Balázs Péter: Orbán igazi célja, a vagyon és a hatalom koncentrálása uniós normákba ütközik

Ma nem igazán jó dolog magyarnak lenni a nagyvilágban, mert mindenkinek az Orbán-kormány külön utas, és a szövetségeseivel szembefordult politikája jut eszébe. Magyarország számára óriási veszteség ez a fajta külpolitika – összegezte Balázs Péter volt külügyminiszter a Fidesz 12 éves külpolitikáját. Hozzátette: sajnos z ország kiszorult a nemzetközi kapcsolatok fő áramlataiból, perifériára került a saját szövetségi rendszerén belül, bizalmatlanság van vele szemben.

Mi jellemzi a 12 Fidesz éves uralma alatt a magyar külpolitikát?

A külpolitikában (is) teljes fordulat történt, de ez nem azonnal következett be. Orbán Viktor 2010-ben tulajdonképpen csak egy félfordulatot hajtott végre, a külügyminisztériumhoz nem nyúlt. Martonyi János korábbi külügyminisztere tért vissza a posztra külügyminiszterként, és 2014-ig egyfajta kettősség látszott: a külügy lényegében az euroatlanti irányú külpolitikát vitte tovább, miközben a miniszterelnök megkezdte a szövetségi rendszerünkön kívüli építkezést. Putyinnal a kormányváltás előtt már eleve volt kapcsolata, ők megkötötték a maguk szövetségét. Orbán 2011. március 15-i beszédében nyitott, az Európai Uniót - amit ő mindig Brüsszelnek szokott nevezni – egy kategóriába tette korábbi elnyomó hatalmakkal. Akkor mondta, hogy „sem a bécsi udvar, sem Moszkva nem tudott minket leigázni, Brüsszelnek sem fog sikerülni”. Először a Nemzetközi Valutaalap volt a fő ellenség, de Orbán nagyon korán ráfordult az Európai Unióval szemben a konfliktuskereső, provokatív retorikára. Azért a NATO és az EU között különbséget tett, a NATO-t nem támadta, az Európai Uniót annál inkább. Viszont Magyarország 2011 első felében töltötte be először - és eddig egyetlen alkalommal - az Európai Unió Tanácsának az elnökségét, és a miniszterelnök hagyta a külügyet - feltehetőleg Martonyi Jánost is ezért vette vissza a csapatba -, hogy ezt a különleges feladatot megoldják. Miközben Orbán beszélt a saját szövetségeseink ellen, és egyre gyakrabban provokálta külön-külön a tagállamokat, és egyes személyeket is, közben az apparátus - a külügy, és más tárcákból is a szakértők – rendesen ellátták a féléves EU-elnökséget. Például célba juttatták a horvát EU-csatlakozást, vagy bábáskodtak a Duna-stratégia megalkotása, a roma-stratégia fölött. Ezek mind abban az időben születtek, és a magyar elnökségnek fontos szakmai szerepe volt benne, miközben a politika kezdett már másfelé fordulni. 

Mikor következett be a fordulat?

Az igazi nagy fordulat 2014-ben jött, amikor nyáron pár hónapig Navracsics Tibor volt a külügyminiszter, de szeptembertől megjelent Szijjártó Péter, aki a mai napig vezeti a minisztériumot. A külügy, mint olyan átváltozik Külgazdasági és Külügyminisztériummá, fontos funkciók kerülnek közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatalhoz, köztük az unió ügyei is. Illetve a szakmai ügyek szép csöndben átvándorolnak a külügyből az Igazságügyi Minisztériumba. Ettől kezdve a külügyeket már láthatóan a miniszterelnök tartja kézben, és az illetékes szaktárca, mint olyan részben megszűnik, részben átváltozik. A Szijjártó féle működés már külgazdasággal kezdődik, és arra is helyezik a hangsúlyt. 

Mi következik ebből?

Innentől nagy fordulatként jön a keleti nyitás, aztán egy még kevésbé sikeres déli nyitással is próbálkoztak. Ekkortól már látszik, hogy Orbán keresi az illiberális rendszerek, az egyszemélyi vezetők kapcsolatait, barátságát. Innentől bontakozik ki az a külpolitika, amit a mai napig látunk.

Voltak olyan intézkedések, amelyek a magyar külpolitika fejlődését szolgálták?

Én mindenképpen ilyennek tekintem az EU elnökség szakszerű ellátását, mert az az egész kormányapparátust, legalábbis azokat a tárcákat, amelyek a 10 ágazati miniszteri tanácsot érintik. Én úgy láttam, hogy egyes minisztereket is megérintett az a jó szándékú, őszinte együttműködés, aminek Magyarország 2004 óta részesévé vált. Az adott tanácsi formációk élén fél évig ott ülő miniszterek is kezdtek pozitívan nyilatkozni. Ők állították össze a napirendet, vezették az üléseket, belekóstoltak abba, amibe mindannyian belekóstoltunk, akik közel kerültünk az EU-hoz: ez egy alapvetően jó szándékú szervezet. Persze, vannak belső ütközések, ami természetes. Olykor kell harcolni a nemzeti érdek érvényesítéséért, és szövetségeseket kell keresni hozzá, de az egésznek van egy közös célja, és van egy közös normarendszere. 

Volt még olyan, amelyet a pozitív intézkedések közé sorol?

Én nem ítélem el teljesen a keleti nyitást, mert az mindig is létezett a magyar külpolitikában. Az elmúlt 30-40 évből szinte nem is tudok olyan miniszterelnököt mondani, aki például ne érdeklődött volna Kína iránt. Az hasznos, hogyha távolabbi partnerekkel, főleg nagy, föltörekvő, följövő, fontos partnerekkel építjük a kapcsolatokat, csak nem szabad felcserélni a földrajzi dimenziókat, és nem szabad azt hinni, hogy ezzel majd kiváltjuk az európai partnereket. 

Melyek voltak a magyar külpolitikára nézve káros intézkedések? 

Azt hiszem, azért a magyar külpolitika nagyobb része ebbe a kategóriába esik. Ritka a földgolyón az olyan állam, amelynek a saját szövetségi rendszerével van a legtöbb konfliktusa. Egy államot a politikai térképen annak alapján tudunk elhelyezni: kik a fő ellenségek, kik a barátok. Amikor külső elemzők, vagy akár a Budapesten működő nagykövetségek elemzik a magyar külpolitikát, az a leginkább szembetűnő vonása, hogy a fő ellenség nyilvánvalóan Brüsszel. Ha kielemzik a kormány állásfoglalásait, Orbán, a külügyminiszter és más miniszterek megnyilatkozásait, akkor kiderül, hogy a fő ellenség a kenyéradó partner. Erre írták, hogy beleharap abba a kézbe, amelyik táplálja. A kormány azzal csatázik, ahonnan a legnagyobb mértékű forrásbevonás történik. Szinte példa nélküli az olyan arányú külső támogatás, amelyik a nemzeti jövedelem 3-4 százalékát biztosan eléri. Ahelyett, hogy örülne, abban a klubban van, és a belső szövetséget építené. Ez mindenképpen a kárára vált a külpolitikánknak. A másik - ami pedig a diplomácia alapfeladata -, hogy az államokkal való kapcsolat helyébe pártok léptek. Ez pedig nagy hiba, mert a pártok, sőt az általuk alkotott kormányok is jönnek, mennek, az államok viszont maradnak. Nem lehet egy magyar-horvát, vagy akár egy magyar-USA kapcsolatot arra építeni, hogy annak a bizonyos országnak valamelyik politikai pártjával szövetkezem, másokkal nem. Az államokkal kell szövetkezni, ha esik, ha fúj, meg kell találni a hangot a különböző kormányokkal. Figyelni kell a mindenkori ellenzékre, de nem összeveszni, mert hosszútávú kapcsolatokról van szó. Tehát nem lehet az USA helyett csak Trumppal, vagy a republikánus szélsőjobbal ápolni a kapcsolatot. Ugyanígy van ez, a magyar-lengyel kapcsolatoknál is. Lengyelország nem azonos Jaroslaw Kaczynskivel. A magyar-lengyel kapcsolat sokkal fontosabb annál, hogy egy személy, vagy egy párt martaléka legyen. De ugyanígy káros a távolabbi partnerek - Kína, India, Törökország stb. - olyan beállítása is, mintha bármiféle alternatívát kínálnának Európával szemben. Ez félrevezető, mert Magyarország geopolitikai helyzetéből, szárazföldbe zárt pozíciójából következik, hogy nekünk egy nagyjából 1000 kilométeres sugarú körben vannak a legfontosabb partnereink. Azon túl nagyon meg kell válogatni, hogy milyen témában milyen kapcsolatokat építünk ki, mert a fuvarköltség óriási kockázati tényező. Ehhez még hozzájött a Covid-járvány, amelyik szintén távolabbi termelési vagy kereskedelmi kapcsolatokat szakított szét, mert kiderült, hogy nem olyan könnyen átjárható a glóbus, mint ahogy azt jó időben gondoltuk. 

Orbán végül is miért fordult az EU ellen? 

Orbánnak az EU-ból két dolog tetszik nagyon. Az egyik természetesen a pénz, amelyik nagyon bőven folyt Magyarországra. A másik, hogy fel tudta oldani az itthoni foglalkoztatási gondokat, el tudta helyezni a magyar munkaerőfelesleget. Hagyta, hogy kimenjenek dolgozni Nyugat-Európába. Ha az a munkaerő itt reked, naponta tüntetne a Kossuth téren. Orbán azt is nagyon élvezi, hogy ő az EU-ban szerepel, és brüsszeli díszletekből üzen hazafelé, mint a klub tagja. Azt is élvezi, hogy ott az összes ötletét előadhatja. De neki ez az egész csomag úgy kellene, hogy ne járjon semmiféle kötelezettséggel. És akkor itt jön a magyarázat: neki az uniós normák, az átláthatóság követelménye, az elszámolás nagyon nem tetszik. Ő úgy szeretne cselekedni, hogy abba senki ne lásson, és ne is szóljon bele. Az igazi célja - vagyis itthon a vagyon és a hatalom maximális koncentrálása -, bizony beleütközik uniós normákba. A belpolitikai pozícióépítése konfliktusba kerül az uniós illemszabályokkal. Ő ezt próbálta úgy felezni, hogy az előnyöket kérjük, a kötelezettségeket visszautasítjuk. Ezt pedig csak úgy tudja megtenni, ha magukat a normákat, a szabályokat támadja, és megpróbál olyan dolgokat az EU-ra aggatni, mintha az nekünk ellenségünk lenne, az érdekeink nem találkoznának. 

Kérdés a határon túli magyarokkal való kapcsolat. Végül is az Orbán-kormány nem egy győzelmét ennek (is) köszönheti. Ez hogyan alakult olyanná, amilyen?

A határon túli kategóriát két részre kell bontani. Az egyik a határon túli, őshonos kisebbségek, a másik pedig a diaszpóra Amerikától Ausztráliáig. Egészen más kezelést igényelnek. Ezek a magyar kormányzati politika, azon belül a külpolitika nagyon fontos tényezői, mert nem csak a hazai közvélemény várja el, hogy ebben örökösen cselekedjen a kormány, de ők, az érintettek is. Nagyon nagy szükségük van rá, hogy érezzék: van egy anyaország, amelyik gondol rájuk, gondoskodik róluk, törődik velük. Orbán mesterien kihasználta ennek az összes dimenzióját. Szavakkal, látványos gesztusokkal megnyerte magának egyrészt a hazai szavazóit, akik úgy látták, hogy ő tényleg komolyan veszi ezt a kérdést, és megnyerte magának a határon túli magyarok többségét is. Nagy szüksége volt arra, hogy magyar állampolgárságot osztogatva onnan is kapjon szavazatokat. Úgy tűnik, hogy a diaszpórából is sikerült hangadókat maga mellé állítani. Ugyanakkor az a politika, amit folytat, nem szolgálja ezeknek a közösségeknek az érdekét, sőt olykor kifejezetten káros rájuk nézve. 

Miért?

Azért, mert a közösségeken belül főleg az egyénekre koncentrál. Például egyéni adományokkal jutalmazta azt, hogy egy romániai magyar család magyar iskolába íratja a gyermekét. Holott a jó módszer ilyenkor a közösséget, tehát az iskolát fejleszti olyan szintre, hogy az még akár a vegyes házasságokból is oda csábítsa, mondjuk egy román anya magyar apától származó gyerekét. A kulturális közösségeknek, egyházaknak, egyéb intézményeknek a támogatása általában többet hoz. Az egyéneket ő azért favorizálta, hogy ezáltal szavazatokat szerezzen. Ez az egyik alapvető hibája. A másik: megpróbálta úgy maga mellé állítani ezeket a határon túli közösségeket, hogy közben szembe fordította őket államaik többségi nemzeteivel Úgy nem lehet boldogítani, mondjuk a romániai magyarokat, hogy a román állam ellen próbálja hangolni őket. Nagyon élő példa most: látjuk az orosz-ukrán háborúban ukrán egyenruhában magyar kisebbségi fiúk is harcolnak, Ukrajnáért. Nem lehet úgy az orosz propagandát visszhangozni, és Ukrajnát bírálni, hogy közben Ukrajna a hazája kisebbségi magyaroknak, akik küzdenek érte. Egy rakétára például ráírták, hogy az oroszoknak küldik 1956-ért. Sőt, Ukrajnáért el is esnek magyar etnikumú katonák. 

Mennyire feni a fogát Orbán Kárpátaljára, a Putyinnal való barátsága mennyire szolgálja azt, hogy ennek révén esetleg visszacsatolják Magyarországhoz? 

Ez nonszensz, kizárt a mai Európában. Egyáltalán Ukrajna felosztása is az. A nemzetközi közösség semmi ilyen őrültséget nem tud kezelni, csakis Ukrajna területi integritásának a fenntartását, vagy helyreállítását tudja támogatni. Minden területi változáshoz nemzetközi elismerés kell. Láthatjuk, hogy Koszovó öndeklarált állami létét is még öt EU tagállam nem ismerte el. Azt gondolom, hogy Oroszországon, és Orbán egy-két támogatóján kívül senki nem ismerne el ilyen lépéseket. Ezek lázálmok, illúziók, nem vezet erre út. Még a háború után megszerzett területek nemzetközi elismerése, megemésztése is egy borzasztó bonyolult folyamat. Azt pedig mondjuk a magyar történelemből is illik tudni, hogy mekkora konfliktusok után alakult ki olyan helyzet, hogy béketárgyalásokon új határokat lehet rajzolni a térképre. 

Összességében a magyar társadalom nyert, vagy veszített ezzel az új külpolitikával, és nyert-e vele valaki, ha igen, akkor ki?

Hasonlítsuk össze, hogy Magyarországnak milyenek voltak a nemzetközi pozíciói 2010 előtt, és milyenek ma. Azt kell mondanunk, sajnos ez az ország kiszorult a nemzetközi kapcsolatok fő áramlataiból, perifériára került a saját szövetségi rendszerén belül, bizalmatlanság van vele szemben. Olyan partnerekkel azonosult, vagy állt melléjük, mint Putyin vagy Donald Trump. Ma nem igazán jó dolog magyarnak lenni a nagyvilágban, mert mindenkinek az Orbán-kormány külön utas, és a szövetségeseivel szembefordult politikája jut eszébe róla. Úgyhogy egészében véve óriási veszteség Magyarország számára ez a fajta külpolitika.

És Orbán, illetve a Fidesz nyert-e vele?

Ez jó kérdés. Szerintem ő is veszített. A legnagyobb vesztesége az volt, hogy kiszorult az Európai Néppártból. A Fidesz megtűrt tagja volt a legnagyobb európai politikai családnak, a mérsékelt konzervatívoknak. Ők nagyon sokáig türelemmel figyelték azt, hogyan távolodik ennek a pártcsaládnak, a CDU-típusú mérsékelt konzervatív pártoknak a normáitól. Angela Merkel angyali türelemmel nem engedte sokáig bírálni, vagy akár kirakni a Fideszt ebből a pártszövetségből. Az Európai Néppárt több mint ötven párt csoportosulása. Lassan a többség a Fidesz ellen fordult, és formálisan ugyan Orbán maga lépett ki, de tulajdonképpen az utolsó pillanatban, amikor a helyzet már olyan volt, hogy néhány nappal később valószínűleg kirakták volna. Most formálisan nem tartozik egyetlen egy pártcsaládhoz sem, de a szövetségesei teljesen egyértelműen a szélsőjobb pártok. Ő abban bízott, hogy ezek 2019-ben, amikor Európai Parlamenti választások voltak, hirtelen áttörnek, és majd valami közös nagy platform képződik. Nem ők törtek át és nőttek meg, hanem a zöldek. A szélsőjobb pártok az Európai Parlamentben most két nagy csapatban működnek. Orbán abban bízott, hogy ezek majd egyesülnek, és ő is beszáll oda, netán vezető szerepe lesz. Erről álmodik, és azt gondolja, hogy az ő receptje, ez az illiberális modell majd terjedni fog, és akkor ő diktálja a receptet a többieknek. Szélsőséges politikusok szívesen használják Orbán politikáját, de nem valószínű, hogy őt vezetőjüknek választanák, mert nagyon sok jelentkező van ezekre a pozíciókra. Gyakorlott, dörzsölt, nyugati politikusok, akik példának szeretik emlegetni Orbánt, de nem valószínű, hogy ezen túl szükségük lenne rá.