Az iskolapszichológus nem varázsló, de sok gyereknek szüksége lenne rá, hogy boldogulhasson az életben

– Milyennek látja az iskolát május 10-e után, teljes működésében? Mi az, ami a gyerekeken és a pedagógusokon látszik?

– A hiány, a személyes kapcsolati hiány. Ugyan interneten tartottuk a kapcsolatot, de az a belső rezgés, amit csak személyesen lehet megadni egymásnak, az azért hiányzott a gyerekeknek, és szerintem a kollégáknak is. Hiszen aki ezt a pályát választotta, szereti a munkáját, az készült erre is. 

– Az elmúlt napok után leginkább az öröm, a felszabadultság, vagy a feszültség látszik?

– Én az iskolában még az örömöt látom. Lehet, ha majd elkezdődnek a felmérések, és a hiány pótlása – főleg azoknál a gyerekeknél, akik tanári magyarázattal tudnak a legkönnyebben tanulni -–, akkor számítanunk kell rá, hogy az örömöt valószínűleg fölváltja majd az aggodalom és a szorongás. A gyerekeknél mindenképpen fel kell mérni, hogy mi az, amit tudnak, mi az, amit nem. Ez sajnos kemény lesz, hisz' elég sok kihagyás volt.

– Melyik az a korosztály, amelyik a leginkább kötődik ahhoz, hogy a tanító néni ott legyen a közelében, és neki magyarázzon?

– Természetesen ez az alsósoknak nagyon fontos, de azoknak a nagyoknak is, akiknek az elsődleges tanulási módszere a tanári magyarázat, a hallás utáni tanulás. Persze, vannak gyerekek, akik önállóan is tudnak tanulni, de a számuk nagyon kevés. Sokkal többüknek fontos, hogy legyen tanári magyarázat. 

– Május 10-ével teljesedett ki az iskola, visszatértek a felső tagozatosok is. A teljes iskolanyitás előtt volt-e kérés az intézményvezető vagy a pedagógusok részéről, hogy pszichológusként adjon tanácsot az indításhoz?

– Nem volt ilyen kérés, de én saját magam igyekeztem mindenféle ötlettel gazdagítani a kollégákat. Az volt az elsődleges célunk, hogy preventív munkát végezzünk „A lelki egészség megőrzéséért”. Ez volt a munkáinknak a címe is. Korosztályokra bontva, igyekeztem olyan apró módszereket adni, ajánlani a kollégáknak, küldeni  a gyerekeknek, ami segíti ezt. 

– Például?

– Az egyik, általam nagyon szeretett ilyen gyakorlat az volt, hogy írjál egy hálalevelet a tanítódnak, tanárodnak, esetleg az osztálytársadnak, aki támogatott téged ebben az időszakban. 

– És miket írtak a gyerekek?

– Arról nem tudok nyilatkozni. Ezeket én nem is kontrollálom, a gyerekek pedig nem kapnak jegyet érte. Csupán azt szolgálta, hogy a gyerekek fenntartsák a mentális egészségüket. 

– Volt-e valamiféle visszajelzése arról, hogy a vírus fenyegetése, egy esetleges karantén, szülő, nagyszülő elvesztése okozott-e gyereknek lelki megrázkódtatást?

– Egy esetről tudok. Sajnos az egyik alsós diákunk elvesztette az egyik szülőjét, és az ő korában nem természetes, hogy a fiatal apuka meghal. Egy ilyen borzasztó esetben a gyász több szakaszán megy végig a család. A feldolgozás első szakaszában a gyászolók nem akarják elhinni, hogy a szerettük elment. 

– Fog tudni segíteni a gyereknek?

– Nekem az a célom, hogy minden nehéz helyzetben megfelelő segítséget tudjak nyújtani. Természetes, hogy segíteni szeretnék, de ehhez szükség van a szülő együttműködésére. 

– A gyerek osztályfőnökének tudott tanácsot adni, hogy mit tegyen, hogyan foglalkozzon ezzel az üggyel?

– Igen. Azt mondtam, hozza az osztály tudomására úgy, ahogy történt. A legjobb, ha nyíltan beszélünk. Ez fájdalmas dolog, nagy veszteség. Azt tanácsoltam a pedagógusnak, hogy az a legjobb, ha mindenki ír egy áldást, vagy egy bátorító üzenetet az osztálytársának, mert az óriási támogatás. Voltaképp a megemlékezés már meg is történt, a gyerekek az osztály nevében nagyon szép csokrot adtak át a temetésre a tragédiát átélő osztálytársuknak. Szerencsére ez egy nagyon jó, támogató osztályközösség. Az osztálytársukat nem csak lelkileg támogatták, de kifejezték az érzéseiket egy-egy simogatással, vállveregetéssel is, és ezek rendkívül sokat számítanak az érzelmi támogatásban. A gyerekek már nem nagyon kicsik, tökéletesen felfogják ennek a tragédiának a súlyát. 

– Egyébként általában az iskolában mennyire igénylik a pedagógusok egy iskolapszichológus munkáját, segítségét? 

– Magyarországon ennek még nincs nagyon kiforrott kultúrája. Bár sokszor nem könnyű, én szerencsésnek mondhatom magam, mert egy nagyon, nagyon jó közösségben vagyok. Persze, először meg kellett ismernünk egymást a tantestülettel. Én azt mondom, a pedagógusok, de a szülők is akkor tudják elfogadni az iskolapszichológust, ezt a fajta segítő formát, ha már látják, tapasztalják az eredményét. Utána egyik szülő átadja a másiknak a tapasztalatait.

– Mit szólnak a szülők, ha megtudják, hogy a gyerekük önnél, az iskolapszichológusnál járt?

– Erről a szülő tud először, mert szülői beleegyezés nélkül nem foglalkozom gyerekkel. Ezt az etikai szabályunk is kimondja. Maga a folyamat úgy zajlik, hogy először a szülővel beszélgetek, mielőtt a gyerekkel foglalkozom. A szülők többsége nyitott, tisztában van azzal, hogy a munkám során a gyerek önismeretet tanul, ami szerintem ma nagyon fontos. Ahhoz kell, hogy később boldogulni tudjon az életben, olyan ember legyen, aki a nehézségek ellen is fel van vértezve.

– Egyébként a gondjaikkal a gyerekek maguk jelentkeznek az iskolapszichológusnál, vagy a pedagógus irányítja oda őket? 

– Is, is. A szülők azok, akik elsődlegesen megkeresnek, és persze a pedagógusok is jelzik, ha valamelyik gyerekkel olyan probléma van, amivel foglalkozni kell.  

– Mi a leggyakrabban előforduló gond, amivel megkeresik?

– A szorongás a leggyakoribb nehézség, amivel találkozom. 

– Mitől szoronganak ezek a gyerekek?

– Azt látom, hogy a teljesítmény nagy teher számukra. Főleg most. Szoronganak attól, hogy be tudnak-e jutni abba az intézménybe, ahová jelentkeztek, vagy ahová be szeretnének jutni.  Ez a gondjuk most nagyon aktuálissá vált. A szülők pedig leggyakrabban azért keresnek meg, hogy megtudják, miként lehetne a gyereket a tanulásban motiválni. A másik gyakori ok a függőség a számítógépes játékoktól. A gyerek online tanulás helyett szívesebben játszik a számítógépen. Sajnos ez már a kisebb gyerekekre is jellemző. Ezek a játékok annyira berobbantak a mindennapjainkba, hogy már az óvodában is gondot okoznak. Hiszen gyakran látjuk buszon, villamoson, hogy a szülő a kisgyerek kezébe nyomja a telefont, mert „azzal olyan jól elvan”. Ezért én szeretném is figyelmeztetni a szülőket, hogy ez nagyon gyorsan addikciót, függőséget okoz a gyereknél, és a veszélye az, hogy letiltja a gyerek belső képvilágát, a lelki védettsége pedig igencsak elgyengül. Ül a gép előtt, és passzív befogadóvá válik. A gyereknek az tesz jót, ha játszik alkot, sportol. A lényeg az, hogy ne passzív befogadó legyen. Én ezt a gyerekekkel is meg szoktam beszélni. 

– És mit szólnak hozzá?

– Felfogják, hogy miről beszélek, megértik, hogy ez veszélyes rájuk. A gyerekeink nagyon értelmesek. Egy ilyen beszélgetés után elgondolkoznak azon, hogy miként tudják csökkenteni a képernyő előtt nem tanulással töltött időt.

– Azt is megértik a gyerekek, hogy mennyivel fontosabb, ha ők maguk találnak ki dolgokat, mintha csak néznek valamit?

– Sok esetben nem. Ha egy gyerek meg is érti, azt mondja, egyszerűen nem vagyok képes elszakadni a képernyőtől, és mindent elkövet, hogy ott üljön előtte. A tudósok már kimondták, hogy ez a függőség a XXI. század betegsége lesz. Sajnos el fogunk jutni oda, hogy mentálisan szegényebbek lesznek, érzelmi debilitásba fognak szenvedni a gyermekeink.

– Hogy lehetne őket kilendíteni ebből?

– Nekünk, felnőtteknek, példát kell mutatnunk – persze nehéz, ha maga a szülő is számítógéppel dolgozik –, de például hallottam olyan családról is, amelyik vett egy kicsi házat vidéken, ahol nincs internet, és minden hétvégét ott töltenek a gyerekkel együtt. Szerintem az együtt töltött minőségi idő sokat segít. Ha a gyerek azt érzi, hogy szeretik, ha érzelmileg fel tudjuk tölteni, akkor határokat is szabhatunk neki, azokat elfogadja. 

– Volt-e olyan emlékezetes esete, amit szívesen elmondana?

– Igen, egy nagyon szívmelengető esetemet mondanám el, ami egy akkor alsós kisdiákról szól. A tanítói már ott tartottak, hogy nem tudták, mi lesz ebből a gyerekből. Rossz volt a magatartása, ráadásul figyelemkoncentrációs zavarokkal is küzdött.  Úgy volt, hogy megbukik. Általában ha egy gyerek nem tud megnyilvánulni a jóban, akkor a rosszban teszi azt. Én pedig úgy gondolom, hogy nincs rossz gyerek. Olyan van, amelyiknek valamilyen nehézsége van. Ez a gyerek úgy gondolta magáról, hogy buta, rossz, semmirekellő, hogyan lenne a tanulásban sikere, hisz' nem jut semmire, nem tudja a dolgokat megjegyezni sem. Én végiggondoltam az esetet, és bevontam a vele élő szülőt is, mert a másik elhagyta a családot. A gyerekkel átvettük a tanulási módszereket, a tanulás szimbolikus modelljét, és sokat beszélgettünk is. Ha egy gyerek sok kudarcon van túl, nem könnyű pozitív irányba elmozdítani, ezért sok idő kellett hozzá, hogy egyről a kettőre jussunk. De eljött az a nap is, a tanító nénije azzal fogadott, hogy nem csak, hogy 5-öst kapott a fiúcska, de még a szorgalmit is megcsinálta otthon. Alig vártam, hogy találkozzam vele, és elmondjam neki, mennyire örülök, és tudom, hogy mennyire sokat dolgozott ezért. És akkor ez a gyerek, aki úgy gondolt magára, hogy semmirekellő, nem is tud tanulni, bejött hozzám, és azt mondta: „én már nem is vagyok buta!”. Ez csak arra példa, hogy egy gyereknek kell legalább egy felnőtt, aki elfogadja, aki a bizalmasa tud lenni, aki érzelmileg megadja neki azt, amire szüksége van. 

– Azt hiszem, ma Magyarországon nagyon sok gyereknek szüksége lenne egy ilyen felnőttre.

– Igen. Jóval több gyereknek, mint amennyi részesül benne. Pedig jó lenne, ha sokan kapnának ilyen ellátást. Sajnos, az iskolapszichológusokból is kevés van. Ez még kiforratlan kultúra nálunk, pedig nem kéne tőle idegenkedni. Remélem, egyszer eljutunk odáig, hogy a legtermészetesebb dolog lesz bekopogtatni a pszichológushoz. Az iskolapszichológus nem varázsló, nem csodát művel, csak egy más tükröt mutat a gyerekről, amitől a szülő is másképp kezd a gyerekére gondolni.