Az EU és a vírusválság

A jelenlegi megakrízis az ilyen jellegű spekulációknak véget vet, egyszer s mindenkorra. Az egészségügyi tárcák – intézményi és költségvetési értelemben – megerősödhetnek nemzeti és európai szinten is. Ez azonban már túl késő lesz a kialakult helyzet kezeléséhez. A virus mindenütt jelen van és veszélyt hordoz; nem hetekbe, hanem hónapokba fog telni az első fertőzési hullám visszaszorítása is.

A vírusválság elleni uniós intervenciót három síkon lehet értelmezni. Az első a közvetlen egészségügyi válságkezelés, ahol az EU vezetése leginkább az információk megosztásával, a nemzeti stratégiák koordinálásával, a szolidaritás erősítésével segíthet. Ennek oka, hogy az egészségügyért nem az EU felel, hanem a tagországok. Az egyes országokban eltérő modellek működnek, ezek között a tehermegosztást lehet most szorgalmazni. A második kérdéskör a gazdaság: itt össze kell hangolni azt a fikális és monetáris expanziót, amely lehetővé teszi a recesszió mérséklését és a depresszió megelőzését. Itt az Európai Bizottságnak fontos lenne magával húznia a pénzügyminisztereket, akik az ECOFIN tanácsban nem mindig mutattak gyorsaságot és határozottságot az emúlt válságok során, de most ezen változtatni kellene. A fiskális és monetáris politika mellet, a versenypolitikának is alkalmazkodnia kell. A harmadik kérdés a globális együttműködés, hiszen világjárvány van. Össze kell hangolni a globális lépéseket a járvány visszaszorítására, a hatékony oltóanyag előállítására, és a világgazdasági következmények koordinált kivédésére.

Az EU irányító szervei lassan és késve reagáltak a COVID-19-es válságra, de ezzel minden európai kormány így volt, és az EU-szint még talán jobban is vizsgázott, mint egyes tagállami kormányok. Szerencsés véletlen, hogy ezúttal az Európai Bizottság élén most egy orvosi képzettséggel rendelkező politikus áll, aki korábban a foglalkoztatás és szociális ügyek minisztere is volt. Idáig sikerült is megtalálni az irányt, de a bátrabb lépések meghirdetése tagországi szinten történt. Például Spanyolországban, ahol a kormányfő megígérte, hogy semmilyen kilakoltatás nem történhet meg a válság miatt, vagy Dániában, ahol a szociális partnerekkel egyeztetve született megállapodás a bérek stabilizációjáról.

Mivel azonban a vírusválság kiterjedése ellen a kormányok szinte mindenütt késlekedve tettek lépéseket, az egészségügyi rendszer működőképessége érdekében most rövid távon nagyon sok erőforrást kell erre a területre összpontosítani. Mivel nem lehet hirtelenjében nagyon sok orvost kiképezni, a mai helyzet különösen rossz fényt vet mindazokra, akik az elmúlt években, évtizedekben az egészségügy lerongyolódását előidézték, vagy ezt a szektort kísérleti terepnek tekintették. Óriási felelősség terheli azokat is, akik március elején fontosabbnak tartották a vírus ázsiai eredetének demonstrálását a kórházi dolgozók megfelelő felszerelésénél és védelménél.

A társadalmi érintkezés minimalizálása most olyan elkerülhetetlen kényszerintézkedés, amely a gazdaságot pillanatok alatt recesszióba löki, és ennek következményeitől mind a cégeket, mind a munkavállalókat mentesíteni kell – amennyire csak lehet. Vállalni kell, hogy a fiskális politika olyan intézkedéseket hoz, amelyek következtében az éves deficit a megszokott szint többszörösére nő átmenetileg. Különleges segélyt kell nyújtani a sokk által leginkább megingatott ágazatoknak (például turizmus, légi közlekedés, autóipari vertikum). El kell érni, hogy az ágazatoknak, cégeknek nyújtott mentőöv a munkahelyek megmentését is szolgálja. Meg kell erősíteni a munkanélküli ellátó rendszereket és az átképzés intézményeit. Külön gondoskodni kell azokról a szakmákról, ahol az elmúlt időszakban elburjánzott az önfoglalkoztatás, és ahol a munkaszerződések nem védik a dolgozók munkaidejét, jövedelmét, biztonságát.

Két munkavállalói kategória van tehát most igen nehéz helyzetben. Az egyik, akik olyan ágazatokban dolgoznak, amelyek most gyakorlatilag leállnak: turizmus, vendéglátás, személyautó-gyártás stb. A másik, akik úgynevezett atipikus munkahellyel rendelkeznek, tehát nincs rögzítve a havi munkaidejük vagy jövedelmük, illetve nem vonatkoznak rájuk társadalombiztosítási normák. A rugalmasság, amelyet az utóbbi csoport magára vállalt, az elmúlt években jelentős profittöbblet-forrása volt a cégek tulajdonosainak, miközben az érintettek számára a szociális védőháló a lehető legkevesebbet nyújtja.

Az első kategóriát az ágazatok keretében kell megsegíteni, elősegítve például azt, hogy a szállodáknak vagy a légitársaságoknak ne kelljen nagyarányú elbocsátást alkalmazni. A bérfizetést, vagy annak egy részét az államnak át kell vállalnia, és lehet az alkalmazottak nagy részének valamilyen érdemi továbbképzést szervezni. Ahol a válság ellenére, nem áll le teljesen a tevékenység, a munkaidő rövidítését kell kezdeményezni, és azt közpénzből kell támogatni.

A második kategória esetében egy azonnali segélyalapra van szükség, amely három-négy hónapig megoldást nyújt. Közben fel kell gyorsítani a munkaerő-piac reformját, és elérni az ilyen jellegű, védelmet nem nyújtó, atipikus foglalkoztatás visszaszorítását. Régóta látszott már, hogy az atipikus munkahelyeken dolgozók nagy része a mostaninál kisebb sokk esetén is padlóra kerül. Érdemi szabályozást azonban kevés ország vezetett be -- most ezt a lemaradást be kell hozni.

A rendkívüli helyzetben a nemzeti kormányok centralizálnak, forrásokat és hatásköröket vonnak magukhoz. Ma az önkormányzatok tudnak kezdeményezni és végrehajtani, de a döntéseknek és a finanszírozásnak állami szinten kell megtörténni. A legtöbb ország elindult ezen az úton, tehát a központi vezérléssel egyrészt megpróbálják elősegíteni a jövedelmek folyamatosságát, másrészt a terhek átmeneti csökkentését (például hitelkamatok és adósságtörlesztés könnyítésével). A végrehajtó hatalom szinte minden válságban erősödik, ugyanakkor ilyenkor sem lehet félredobni a demokratikus kontrollt, és fel kell készülni arra, hogy a demokrácia és a transzparencia helyreállítására – ami magyar viszonyok között nem egyszerűen a 2020-as kiinduló helyzet helyreállítását kell, hogy jelentse.

Bár most arra koncentrálunk, hogy a nemzeti kormányoknak és az EU vezetésének mit kell lépnie rövid távon, gondolkodni kell azon is, hogy mi lesz a válság után. Közhely, de igaz: nem lesz visszatérés a korábbi modellhez. Elkerülhetetlen lesz kiterjeszteni az EU hatáskörét a tagállami szociális rendszerek megerősítésére, a kockázat- és tehermegosztásra (például a munkanélküli alapok viszontbiztosítása várható már idén). Magasabb szintre kell emelni a globális egészségügyi együttműködést, és általában erősíteni a multilaterális intézmények szerepét, tekintélyét, amelyben az EU-ra óriási felelősség hárul, mindaddig, amíg az Egyesült Államok  vezetése ennyire kiszámíthatatlan. Végül pedig minden szinten több figyelmet kell fordítani az egészségmegőrzés, a testnevelés és a higiénia kérdéseire az oktatásban, nevelésben, kultúrában, valamint a szakértők szerepének növelésére az ismeretterjesztésben és a döntéshozatalban.