetne eljutni a kistelepüléseken élő emberekhez. Ehhez nyilván a szellemes megoldáson túl, az ellenzéki pártok nagyon szoros együttműködésére is szükség lenne. És egy nagy tapasztalattal és tudással rendelkező kreatív think-tankra.
Rendkívül szomorúnak tartom, hogy az ellenzéki pártok – akaratlanul is illeszkedve a kormánypárti propagandagépezet elvárásaihoz – egyáltalán nem támaszkodnak azokra a volt politikusokra és kommunikációs szakemberekre, akik 2010 előtt hatalmas tapasztalatot halmoztak fel a politikai színtéren.
Itt mindenekelőtt Magyar Bálintra gondolok, aki szerintem mindenkinél jobban átlátja az Orbán-rendszer működését, de rajta kívül is vannak jó néhányan, akiknek a tudását és tapasztalatait érdemes lenne használni.
Ezt akkor is ostobaság lenne veszni hagyni, ha az ellenzék tele lenne tehetségesnél tehetségesebb politikai és média kreatívokkal, így viszont, ahogy most állunk, kifejezetten bűnös dolognak tartom.
Ráadásul ezek közül az emberek közül, azt gondolom, a többségnek már nincsenek politikai ambíciói, tehát még féltékenynek sem kell rájuk lenni. Nem tudom eldönteni, hogy a megbélyegzéstől való félelem, az irigység vagy a szűkkeblűség-e a vezérmotívum abban, hogy nem vonják be ezeket az embereket a háttérmunkába, nem kérik ki a tanácsaikat, de akárhogyan is van, ebben a helyzetben ez olyan luxus, amit az ellenzék nem engedhetne meg magának.
