Az uniós átlag utolérésének kérdőjelei

Helyezéseink változásai 2004 után

Az egy főre eső bruttó hazai termék tekintetében (vásárlóerő-paritáson számolva) – a továbbiakban is ez a viszonyítási alap – 2003-ban és 2004-ben is a vizsgált 11 országon belül Szlovénia és Csehország után a harmadik helyet foglaltuk el. Innen csúsztunk le 2009-re (a globális válság mélypontján) az ötödikre. 

A kormányzást 2010-ben magához ragadó Orbán Viktor kormányprogramjának ismertetésekor azt a célt tűzte ki, hogy Magyarországot a rendszerváltó országok éllovasává teszi, mint ahol volt 1990-ben. Igaz, nem mondta meg, hogy mikorra kívánja ezt elérni, de vállalása – értelemszerűen – második kormányzati ciklusának végére, 2014-re szólt. 2014-re azonban nemhogy javítani nem tudtunk, de még eggyel lejjebb is csúsztunk. Vagyis uniós tagságunk első tíz éve alatt a hatodik helyre sodródtunk potenciális versenytársaink körében, leszakadva induláskori dobogós helyezésünkről. 

Ez a pozíciónk a 2017-2019 közötti „magasnyomású gazdaságpolitika” növekedési eredményei ellenére sem változott, csak az előttünk lévő országok cserélődtek a Covid előtti utolsó békeévben (2019). Az unió előzetes adatai szerint az elmúlt évben még ennél is lejjebb kerültünk: Horvátországgal együtt (ők feljöttek, mi lementünk) egy gyékényen árulunk, a hetedik helyen. 

Felzárkózásunk sebességéről

Korábban a hazai politika Ausztria utolérését tekintette célnak, majd helyette Németország jött be a képbe. (A német GDP adat ugyanis elmarad az osztrákétól.) A 2010-es évek közepétől Orbánék ennél is közelebbi célt tűztek ki, azt, hogy 2030-ra Magyarország az uniós átlag szintjén lesz. Az Egyesült Királyság 2020 eleji kilépésével az Európai Unió átlaga csökkent, vagyis a korábbiaknál még könnyebbé vált a cél elérése. (Az EU-27 átlaga 2022-ben 15 százalékkal alacsonyabb volt a német mutatónál.) A legutóbbi időben azonban Orbán és Nagy Márton már arról beszélnek, hogy céljuk a magyar gazdaság teljesítményét 2030-ra az EU-27 átlagának a 90 százalékára felvinni. Ehhez – a kormány szerint – nekünk az unió átlagánál két százalékponttal gyorsabban kellene növekednünk. (Miniszteri beiktatásakor, 2022-ben, Nagy Márton a három százalék-pontos különbséget is elképzelhetőnek tartotta.)

Áttekintve 2000-től (ettől kezdve állnak rendelkezésre összehasonlítható adatok) az EU 27 tagállamának és Magyarországnak a növekedési ütemét, a következőket állapíthatjuk meg:

• Kettő százalékpontos, vagy efölötti dinamikakülönbség a közelmúlt 24 éve alatt csak nyolc, kedvező külső és belső feltételek melletti esztendőben mutatkozott.

• 2000 és 2009 között a különbözet évi átlaga 1 százalékpontot tett ki, ami 2010-2019 között 1,2 százalékpontra javult.

• Az elmúlt évre (alaptalanul!) várt magas növekedéssel (4,1 százalék) szemben recesszió következett be, és az EU átlagához mért 1,3 százalékpontos növekedési különbség az unió javára dőlt el. 

A múlt adataiból az következik, hogy a 2 százalékpontos növekedési fölényt az unió átlagával szemben ritkán, csak a különlegesen kedvező években tudjuk felmutatni. De a növekedés alapjainak az utóbbi években végbement eróziója és erodálása után (a szakképzett munkaerő-tartalék kiürülése, az oktatási és az egészségügyi rendszer leépítése, az innovatív befektetések visszaesése, a termelékenység-javulás elmaradása, a digitalizálás hiányosságai, a természeti környezet pusztításának felgyorsulása stb.) a vélt GDP-ütemtöbblet hiú reménynek bizonyulhat. 

Merő kíváncsiságból kiszámoltam, nagyon leegyszerűsített módszerrel – és ezért kifogásolható is –, hogy ha a továbbiakban tényleg meglenne a magyar és az unió átlaga közti 2 százalékpontos különbség a javunkra, akkor milyen eredmény mutatkozna. Nos, annak a feltételezésével, hogy a magyar gazdaság 2022 után évi 3 százalékkal növekszik, az unió pedig csak 1 százalékkal, a következőt kapjuk: az uniós átlag áhított 90 százalékát 2034-35-ben érnénk el, a száz százalékát pedig csak 2040-re.

Említett uniós versenytársainkhoz képest a magyar felzárkózás sebessége lényegesen lassúbb volt – noha egy főre számítva az élvonalhoz tartozó mértékű uniós forrásoknak segíteni kellett volna (!) a fejlődésünket. 2004 és 2023 között Magyarország volt az egyedüli, ahol az uniós átlaghoz való közeledés 10 százalékpont alatt maradt. Litvániában, Romániában ugyanekkor 30 százalékpont felett alakult, Lengyelországban, Bulgáriában ennek a közelében. A letteknek 22 százalékpontot sikerült javítani, az észteknek, horvátoknak, szlovákoknak 15 százalékpont körülit, de még a magas abszolút értékű szlovén és cseh adat is 10 százalékpont feletti felzárkózást jelzett. (A számok értékelésénél figyelembe kell vennünk azt is, hogy a románok és bolgárok csak 2007-ben, a horvátok pedig még később, 2013-ban léptek be az unióba. E megkésettség kevésbé tükröződik felzárkózásuk számaiban.)

Tavaly az utolsó békeév, 2019 adatához képest is lecsúsztunk, és bekövetkezett az, ami valószínűleg a közelmúltban nem fordult meg senkinek sem a fejében: Románia megelőzött bennünket az egy főre számított (vásárlóerő-paritáson) GDP tekintetében. Egyetlen év alatt 7 százalékpontot javított, az unió átlaga felé menetelve. S az is figyelemre méltó, hogy a rangsor végén álló Bulgária is 9 százalékpontos felzárkózást mutatott fel. A 2019-ben még a 10. helyen lévő Horvátország pedig feljött mellénk a hetedik helyre, ahová mi a hatodikról lecsúsztunk.

Az a kitartó olvasó, aki átrágta magát az írás eddigi számözönén, bizonyosan egyetért velem abban, ahogy mondani szokták: innen szép nyerni….

Orbánék programja a nyerésre

Nem kétséges, hogy az Orbán vezette Nagy Márton vagy/és a Nagy Márton vezette Orbán nyerni akar. Növekedést akarnak, nagyobbat az uniós versenytársakénál. Már 2023-ra is ezt ígérték – recesszió lett belőle. Aztán prolongálták a négy százalékos GDP dinamikát 2024-re, de úgy néz ki, hogy ez is elakad. Részben azért, mert a múlt év utolsó negyedében a még stagnáló gazdaságból a vártnál jóval kisebb lett az áthúzódó növekedési hatás. Részben pedig azért, mert az évkezdet is elég pocsékul indult, és a külső konjunktúrára vonatkozó feltételezések is időről-időre egyre kedvezőtlenebbek. Visszaesés van az iparban, az exportban, a kiskereskedelmi forgalom a féléve tartó reálkereset-emelkedés ellenére is alig mozdul, az építőipari megrendelések megcsappantak, a költségvetés hiánya viszont már az első két hónapban rekordot döntött, amiből majd a választások után, az év második felében kikényszerülnek a növekedés lendületét korlátozó intézkedések. Ez utóbbiakat természetesen ezúttal sem fogják „megszorításoknak” hívni, és találtatik biztosan majd új, külső ellenség megfelelő magyarázatként.

Mára már Nagy Márton is úgy látja, hogy az idei négy százalékos dinamika is elszállt. Jó, ha 2-2,5 százalék körüli lesz a GDP emelkedése, amivel közel sem leszünk az unió élvonalában. Úgy tűnik, a fő gazdasági miniszter letett arról, hogy a nagyobb növekedéshez szükséges magas keresleti nyomást a monetáris vagy/és a fiskális politika az idén elő tudja állítani. A magas nyomást a jegybank gyorsabb kamatcsökkentésétől várta, hogy a kamatszint legyen alacsonyabb az inflációnál, mert ez ösztönzi a befektetéseket. (Ez papíron igaz, de a befektetések beindulásához ezen kívül még számos más körülmény is hozzátartozna.) Ám amikor az MNB-ben engedtek a nagyobb kamatvágás követelésének, a forint árfolyama látványos zuhanásba kezdett. Most, hogy bejelentették a mérsékeltebb kamatcsökkentő pályát, a forint beerősödött.  Miután Nagy Márton tudomásul vette, hogy monetáris oldalról nem remélhet segítséget a növekedés beindításához, a költségvetési politika felé fordult. Varga Mihállyal az év elején lefolytatott replikája eredményesebb volt, a pénzügyminiszter (nyilván kormányfői nyomásra is) belement abba, hogy a parlament által elfogadott 2,9 százalékos deficitcélt 4,5 százalékra emeljék. Növekedési többlet ebből azonban nem lesz (hiszen a kamatráta közelíti az öt százalékot), viszont eladósodási többlet annál inkább.

A vágyott 4 százalék fölötti növekedést most Nagy Mártonék 2025-re tolják tovább. A gazdasági főminiszter ígérete szerint jövőre visszatér a magasnyomású gazdaság, vagyis a 2017-2019 között követett pálya, ami – véleménye szerint – majd a vállalkozások hatékonyságnövekedéséből következik. Hogy ez a növekedést hajtó erő mitől is állna elő, az egyelőre talány, Nagy Márton nem fejtette ki. 

Az MNB legutóbbi prognózisa szerint az infláció 2025-ben sem fog a 3 százalékos inflációs cél alá kerülni, az árfolyamra pedig különösen vigyáznia kell. Ebből következően a központi bank jövőre sem engedhet a monetáris szigorából, legalábbis nem úgy, mint ahogyan 2019 előtt tette ezt a növekedés serkentése céljából. De a fiskális politika sem engedhet, mert az öt éve tartó fellazítás után illene – és kénytelen is lesz – visszatérni a 3 százalékos maastrichti kritérium betartásához. Ez a visszatérés persze nehezen fog menni az emelkedő kamatszolgálat, a befagyasztott vagy/és elvesztett uniós források és a választásokra készülő politika miatt. Úgyhogy valóban nincs más, mint 2025-re várni a csodát, a vállalatok hatékonyságának növekedését.

A magasabb ütemre váltó gazdasági növekedés beindulásának Magyarországon súlyos strukturális problémái vannak. Ezek némelyike olyan történelmi adottság, amely sok-sok évtizede kíséri a hazai modernizáció kacskaringós útjait. Az egymást követő kormányok hol javítottak, hol pedig tovább rontottak ezen a nehéz örökségen. Ám a kedvezőtlen feltételek 2010 után, az Orbán-kormányok regnálása alatt megsokszorozódtak. Ezekkel a kormány nem akar szembenézni, mert ha megtenné, akkor saját kiépített rendszerével szemben kellene harakirit elkövetnie. Ezt meg aztán végképp nem… , ezért nem látok reményt lemaradásunk belátható időn belüli ledolgozására.