Az Orbán-rendszert ma még meg lehet dönteni, mert még nincs erőszak

Mennyire egyenlőek az esélyek a kampányban? – ezt a kérdést tette fel a videótudósításában politikusoknak és az utca emberének a Telex. Álljon itt négy, sok mindent eláruló válasz:

Az értetlenkedő, Hollik István kormányszóvivő: „miért ne lennének?”

Az okoskodó, Fürjes Balázs államtitkár: „a szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak: egyenlő pálya, egyenlő esélyek.”

Az álobjektív, Pokorni Zoltán, fideszes polgármester: „fogalmam sincs.”

Az ellenzéki Karácsony Gergely főpolgármester: „...pénzben, médiában, plakáthelyekben... mintha a Vasasnak kellene legyőznie a Real Madridot.”

S álljon végezetül itt egy korábbi, de máig érvényes megállapítás, mégpedig a legutóbbi, 2018-as országgyűlési választásokról készített EBESZ-jelentés lényegéből. „Az április 8-i országgyűlési választásokat az állam és kormánypártok anyagi forrásainak jelentős átfedése határozta meg, aláásva a jelöltek lehetőségét arra, hogy egyenlő feltételek mellett versengjenek. A választópolgároknak sokféle politikai választási lehetőségük volt, ennek ellenére, a megfélemlítő és idegenellenes retorika, a média elfogultsága és a nem átlátható kampányfinanszírozás szűkítette a valódi politikai vita terét, korlátozva a választókat abban, hogy teljes tájékozottság birtokában dönthessenek.”

De vajon hogyan látja a helyzetet az elemző, aki nem pártszemüvegen át nézi a világot? Szentpéteri Nagy Richardot kerestük meg, aki először lakonikus rövidséggel annyit mondott, hogy „nem is lejt, hanem egyenesen függőleges a Fidesz számára a pálya”. Mindez azonban szerinte senkinek sem jelenthet újdonságot, hiszen már 2010 előtt is a jelenlegi kormánypárt felé dőlt (igaz, akkor még csak lejtett) ez a bizonyos pálya. S hogy miért? Nem győzte sorolni a jelzésszerű indokait, véleménye alátámasztására.

Mint visszaidézte, már akkor is részben a Fidesz mellett állt a közmédia; számára kedvezően – igaz, nem kis ráhatással – rendeződtek át a pártviszonyok (megszűnt az SZDSZ és az MDF, jött az LMP és a Jobbik); 2006-tól (az önkormányzati választások nyomán) a kormány kivételével szinte teljesen narancsszínű volt az ország; 2005 és 2010 között feléjük húzó köztársasági elnök volt, Sólyom László személyében; az ő emberük állt a Magyar Tudományos Akadémia élén (az más kérdés, hogy utóbb Pálinkás József ellenzékivé vált), stb.. „Orbán gyakorlatilag 1998-ban átvette a hatalmat, és hiába veszítette el 2002-ben a választásokat, az emberei ott ültek a politika, a gazdaság, a kultúra stb., azaz az élet minden területén” – fogalmazott Szentpéteri. Aki szerint 2010 óta pedig folyik a hatalmuk bebetonozása (beleértve a forrásokat, a médiát stb.), túlbiztosítása, „még jobban, még jobban és még többet”.

Az alkotmányjogász, politológus szerint mindez már korábban is lejtős pályát biztosított a Fidesznek, ám a függőleges pálya kialakulásához ennél több is kellett: nevezetesen a választási rendszer Fideszre szabása, már hatalomra kerülésük után. Mint emlékeztetett, ezt teljes egészében a saját javukra alakították át – elég, ha a körzethatárok meghúzására gondolunk. Már kevesen emlékeznek rá, de ezt úgy csinálták, hogy elővették a 2006-os és a 2010-es választási eredményeket, és úgy rajzolták át a határokat, hogy biztosan a Fidesz jelöltje győzzön, illetve, ahol nem volt rá esély (leginkább Budapesten), ott csináltak egy „ellenzéki” körzetet, s ha kellett, még a Dunán is átrajzoltak. Mindezt annak örve alatt, hogy takarékos parlamentet akarnak, s ennek érdekében az addigi 386 képviselői helyet 199+1-re csökkentették, ezen belül a korábbi 176 egyéni választási körzet számát 106-ra (amiről az akkor még szabad Alkotmánybíróság kimondta – de hiába –, hogy a körzetek nem egyenlőek, túlságosan nagyok köztük a különbségek).

Mindez azt a fideszes gondolkodásmódot, gyakorlatot példázza, aminek a lényege, hogy az ellenzéknek nem adnak semmit, „amit ma megszerezhetsz szerezd is meg... az ellenzék legyőzésével, a politikai ellenfeleid legyilkolásával ne várj egy percet sem” – mutatott rá Szentpéteri. Aki szerint összefoglalva: a Fidesz az egész rendszert, nem csak az államot, hanem az államon kívüli összes terepet is az igája alá hajtotta.

Ilyen körülmények között van-e egyáltalán esély Orbánék legyőzésére? – kérdezhetjük joggal. A kérdés az – magyarázta Szentpéteri –, hogy ezt a jelenlegi állapotot a társadalomnak mekkora része támogatja. Ha a társadalom nagy része elfogadja, akkor Orbán és a Fidesz maradni fog, „ám, ha az ellenzéknek sikerülne elérnie, hogy a társadalom számottevő része el akarja kergetni Orbánt, akkor ezt a rendszert ma még meg lehet dönteni, mert még nincs erőszak”.

Jelen pillanatban a társadalomnak a fele, még ha csak egy kicsit is, de a nagyobbik fele, kormányváltást akar, ám a fent vázolt okok miatt még így is Orbánék az esélyesebbek. „S bár elismerem, hogy két hónap alatt a helyzet – matematikailag feltétlenül – megváltozhat, a kampányban sok minden megtörténhet, s a lehetőséget azért nem zárnám ki, de objektíven nézve, ilyen nagy mozgások azért elég ritkán vannak” – szögezte le, hozzátéve: annyi minden történhet, például egy háború, vagy hogy Orbánról kiderülnek dolgok, „de azért ne várjuk az ’atombombát’, az korábban sem csapott le”.