Az észt példa helyett a kormány még mélyebbre taszítja a magyar oktatást

Az észtek oktatási módszerét Juhász Ágnes, képzési információs szakértő, a Civil Közoktatási Platform (CKP) munkacsoport-vezetője gyűjtötte csokorba. Azt írja, van egy ország, amelyik a PISA mérés szerint Európában első a természettudományban, második a matematikában, harmadik a szövegértésben, az elsők között van az angoltudásban, és kiugróan kevéssé függenek az eredményei a családi háttértől. Ugyanakkor a legkisebb az éves óraszám és az egyik legrövidebb az iskolaév. A gyerekek csak hét éves kortól járnak iskolába. Nincs tanfelügyelet és minősítés, nincs kötelező tanterv, a tanárok teljes szakmai szabadságot kapnak: Sőt, tankönyv sincs, az iskolatáska pedig legfeljebb 1,5 kilót nyomhat. Az iskolákat az önkormányzatok tartják fenn, működésükbe és az igazgatók kinevezésébe senki sem szól bele.

Pedig Észtországban sem voltak jobbak a feltételek az oktatás átalakításához, mint nálunk. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem nagyjából annyi, mint Magyarországon, nyelvük ugyanúgy finnugor és mások által nem értett, mint a mienk. Az ország múltja ugyanúgy szocialista, mint a magyaroké, sőt, a történelme ugyanolyan zivataros, és náluk nincs komoly polgári demokratikus hagyomány.

Akkor mégis hogyan juthattak el oktatási téren a mostani eredményességig?  

A Szovjetunióból való kiválás után erős elkötelezettség volt a kormányban és a társadalomban a gyökeres változásra minden területen, így az oktatásban is.

Az oktatási kormányzat és a szakértők között folyamatos az együttműködés, az oktatási stratégia kidolgozását 15 éven át tartó szakmai egyeztetés előzte meg. A problémákat – például a tehetséggondozás gyengeségét, a szakiskolai lemorzsolódást – elismerik, és megpróbálják megoldani. Nagy figyelmet fordítanak a meggyőzésre, az eredmények bemutatására, a cél a kreatív, együttműködő, önszabályozó és vállalkozó tanulás.

A gyerekek többsége a „körzeti” iskolába jár, az iskolában záróvizsgák vannak, közös követelményrendszerrel (bár azok szükségességéről is vita folyik), a vizsgához pedig egyénileg is el lehet jutni. Arra törekszenek, hogy az iskolaépület egésze, a közös terek, a tantermek, az eszközök is tanulást támogassák. 

Az észt társadalom nagy fokú digitalizációja keretében az iskolai működést – adminisztrációt, tanulást, tanítást, értékelést – is digitális megoldások segítik, és ezek működését/működtetését országos támogató hálózat támogatja. A tanárok alacsony fizetését pár év alatt jelentősen megnövelték, így ma az kétszerese a magyarországinak.

A tankönyvszerűen felépített – akár papír alapú, akár digitális – tartalmak visszaszorulóban vannak a pedagógiai gyakorlatban, mivel a lineárisan, előre felépített tartalmak a befogadó számára nem biztosítják a „megszerzés” élményét és nem mélyítik el a kiválasztás mechanizmusának kritikai képességeit. Az új (2020-35-ös) stratégia célkitűzése az iskola és az élet közötti határ oldása, valamint a személyközpontú oktatást és az egyéni tanulási utakat lehetővé tevő informatikai megoldások biztosítása.

Számos alkalommal megírtuk már, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta nemhogy nem alakult ki közös oktatási stratégia, itt az azóta regnáló kormányok saját elképzelésüknek megfelelően akarták irányítani az oktatást. Nemhogy egyfajta közös megegyezésen alapuló nemzeti minimum nem jött létre, de igyekeztek egymás bevezetett újításait is eltüntetni. A legszemforgatóbb ebben az ügyben a 2010 óta hatalmon lévő Fidesz-kormány volt, amely az előző, szocialista kormányok oktatási reformját félbevágva, azokat eltörölve, a saját elképzelését erőltette rá az iskolákra, a pedagógusokra és a diákokra. Ráadásul igyekeztek inkább elvonni az oktatás finanszírozásából, semmint ahhoz hozzátenni. 

Az eredmény mára látható, alaposan lemaradtunk. Az Egyensúly Intézet friss kutatásából az derült ki, hogy az oktatás helyzetét tekintve Magyarország az unióban jelenleg a 24. helyen áll, ezzel csupán Olaszországot, Bulgáriát és Romániát előzve meg. Aggodalomra ad okot, hogy a vizsgált időszakban hazánk látványos visszaesést könyvelt el az uniós rangsorban: 2015 és 2022 között a 17. helyről a 24.-re csúsztunk le. Magyarországon 2020-ra mind a közoktatásra, mind pedig az oktatási rendszer egészére fordított GDP-arányos kiadások mértéke csökkent, és a tanári kar elöregedését sem sikerült megállítani.

Nézzük meg, hogy ehhez képest – a felzárkózást segítendő lépések helyett – mit kínál az új státusztörvény. 

A kormány úgy akar átfogó módosításokat bevezetni, hogy arról nem konzultált érdemben az érintettekkel és nem vette figyelembe azokat a követeléseket, amelyeket a pedagógusok, a diákok és a szülők az elmúlt egy évben megfogalmaztak. A törvénytervezet érdemben nem reagál az oktatás problémáira, a pedagógusok jogállásának és az iskolák működésének átalakítása pedig nemhogy nem védi, hanem kifejezetten csorbítja a diákok oktatáshoz való jogát.

Az új törvény meg kívánja változtatni a pedagógusok jogállását. A társadalmi egyeztetés szabályainak kijátszása, hogy a kormány a tervezet kidolgozásába nem vonta be a szakmai és érdekképviseleti szervezeteket, majd mindössze nyolc napot adott számukra egy csaknem 100 oldalas, a munkakörülményeiket gyökeresen átalakító jogszabály véleményezésére. Számos rendelkezés részleteit ráadásul külön jogszabályok tárgyalják, ezeket nem is lehet véleményezni a tervezet alapján.

A pedagógusok béremelése megoldható lenne a jogállás változása nélkül is, indokolatlan a béremelés feltételeként kifejezetten munkavállaló-ellenes, munkaterheket tovább növelő szabályokat bevezetni.

A tervezet alapján, a nevelőtestület sok kérdésben elveszti döntési jogát, ezzel tovább csökkentve a pedagógusok szakmai szabadságát és az érdekérvényesítés lehetőségeit. Az új szabályok még kiszolgáltatottabbá teszik a pedagógusokat és az intézményeket a munkáltatói és egyben fenntartói jogkört gyakorló tankerületi központoknak. 

A tervezet nem kezeli a kritikussá vált pedagógushiányt sem, ehelyett – az egészségügyi dolgozók jogállásáról szóló törvényhez hasonlóan – törvénnyé emeli a káros gyakorlatokat. Az óraadó pedagógusok száma tovább növekedhet, és lehetővé válna a megfelelő képzettség nélküli pedagógushallgatók alkalmazása.

Az új rendszer számos szabálya kifejezetten retorzió-jellegű válaszlépés az eddigi sztrájkokra és a szülői, tanulói kiállásokra. A tervezet szankcionálja a sztrájkjog gyakorlóit, bünteti a tanulókat a tanítási év lehetséges elnyújtásával, és még kiszolgáltatottabbá teszi a pedagógusokat a teljesítményértékelés bevezetésével.

Bár több szervezet, így a Civil Közoktatási Platform, a Szülői Hang, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, a Pedagógusok Szakszervezete és a Társaság a Szabadságjogokért elutasít minden, a közoktatás rendszerének további központosítására, a pedagógusok megfélemlítésére és szakmai szabadságuk korlátázására irányuló törekvést, a kormány ezzel nem sokat törődik. Mint ahogy azzal sem, hogy az új törvény bevezetése ellen tiltakozásul már további 4 ezer pedagógus készül elhagyni a pályát, noha eddig is 16 ezren hiányoznak. 

Így aztán egyre távolabb és messzebb kerül tőlünk nemcsak a finn, hanem a portugál, az észt, sőt, már a lengyel oktatás is. Egyre messzebb kerül tőlünk Európa.