Az unió utolsó szabadságharcosa

Péntek reggeli megnyilvánulásai egyre inkább álfilozófusi törekvések, bújtatott jóslatok, a konkrét problémák megkerülése jellemzi, némi olcsó humorral fűszerezve. Tanácsadóitól megtanulta a régi kommunikációs trükköt, mindig elhangzik egy bon-mot, amit a teljes magyar média napokig ismétel. Ezeket már megszoktuk. A járvány idején volt egy másik műfaj, az „Orbán Viktor ma bejelentést tesz”, ebben többnyire a Karmelitából (ez is egy populista fogás, hogy fogalommá váljon, mint a Downing Street vagy a Kreml), feltűrt ingujjban, mint egy egyszerű dolgozó ember, kis cetlivel, amin a legfontosabb gondolatait összegezte. Az lehet a benyomásunk, hogy élő adásról van szó, de ez csak a manipuláció technikai oldala. Szóval, ezeket ismerjük.

A miniszterelnök szombati beszéde azonban nem csupán egyike volt a szokásos igehirdetéseknek. Most Európa lett az első számú ellenség, nem is Brüsszel, ahogyan már megszoktuk. Szavaiból az derült ki, hogy a kontinens, és természetesen a kontinens államainak szövetsége, az Európai Unió rossz irányba halad. Ez önmagában nem nagy felfedezés, sok politikus mond hasonlókat, nem kell ahhoz nagy hozzáértés, hogy tudjuk: 27 országot, amelyek gazdaságukban, kultúrájukban és társadalmi életükben különböznek, nagyon nehéz folyamatosan sikerekre vinni, különböznek az érdekek, a szokások, egy ilyen közösségben kell együtt élni, de észben kell tartanunk az előnyeit is: a vámuniót, Schengent, a külföldi munkavállalási és tanulási lehetőségeket. Persze, ez nem az az Európa, amilyen tíz vagy húsz éve volt, de nem is olyan, mint harminc, vagy száz éve, a változások ritmusa, a kommunikáció felgyorsult, a globális összefonódások erősödtek. Az élet kívánta meg az erősödést, az összefonódást.

Orbán Európa-képe azonban torz: miközben mi lényegében az unió igazi nyertesei vagyunk, tele van panasszal. „Erős nemzetállamokat” hiányol, nem támogatja csatlakozásunkat az Európai Ügyészséghez, miközben közös migrációs politikát hiányol és sokszor szóvá tette a pandémia elleni összefogás hiányát (aminek később hátat fordított), az pedig, hogy Soros György irányít a háttérből, már inkább a gyerekmesék rémisztgető tónusát idézi.

Az Európa gazdasági hanyatlásáról idézett statisztikák  – amint ezt a magyar gyakorlatból megtanultuk – hamisak és erősen irányítottak. A magyar gazdaság kifejezetten Európa-centrikus: exportunk 30 százaléka megy Németországba, nagyrészt gépjárművek és autóalkatrészek (ebből sejthetjük, mennyi az igazi magyar termék), a sorban következő partnereink Ausztria, Olaszország, Spanyolország és Franciaország, ezt követi 1,5 százalékkal a hírekben magasztalt kínai-kapcsolat. 

Ugyancsak torz az, amit Orbán a V4-ről mond. A Visegrád-csoportból egyedül Lengyelországnak van súlya az unióban, a lakosság számával, jelentős piacával, és geopolitikai helyzeténél fogva. Ez a négy ország ugyanakkor semmilyen pozitív javaslattal nem állt elő az unió tevékenységének javítására, sem együtt, sem közösen, csak vétójogunk bevetésével kaptunk némi nyilvánosságot a sajtóban. 

Van még egy dolog, amiről nem szabad megfeledkezni: az európai együttműködési szövetség a második világháború után a kontinens békéjének és gyarapodásának biztosítására alakult, és ez minden tagállam érdeke is, ezen nem lehet vita. A „nemzeti szuverenitás”, ami a kormánypropaganda egyik fontos eleme, pedig jellegzetesen olyan, amit gyakorolni kell és nem beszélni róla. „Magyarországot súlyos sérelmek érték” – mondta néhány éve a kormányfő, de egyet sem tudott felsorolni ezek közül. A magyar szuverenitást senki sem csorbította. 

Orbán ezzel a beszédével azt sugallta, hogy ő az unió megmentője, „helyes útra” terelője, és nyilván azt képzeli magáról, hogy ilyen gondolatokkal a nemzetközi élet meghatározó szereplője lehet. 

Mindezek után csak az a kérdés: miért akarja Szerbiát beerőltetni ebbe a hanyatló szövetségbe?