Baranyi Ferenc: ha lesz még arcuk, akkor csókoltatom őket

– Ebben az egyre gépimádóbb, a mesterséges intelligenciára fókuszáló világban szinte nincs olyan nap, hogy ha valaki kinyitja a Facebookot, ne találkozna egy olyan Baranyi Ferenc verssel, amelyik az igazságtalanságra, vagy valamilyen sorskérdésre válaszol. Hogyan érinti ez önt? 

– Én ugyan nem találkozom velük, mert nincs számítógépem, és továbbra is az NDK gyártmányú Erika írógépemen, vagy kézzel írok, ha írok, de egyre több embertől hallom, hogy „annyi versed kereng a Facebookon”. Ez kicsit visszahozza az alkotókedvemet. Pedig kezdett eltűnni belőlem, mert Popper Péter szavaival élve, egyre inkább úgy éreztem, hogy ebben a kétségbeejtő, színtelen, érzéketlen, pénzimádó és áhítat nélküli korszakban már nincs kedvem élni, és isten mentsen, hogy legyen reinkarnáció, mert már nincs kedvem visszajönni se egy ilyen szarrá ment világba. Így nem sok értelmét láttam már verset írni. Mivel pedig az irodalmi életben is régóta a tiporva érvényesülők agresszív köre köré szervezett szép új világban élünk, már a tülekedésben sincs kedvem részt venni. Már azon voltam, hogy szépen a pályáról is lelépek. De, amikor azt hallom, hogy valamiféle új reneszánsza van a költészetnek, a költészetemnek, és ezt olyanok mondják, akiknek igen sokat adok a szavára, akkor úgy érzem, nagyon lecsökkent munkaerővel is kutya kötelességem a pályán maradni. Mert az az igazság, hogy amíg mások bélyeget gyűjtenek, én nyavalyákat, és az időigényes dolog, sok időmet elveszi. De ha képes vagyok akár csak két épkézláb sort is létrehozni, akkor nekem dolgozni kell.

– Mégis mehet a versekkel előrébb a világ? 

– Igen, kezdem ezt hinni. Pedig már úgy éreztem, hogy semmi értelme az egésznek. Ahogy 2000-ben az Epiprológus című versemben is írtam, egyre kevesebb olyan dolog van a világban, ami miatt érdemes verset írni. Ezért hökkentem meg, amikor 2016-ban a Kossuth Kiadó által megjelentetett Ballada a hunyászkodókról című kötetemet újra kellett nyomni, és egy év múlva második, változatlan kiadásban került a könyvesboltok polcaira. Ez ismét ráébresztett az írástudó felelősségére, arra, hogy mégiscsak van értelme írni, mert az embereknek segít, amit produkálok. Hiszen olyan, hogy egy kortárs költő kötetét újra nyomják, utoljára a „pliocén korban” volt, nem jellemző a napjainkra., és még az agyondíjazott élő klasszikusainknak is csak 200 meg 300 példányban jelenik meg a verseskötetük.

– Mindig kemény kritikusa volt a kornak, amelyben élt. Ön szerint ez a költő dolga?

– Minden költőnek más az ars poeticája. A költészetnek nincs általános szabályzata, nincs leírva egy kiskátéban pontokba szedve, hogy mit, hogyan kell írnia. Ki milyen alkatú költő, annak megfelelő a szándéka is a versírással. Nekem az, amit már sokszor megfogalmaztam: ébren tartani az emberekben az igazságérzetet, és karbantartani az egyre veszélyeztetettebb érzésvilágukat. Egész pályafutásomon keresztül ez volt a fő célom a versírással, és ez ma sincs másképp. Mindazonáltal az írás terápia is, mert amikor az alkotó ember, a költő ember-krízisben van, akkor kiírja magából a keserveit, és magát is gyógyítja azzal a verssel. Számomra is ilyen gyógymód a költemény, de talán másoknak szintén segíthet karbantartani lelki immunrendszerét.

– Vannak dolgok, amik az ön számára nagyon fontosak, mint például a szerelem, és itt most nem csak a nőkre gondolok, a barátság is. Mik voltak élete nagy szerelmei, kik voltak a legjobb barátai? 

– Nehéz kérdés. Nekem szerelem volt a zene, nagyobb szerelem, mint az irodalom. Mindig azt mondtam, nekem az irodalom a házasság, a szerelem a zene. Ezért nyilatkoztam Ördögh Csillának a Kossuth Rádióban, amikor a Nádasdy Kálmán-díjat megkaptam, hogy a sok elismerés közül erre vagyok a legbüszkébb, mert ezt a zenére dolgozó ember, a librettista kapta, és nem a lírai költő. A zene számomra a nem nők iránt érzett szerelmek közül máig a legnagyobb. Ezért voltam boldog ember tévés koromban, mert úgy lehettem boldog, mint Borsos Miklós, a szobrász, akitől Czigány György megkérdezte, hogy mit csinál szabadidejében, és Borsos azt válaszolta: „hát szobrot!” Én így voltam a tévében a zenével. Zenei osztályon dolgoztam, a napi kötelességem az volt, hogy operaműsorokat csináljak, szabadidőmben meg operákat hallgattam, hanyatt fekve. Úgyhogy éppen olyan boldog voltam, mint Borsos Miklós. 

Ami a szerelmeimet illeti, bevallom, több kapcsolatom volt. Nekem bármelyik volt szerelmemmel, még ha percnyi kapcsolat, még ha tartósabb is volt, és akár úgy ért véget, hogy én hátráltam ki belőle, akár úgy, hogy engem küldtek el, mindegyik tisztességesen ért véget. Bárkivel találkozom közülük, nyugodtan a szemébe tudok nézni, nem kell lesunyni a fejem, nem kell kikerülnöm, szóval nem kényelmetlen az ilyen találkozás, hanem megörülünk egymásnak. 

Életem meghatározó szerelmei azok voltak, akik nem csak a hozzájuk írt versek létrehozására inspiráltak, de a jelenlétük az élet minden területén inspirált. Minden más dolgomat is lelkesebben tettem, a közéleti küzdelmeimet is, mert azt akartam, hogy ne kelljen csalódniuk bennem, hogy büszkék legyenek rám. Tudja, én olyat szeretek szeretni, aki nem kéri, hogy változzam meg, aki nem szab feltételeket, mert ha igen, akkor én megfagyok, és kihátrálok abból a kapcsolatból. Akit viszont én nagyon szeretek, és azt látom rajta, hogy valami nem tetszik neki a szokásaimból, akkor az ő kedvéért önként és dalolva megváltozom. 

A barátság? Nem csak a szakmabeliek közt van barátom, sőt, elsősorban nem szakmabeliekkel barátkoztam. Utólag visszatekintve – most már tényleg nagyban a számvetés időszakát élem – azok voltak igazán barátaim, és ma is azok, akiknek nem kell a barátságunkat hetente bizonygatni. Az ilyen emberek az életemben a legkülönbözőbb foglalkozást űzték, volt köztük fűtőtestszerelő éppen úgy, mint pályatárs, zenész és még sportoló is. A legjobb barátaimmal, mint például Markovics Ferivel, a fotóművésszel, akivel közös kötetünk is megjelent – sajnos már meghalt –, sokszor évekig nem is telefonáltunk egymásnak. De – Garai Gáborral szólva –, tudtunk egymásról, tudtuk, hogy egy közös kulaccsal is elmennénk együtt a sivatagba. Azt, hogy a másik jelen van az életemben, hogy mindenben számítani lehet rá, érezni kell, és nem hangoztatni. 

– Nagyon sok kötete, műve megjelent, melyik volt a legkedvesebb?

– Nagyon nehéz választani. A köteteim közül mindig a legutóbbit kedvelem a legjobban, mert úgy érzem, továbbléptem az előzőhöz képest. Aminek nagyon örülök, hogy megvalósítottam, az például Dante Pokoljának lefordítása, vagy az olyan közéleti versek megírása, amelyek valamennyire befolyásolták a közgondolkodást, az olyan szerelmes versek megalkotása, amiktől nem csak ellágyultak az olvasók, hanem egy kicsit serkentették a belső emancipációt is. Egyszóval minden olyan versemet, más műfajban megalkotott művemet szeretem, amelyek használni is tudtak, nem csak gyönyörködtettek. Örültem azok létrejöttének, amik csak egy jottányival is, de javították a világot, valamit mozdítottak az állóvízen, mert volt olyan visszaigazolásuk, amelyek ezt hinni engedték. És még csak nem is biztos, hogy művészileg azok voltak a legjobbak. Alföldy Jenő irodalomkritikus szerint a Ballada a hunyászkodókról volt pályafutásom legjobb kötete. Ez volt az, amelyikből után kellett nyomni. Én is nagyon szeretem, de lehet, hogy nekem más lenne a topon. Még nem gondolkodtam rajta. Én nem tudom eldönteni, melyik a legjobb.

– Rengeteg díjat, elismerést kapott. Melyik volt az ön számára a legmegtisztelőbb?

– A Nádasdy-díj, de hát az zenei díj. Egyszer azt is nyilatkoztam, hogy a Kossuth-díjnak örültem a legjobban, nem reméltem, hogy bármikor is megkapom. Van, aki tagadja, van, aki nem, de azért a lelke mélyén mindenki a legmagasabb művészeti díjat szeretné megkapni, és ez hazánkban máig a Kossuth-díj. Hiába jár több pénzzel a Prima Primissima, sokan szívesen elcserélnék velem ez utóbbi díjukat. Szeretem a József Attila-díjamat, az Ada Negri díjamat, amit másik két díj mellett, Itáliában kaptam. Olyan kitüntetésem nincs, amit csak azért fogadtam el, mert pénzzel járt, de arról, akiről elnevezték nem vagyok jó véleménnyel. Minden díjam névadóját, és a díjakat is tisztelem, nincs közöttük egy sem, amit ne szívesen vettem volna át. És nem szálltam el tőlük, inkább fölfokozták az igényességet önmagammal szemben. Nagyítóval vizsgálok át mindent, nehogy olyat adjak ki a kezemből, amivel föladnám a labdát az ellenségeimnek. Nagyobb műgonddal dolgozom.

– Miről ír mostanában?

– Idén kisprózákat írtam a 168 Órába, tárcanovellákat, az életemnek bizonyos kis epizódjait, szeretek velük elszórakozni. Verset nagyon keveset írtam, talán egyet-kettőt, de most, hogy hallom, az interneten köröznek a verseim, kezdem magam győzködni, hogy verset is kell írni, mert sokan várják, és jónéhány embernek segít is talán. Indulatom van hozzá!

– Hogy érzi magát a XXI. században?

– Nem jól, mert nem hiszem, hogy a kapitalizmusban meg lehet menteni a bolygót. Ahhoz olyan társadalom kellene, amelyik nem csak hirdeti, hanem úgy is van berendezkedve, hogy a legfőbb érték az ember. A kapitalizmusban a legfőbb érték a profit, és olyan kapitalistát még nem láttam, aki összeharácsol rengeteg pénzt, és azt mondja, na, én most már megállok, nem halmozom tovább a profitot. A pénzgyűjtés olyan, mint a bélyeggyűjtés, azzal sem lehet leállni. 

Én az operalemezek gyűjtésével nem tudok leállni, pedig már nem lehet beférni tőlük a lakásba, de, ha látok egy újat, vagy olvasok egy új felvételről, akkor utánamegyek és megveszem. A kapitalista így van a pénzzel, a profittal, és halmozza tovább a végtelenségig. Éppen ezért, ha a profit növelése érdekében szennyezni kell a környezetet, hát szemrebbenés nélkül megteszi, a bírságot meg kacagva kifizeti, mert az kis veszteség ahhoz képest, amit a profit hoz. Hiába vannak itt világméretű kísérletek, hogy majd ennek vagy annak a kibocsátását csökkentik, jön egy Trump, és kilép az ilyen-olyan egyezményekből. Meggyőződésem, hogy a bolygót megmenteni, vagy legalábbis lassítani a természet kifosztását, csak egy olyan társadalommal lehetne, ahol valóban a legfőbb érték az ember. Nem tudom, minek neveznék ezt a társadalmat, lehet, hogy szocializmusnak. Lehet, hogy az „meg van haladva”, de valami hasonló modell kell, olyan, amelyben tényleg az ember az első.

Valamikor 2000-ben jelent meg Cseke Zoltánnak egy könyve, amit akkor lektorálnom kellett. Abban az időben már rengeteg riogató dolog olvasható volt arról, hogy itt a világ vége, a bolygó napjai meg vannak számlálva. Én Cseke Zoltánt személyesen nem ismerem, de nekem az ő könyve volt a legijesztőbb olvasmány, mert az nem riogatott hatalmas látomásokkal, hanem egyszerű, száraz adatokkal, csupán tényként közölte, ha ilyen és ilyen ütemben folytatódik a környezetszennyezés meg a túlnépesedés, akkor nem száz, hanem húsz év múlva már nagyon komoly bajok lesznek. Ez a könyv 2000-ben jelent meg, a húsz év eltelt, és itt vannak a nagyon, nagyon komoly problémák, úgy, ahogy ő megjövendölte. És tudom, vannak kísérletek, vannak csoportok, amelyek meg szeretnék menteni a bolygót, de hát egy olyan társadalomban, amely pénzcentrikus, amelyiknek legfőbb értékmérője a pénz, abban megvalósíthatatlan, hogy a bolygó jövőjének érdekében lemondjunk bármiről is.

– De előbb-utóbb rá fog kényszerülni az emberiség, nem?

– Csakhogy akkor már késő lesz. Ha a globális fölmelegedés túllép azon a határon, amit hirdetnek, akkor vagy elsivatagosodik, vagy eljegesedik Közép-Európa, mert egyik ezt mondja, a másik azt, de valami történni fog!

– Üzen a jövőnek?

– Azt, amit Nagy Laci üzent, amikor Kormos Pista interjút csinált vele, és megkérdezte tőle, mit üzen a jövő embereinek? És akkor Nagy Laci azt mondta, ha lesz még arcuk, akkor csókoltatom őket. Csak megismételni tudom elődöm, és egykori költőtársam szavait.