Az útkeresés nem érdeke senkinek az oktatásban

Ha jól értem az álláspontját, akkor elsősorban az iskolarendszerben kell keresnünk a megoldás kulcsát? 

Biztos vagyok abban, hogy az elsősök évismétlésének az egyik oka abban rejlik, hogy az iskola nem tudja kezelni azokat a különbségeket, amelyekkel óvodából éppen kilépő gyermekek az iskolába érkeznek. Pedig ez nem lehetne akadály, hiszen a „technológia” ismert: a pedagógiai differenciálás, a személyre szabott oktatás és nevelés módszereit már a főiskolán, az egyetemen megtanítjuk a hallgatóknak. Nem állítom azt sem, hogy sehol nem ismerik, sehol nem alkalmazzák ezeket a módszereket a magyar oktatási rendszerben, mert vannak lelkes, felkészült, elkötelezett pedagógusok, vannak iskolák, ahol nagyon tisztességes munkát végeznek e téren is. Akadnak, ahol megpróbálják oldani a rendszerben kialakult „görcsöket”, de a többség esetében ezt valóban nem tapasztaljuk.  Az iskolák azt várják el, hogy a gyerek olyan legyen, mint amilyennek ők ideálisnak elképzelik. Azt várják, hogy a tanuló igazodjék az iskolához, és nem azt tartják fontosnak, amit a modern pedagógia fontosnak tart: az iskolának kell tudnia megismerni a gyerek sajátosságait. 

Van más oka is?

Több is. A korábbi években számos olyan intézkedés született, amelyek megzavarták a folyamatokat. Az volt az első, amikor a kormány pár évvel ezelőtt kötelezővé tette minden háromévesnek az óvodába lépést, aztán a következő az volt, amikor a gyerekeknek hatéves korukban „rendszerszerűen” át kellett kerülniük az iskolába. A 2020 januárjában bevezetett kormányzati intézkedés szigorította az iskolaérettség megállapításának folyamatát, azóta a szülőknek és az óvodapedagógusoknak az Oktatási Hivatalhoz kell fordulniuk, ha azt szeretnék, hogy egy-egy hatéves gyermek még egy évig az óvodában maradhasson. Amikor egy ilyen fontos kérdés eldöntését egy bürokratikus eljárás hatáskörébe utalják, akkor személytelenné válik a döntés, ami növeli az évismétlés kockázatát. Az azóta eltelt fél évtized tapasztalatai azért szerencsére lazítottak az eljárás szigorán, a 2023/2024-es tanévre benyújtott 22 743 iskolaérettségi halasztási kérelem közül az Oktatási Hivatal 22 318-at elfogadott. Ez arra utal, hogy a szülők és pedagógusok egyre tudatosabban élnek a halasztás lehetőségével, ami hosszú távon hozzájárulhat majd az évismétlők arányának csökkenéséhez.​ 

Törvényszerű, hogy a 21. században mereven ragaszkodjunk bizonyos életkori szakaszokhoz? Hároméves korig bölcsőde, négy és hat között óvoda, aztán jöhet az iskola…

Világszerte sokféle átmenetet alkalmaznak, nem is sikertelenül. A skandináv országokban van egy átmeneti év az óvoda és az iskola között, hatévesen belépnek az „előkészítőbe”, és hétévesen indul az általános iskola első évfolyama. Az elmúlt fél évszázadban szinte mindenütt folytak kísérletek az óvodai iskola-átmenet megkönnyítése érdekében. Magyarországon is évtizedeken keresztül voltak kísérletek az óvoda-iskola átmenet megkönnyítésére, erre jó példa volt a „feltanítás" és a tanítók óvodalátogatása. Az előbbi esetben az óvodapedagógusok az iskolában részt vesznek tanórákon, egyik-másik órát ők tartják meg. Másutt az iskolai tanítók még a gyerekek iskolába kerülése előtt felkeresik azokat a csoportokat, ahonnan a következő tanévben felkerülnek majd a gyerekek az osztályukba. Meglátogatják őket az óvodában, megfigyelik őket a foglalkozásokon, elbeszélgetnek velük, ősszel már ismerősként folytatják a munkát. Ilyen, nem szervezeti, az iskolastruktúrát nem érintő kísérletek Magyarországon is voltak, de új iskolatípust, intézménytípust nem hoztak létre. 

Idáig a magyar iskolarendszer még nem jutott el. Volna rá igény?

Igény volna, de a rendszer rendkívül kötött, pedig senki és semmi nem tiltana ilyen kísérleteket. Akár még a mostani körülmények között is volna erre lehetőség, csak éppen a vállalkozó szellemet nem látom. Jelenleg egyetlen ilyenfajta kísérletről sincs tudomásom Magyarországon.

Ez az iskolákon, vagy a pedagóguson múlik? 

Nem érdeke az oktatásirányításnak, hogy ilyen szervezeti típusú kísérletekbe belekezdjen. Az oktatási rendszer bürokratizmusán biztosan nagyon sok kezdeményezés fennakad, miközben már említettem, a jogszabályok nem tiltanák a kísérleteket. Az a baj, hogy az újítás, az útkeresés igazából nem érdeke senkinek. A fenntartóknak az a jó, ha a megszokott mederben folyik minden, az évtizedek óta kialakult iskolatípusokban tanulnak a gyerekek. Az óvodából átkerülnek az iskolába, ahol úgy-ahogy kezelik majd a helyzetet.  

Néhány évvel ezelőtt egy borsodi kis faluban jártam, ahol az iskola igazgatójával és az óvoda igazgatójával beszélgettünk. Elmondták, hogy 5-6 éves korban a gyerekek sem a nevüket, sem az életkorukat nem tudják. Ez a sikertelenség később is kisért. Nem így látja?

Ezzel nem értek egyet. Nagyon belénk égett az a gondolat, hogy a hátrányos helyzetű családok gyerekei, eleve olyan hátrányokkal, olyan deficitekkel érkeznek az iskolába, amiket nagyon sokan behozhatatlannak tartanak. Az iskola azt mondja, nem tud ezzel mit kezdeni, a szociális gondoskodás feladata volna, hogy ne lehessenek ilyen éles különbségek egy-egy településen élő gyerekek között. Mindenféle magyarázatot – vagy inkább magyarázkodást – hallunk: a szüleik nem motiválják őket, inkább az iskola ellen nevelnek, és így tovább. A nevelésszociológiai szakirodalom ezt az áldozat hibáztatásának nevezi. Pedig egészen másról van szó. Ezek a gyerekek másféle társadalmi csoportokból jönnek, mint amihez hozzászokott az iskola, amely nem tanulta meg kezelni az ilyen kultúrákból, az ilyen társadalmi csoportokból érkező gyerekeket. Bizonyos mértékig könnyebb azt mondani, hogy ezek „deficitesek”, lemaradók, ezekkel úgyse lehet mit kezdeni. Hagyjuk is őket elücsörögni a hátsó padban, akkor kevesebbet kell megtanítani nekik, nem kell speciálisan az ő sajátosságaikhoz igazítani az órákat, és így tovább. Magyarán az iskola hozza létre magát a tanulás hátrányos helyzetét. 

Ezek a gyerekek társadalmi értelemben valóban hátrányos helyzetben vannak. Szegények, másféle tapasztalataik vannak a világról.

Miért gondoljuk azt, hogy egy szegény, vagy egy roma családban szegényesebbek a gyerekeket érő ingerek? Nem szegényebbek, legfeljebb mások. Nem szegényebb a nyelvi felkészültségük sem. Ezek a gyerekek nagyon jól megértetik magukat a saját társadalmi környezetükben, egy sajátos nyelvváltozatot beszélnek, amit már számos nyelvészeti kutatás igazolt is. De az iskola nem ezt a nyelvet beszéli. Az iskola nem azt a tudást, nem azokat a képességeket preferálja, amikkel ezek a gyerekek rendelkeznek. Mert igenis nagyon sokféle tudással rendelkeznek! Az iskola egyoldalúan előnyben részesíti a középosztályból származó tanulókat, és ezzel tulajdonképpen szelektál. Tudom, nagyon erős kijelentés, de a modern pedagógia a gyermekek hátrányos helyzetéért gyakran az iskolákat okolja. Egyetlen kiutat látok: a szemléletváltást. Amit a pedagógusok képzésénél kellene kezdeni, egy másfajta pedagógiai gondolkodás alapjait letenni, sutba dobni az évszázados beidegződéseket.

Az első osztályos bukások magas számáról napvilágot látott adatok, nem kongatják meg az oktatásirányitásnál vészharangot? Várható, hogy az iskolarendszer irányítói valamit mégiscsak lépnek ez ügyben?

Félek, hogy nem. Nem állítom, hogy nem készülnek tervek, de azok könnyen az íróasztalok fiókjaiban landolnak. Nem jellemző az oktatásirányításra, hogy ha meghozott egy döntést, azt visszacsinálja. Az előfordul – de nagyon ritkán –, hogy a még társadalmi egyeztetésen lévő jogszabály-tervezet végül is lekerül a napirendről a nagy tiltakozás miatt. Ilyen volt a közelmúltban a kompetenciamérési eredmények osztályzatokká konvertálásának szándéka, amiről, most úgy tűnik, lemondott az oktatásirányítás. Bár pár hete még úgy tűnt, hogy a kormány visszakozik azon rendelettervezetétől, amely megváltoztatta volna az óvodák utolsó évét, a nagycsoportosokat kiszakította volna a megszokott környezetükből, és homogén, pusztán koralapú csoportba rendezte volna őket, most mégis megjelent egy módosítás, amely előírja a naponta 45 perces, kötelező, iskolára felkészítő foglalkozásokat. A minisztérium szerint ezzel az a cél, hogy „minden gyermek a lehető legjobb készségekkel és magabiztosan léphessen be az iskolába”. A döntés alapját egy országos felmérés képezte: a kormány kérdőívben kérte ki az óvodaigazgatók tapasztalatait a 3 éves gyermekek készségeiről. A válaszadók 86 százaléka szerint romlott a gyerekek beszédkészsége, 81 százalék szerint gyengébbek a szociális kompetenciák, és 73 százalék a mozgáskészségek romlását tapasztalta az elmúlt öt év során. 2025 őszétől ezért minden nagycsoportos óvodás számára automatikusan biztosított lesz napi 45 perc iskolára felkészítő foglalkozás, noha ezzel a döntéssel az érdekképviseletek nem értenek egyet. Ez a legfrissebb példa arra, hogy makacsul keresztülverik az eredeti akaratot, sokszor még komoly társadalmi elutasítás esetén is.