Európa formálódó rendszer, változik, a döntéseknél ott kell lennünk

– Fritz Tamás szerint az Európai Unió egy ezer sebből vérző, birodalmi tüneteket mutató, a kelet- és közép-európai tagállamokkal látványosan lekezelően, arrogánsan bánó államszövetség. Tényleg ilyen az unió? 

– Az unióval szembeni kritikák jönnek jobbról is meg balról is. Ez most a magát jobboldalinak soroló véleménye, de emlékezzünk vissza, Görögország pénzügyi megpróbáltatása idején egy baloldali, neomarxista kormány hadakozott – kivel is? Ez az igazi kérdés. Mert a magyar átlagolvasó, akit masszívan félrevezetnek, rendre Brüsszelről hall. Ami azért félrevezetés, mert Brüsszel egy város, ahol dolgozik néhány ezer uniós tisztviselő, de ugyanitt rendszeresen találkoznak a miniszterelnökök, ők viszont 500 millió európait képviselnek.

Akik a plakátokon Brüsszel ellen hergelik az embereket, kikerülik azt az egyszerű, de drámai kérdést, hogy a magyar nemzet az 500 millióhoz sorolja-e magát. Mert az alapvető kérdés az, hogy Magyarország, a magyar nép, a magyar kultúra európainak gondolja-e magát. Ha igen, márpedig magam legtöbb honfitársammal így gondolom, akkor ennek tudatában kell megítélni mindazt, ami minket ideköt. Ideértve a gazdasági vonatkozásokat is. A gazdaság persze fontos, de lássuk be, hogy az emberélet léptékével mérve, nagyon gyorsan képes változni. Magyarországon harminc éve nem volt autóipar, most vezető iparág. Elektronika nem nagyon volt, most az egyik legfontosabb kiviteli termékünk. Több száz éven keresztül a marhahús volt a kiviteli termékünk, lábon persze, és a tokaji bor, most ezek is megvannak, de marginálisak.

Nem olvastam ugyan az inkriminált szöveget, de ha jól értelmezem, a publicista valamiféle megbántottságnak ad hangot, az ország egészére kivetítve az érzést. Hallottam ilyet hivatalban levő politikustól is. A sértettséget – pláne ha kormányzati életérzéssé válik – nem szabad elfogadnunk. A politikus élete, mondhatni: szakmája már csak olyan, hogy rendszeresen megállapodásra kell jutni másokkal. Aki ehhez túl érzékeny vagy önfejű, az válasszon más foglalkozást. Hiszen a politika – különösen a demokratikus politika – köztudomásúlag a kompromisszumok tudománya. Ez azt jelenti, hogy engedni is kell ahhoz, hogy az ember a neki fontos kérdésekben nyerhessen. Aki úgy érzi, hogy neki valamilyen ügyben vissza kellett vonulnia, számolja ki, hogy más, neki fontos ügyben szerzett-e ezzel elégséges pozíciót; ha igen, akkor összességében nyert, de a partnere sem vesztett. E kitérővel menjünk vissza hazánk európai uniós tagságához, ahonnan elindultunk. Azt a magyar társadalom többsége akarta, és most is akarja. Lehet deklarálni, hogy „vannak alternatívák”. Vannak, igen. Azokat azonban a magyar nép óriási többsége nem akarja.

– Fritz bevallja, elérkeztünk a választóvonalhoz: a globalista pénzügyi elit és az általuk irányított uniós intézmények valóban elszánták magukat a megleckéztetésünkre, a megbüntetésünkre, az ellehetetlenítésünkre – ha nem tesszük meg azokat a lépéseket, amelyeket ők diktálnak nekünk. Vagyis Magyarország jelenlegi politikája nem egyeztethető össze az unióéval? De vajon mi az, ami nem összeegyeztethető? 

– Itt ostobán és ügyetlenül összekeverednek fogalmak. Már a „globalista pénzügyi elit, amely diktál az uniónak” is zavaros szöveg. Annak, aki ilyen ügyben a száját szóra nyitja, tudnia kellene, hogy a kétségtelenül létező nagy pénzügyi, gazdasági erőknek a kis nemzetek akár lehetnek a játékszerei, de egy félmilliárdos integráció más. Ha ez az integráció akarja – és látom, hogy akarja –, akkor képes megadóztatni azokat a nagy, globális cégeket, amelyek eddig sehol sem adóztak, és, ha egyenként tárgyalnának a nemzetállamokkal, ezután se adóznának. Az már egészen különös ügy, hogy a Biden elnök által is felkarolt, „legalább minimális szinten adózzanak a nemzetközi cégek a világban” kezdeményezést pontosan az Orbán-kormány akarja fékezni – megállítani nem tudja. A mai hatalom nem igyekszik világosan kifejteni a magyar embereknek, miért jó az, hogy a Magyarországon tevékenykedő külföldi nagyvállalatok ne fizessenek tisztességes mértékű nyereségadót – miközben az emberek minálunk fizetik Európa legmagasabb áfáját. Sőt, a Magyarországon működő nagyvállalatok – ahogy hírlik – nagy szubvenciót kapnak a letelepedéshez. 

Na most: léteznek különböző fejlesztési elméletek, amelyekről akár értelmes vita is folyhatna. Ám az EU vagy az OECD (ezekben mind tagok vagyunk) adóreform-elképzeléseit a magyar nemzet elleni támadásnak beállítani? Ez abszurdum. Hiszen ebben és más konkrét ügyben egy adott kormánynak a gazdaságpolitikai álláspontjával látszik ütközni majdnem az összes többi ország. Aki a hivatalban levő kormány konkrét ügyben most elfoglalt álláspontját azonosítja a magyar nemzet érdekével, és az úgymond megsértett nemzet nevében felháborodottan fölemeli a hangját – azt nehéz komolyan venni. 

– Azt végül Fritz is elismeri, hogy a magyarok szeretnek az unióhoz tartozni, de azt mondja, „Ha újra diktálni akarnak nekünk, hogy mit és hogyan kell tennünk, akkor értelmét veszti az uniós tagságunk.” Nekünk, Magyarországnak akarnak diktálni, vagy az Orbán-kormánynak az elfogadhatatlan, korrupcióval teli gazdaságpolitikáját nem akarják elfogadni? 

– Jó, hogy föltette ezt a kérdést, mert sok helyről sugallják, hogy valahol valakik fegyelmet akarnak rákényszeríteni másokra. Noha egy közösségen, akár egy családon belül az sem ördögtől való dolog, ha létezik és hat a házirend. De amiről most lényegében szó van az unióban, az a következő. Azok az országok (hollandok, németek, osztrákok, svédek), amelyek több évtizede nettó befizetői ennek a közös vállalkozásnak, és a következő évtizedekben is valószínűleg azok lesznek, sokáig egy jóindulatú, de naiv feltételezésből indultak ki. Nevezetesen: az uniós pénzeket, csakúgy mint a nemzeti költségvetést, a tagországok demokratikusan megválasztott kormányai jól használják fel, hiszen ez a nemzeti érdek, és persze az ellenzék, a sajtó, a kormánytól független közintézmények árgus szemei előtt működnek. A történelem azonban megmutatta – és most nem csak Magyarországról van szó –, hogy minden közpénz felhasználásával kockázat jár. A takarékos, becsületes, átlátható pénzelköltés kultúrája nem tekinthető adottságnak, azt ki kell fejleszteni, azon őrködni kell. A sok csalódás nyomán mára kritikusabb lett az európai politikus, és az adófizető is. Most pedig a korábbinál is több pénzről van szó, mert a járvány okozta válság miatt a politikusok több pénzt akarnak elkölteni közös feladatokra. 

A korrupció elleni komolyabb fellépést csak támogatni lehet. Ebben egyetértés van nálunk, az elismert közgazdászok között. Örömmel látom, hogy az ellenzék pártok programjaiban is megjelent az európai ügyészséghez való csatlakozás szándéka. Kormányoldalról viszont a nemzeti függetlenségre hivatkoznak. Holott az európai és a magyar adófizetők pénzének tisztességes elköltése: ez a mi nemzeti érdekünk is. Nem „brüsszeli” érdek az, hogy a magyar költségvetésből meg az uniós forrásokból fakadó pénzeket hasznosan és átláthatóan költsék el. Egyszerűen szólva: ne lopják el a pénzünket. Ha valakinek tisztességes a szándéka, akkor a közös európai ügyészséget nem brüsszeli támadásnak fogja fel, hanem teljesen logikus ügynek. Ha európai pénzek rendre átlépik az országhatárokat – a  bűnözői pénzek is –, akkor miért ne kellene európai szinten fellépni a potenciális bűnözés ellen? Az európai ügyészséghez való csatlakozásunk igényét egyébként Magyarországon sok százezer ember támogatta aláírásával – én is köztük voltam. Amiről eszerint az idézett publicista azt állítja, hogy valakik ránk akarnak kényszeríteni szabályokat, erre csak azt mondom: nosza, rajta! Legfőbb ideje. 

– Ebben az írásban új bűnbak lépett elő, nevezetesen, hogy az Európai Egyesült Államok létrehozása a cél. Olyan nagy „bűn” lenne ennek a létrehozása?

– Én ma ezt inkább csak szép gondolatnak tartom. A világméretű nagy társadalmi folyamatok az emberek – esetünkben az európai emberek – felfogásában igen gazdag mintázatot hoztak létre: van, aki európai polgárnak érzi magát, más viszont az országához kötődik legfőképpen, megint más inkább a városához, a tartományához érzi magát közel. Aki azt gondolja, hogy a nemzetállam és az európai föderáció között kellene „vagy-vagy” alapon választani, az nem számol a világ sokféleségével. 

– Vagyis ez nem vagy-vagy, hanem prioritás kérdése…

– Prioritás, mérték – még életkortól is függ. A társadalmak igen összetettek, az emberek nagyon sokfajta módon tekintenek magukra. Világpolgár, európai polgár van, de nem nagyon sok. Ám néhány ügy globális jellegét nem lehet letagadni. A klímaváltozás nem áll meg a nemzeti határnál. A sikeres védekezéshez egyenesen világkezdeményezésre van szükség. Az pedig, hogy az ilyen kezdeményezést államok írják alá szerződésként, és tartják be remélhetőleg, adódik abból, hogy a glóbuszon a politikai élet alapvetően országos rendbe szerveződik.  

– Fritz szerint Magyarország az unióba való belépéssel lemondott a merkantilista gazdaságpolitikáról, a vámvédelemről és a magyar cégek védelméről, a piacot szabaddá tettük, s így sorra a hazaiaknál jóval erősebb nyugati cégek nyerték meg az uniós pályázatokat, s a profit döntő részét hazavitték a saját országukba. Mennyire állja meg ez az állítás a helyét? 

– A legkülönbözőbb politikai beállítottságú körökben gyakran előjön, hogy az európai peremvidéken nagy a nyugati cégek profitja, mert úgymond kizsákmányolják a kevésbé fejletteket. Az ügy érdemi megítélése azért nehéz, mert a profit már egy folyamat végeredménye. Hiszen a vállalati nyereség úgy áll elő, hogy először is egy cég belép egy piacra, oda tőkét visz be, a tőkéjét a nem mindig egyszerű körülmények között sikeresen működteti, ezáltal nyereséget ér el, azt a hatóságok megadóztatják (ha adóztatják), és ami a sikeres vállalkozónak megmarad, azzal szabadon gazdálkodik: a profitot kiviszi vagy helyben befekteti. Ezt a feladatsort teljesítik a sikeres vállalkozások, mondjuk az OTP Bulgáriában, vagy a MOL Szlovákiában. A hosszú folyamat mérlegét roppant nehéz megvonni, viszont könnyű felrikkantani, hogy „kivitték a profitot”. Azt könnyű elfelejteni, hogy előbb a tőkét be kellett hozni és itt munkára fogni. Az persze kétségtelen, hogy a piacgazdaságban vannak erőviszonyok, és a kisebb, újabb versenytársaknak sokkal nehezebb a dolguk, mint azoknak, akik ezt a gazdasági kultúrát már 200 éve gyakorolják. 

– Mi következik ebből?

– Egyáltalán nem az, hogy akkor be kell zárkózni. A bezárkózás konzerválja a lemaradást. Ehelyett össze kell szednie magát az embernek, a cégnek, az országnak, hogy képessége teljességét a legjobban megmozgatva, előre haladjon. 

– Lehetséges ez?

– Lehetséges, de nem automatikus, és nem könnyű. Vannak országok, amelyek nehezen zárkóztak fel, vannak, amelyek fölzárkóztak, aztán visszacsúsztak, és vannak, amelyek meglepően sikeresek. Vegyük például a lengyeleket. A lengyel gazdaság 30 éve imponáló módon fejlődik. De ugyanígy Szlovákia is nagyot lépett előre. Még a magyar előrejutás is tény, noha a reményeinkhez és a sikeres térségi példákhoz képest inkább középszerű. A felzárkózási folyamat azonban jellemzően bizony elég lassú. A türelmetlenség érthető, mert bár a gazdaság viszonylag gyorsan változik, ám a mögötte levő társadalmi szerkezet valóban sokkal nehezebben.

Értem a türelmetlenséget, a politikában ez logikus is: aki a választáson négy évre megkapta a felhatalmazást, szeretne eredményt felmutatni, miközben a társadalmak alkalmazkodása hosszú-hosszú folyamat. A bezárkózás azonban abszurd javaslat. Még szűk gazdasági értelemben is az. Ha az előbb arról beszélgettünk, hogy egy 500 milliós közösségnek vált Magyarország a tagjává, ez azt is jelenti, hogy a magyar cégek számára szintén megnyíltak a piacok. Lehet mondani, hogy a magyar cégek eleinte nem tudtak sokat kezdeni a potenciális piaccal. De láttam olyan magyar cégeket, amelyek boldogultak. És bizony említhetünk számos talpraesett cseh, román, lengyel vagy észt vállalkozást. Ha valaki Észtországot vissza akarná kényszeríteni az 1,3 milliós lakosú ország gazdasági határai mögé, vagy a kilenc és fél milliós Magyarországot akarja vámhatárok mögé zárni – az nincs tisztában a mai világ által nyújtott lehetőségekkel, sem az emberek vágyaival, a vállalkozók törekvéseivel. 

– Ha kilépnénk – állítja Fritz –  mivel a német – és brit, holland, francia stb. – cégek (nem beszélve a tengeren túliakról) a profitot nézik, s ha Magyarországon költségeket takarítanak meg, nem fognak a saját érdekeik ellen lépni, nem hagyják el az országot. Tényleg így lenne? 

– Az a vállalat, amelyik Magyarországra belép, nem a magyar piacot akarja „lenyúlni”. Régóta hallom ezt a vádat, de korábban sem volt ennek semmi értelme. Aki ezt mondja, nem gondolja végig, hogy mekkora a magyar piac. Magyarország nemzeti vásárlóereje annyi, mint egy nagyobb német városé. Aki idejött, alapvetően nem azért jött ide, hogy a magyar piacot megszerezze, az általam ismert cégtörténetek döntő többsége arról szól, hogy a vállalat Európában akar lenni, az európai és azon keresztül a világpiacra termelni. Ne legyen illúziónk, hogy az EU-n kívül rekedt ország, mint Belarusz vagy Moldova milyen pozíciókat tud elérni a globális versenyben. 

– Tulajdonképpen mit jelentene gazdaságilag Magyarországnak, ha kilépnénk az unióból?

– Az önsorsrontásnak sokféle útja, módja van. De ne is kérdezzen erről, engem sokkal inkább az foglalkoztat most, hogy amikor az egész világ fordul, benne sok új feszültséggel és hatalmas veszéllyel – gondoljunk a klímaváltozásra, a járványra, akár a katonai-biztonsági veszélyekre – nekünk szövetségesek, barátok, partnerek, testvérek kellenek. Itt, Európában, most kell megtalálni a megoldásokat. És ha a beszélgetésünk kiindulása az volt, hogy az európai viszonyokat éri kritika jobbról és balról, erre azt mondom: nem csoda. Ez egy formálódó rendszer. Amikor a keretei kialakultak, nagyon más volt a világ. Annak idején hat tagállammal indultak el, abból lett ez a mostani egész bonyolult, nagy formagazdagságot mutató országcsoport, amelynek egyébként a bővítése is a napirenden van. Európának változnia kell, változni is fog! Az igazi kérdés az, hogy képes-e a magyar politika, a magyar társadalom előmozdítani Európa formálódását. 

– Hogyan?

– Először is ott kell lenni, ahol döntenek. Már régen benn kellene lennünk az eurózónában, hogy a magyar jegybank elnök ott üljön, amikor az euró kamatszintjéről, az európai bankunióról tárgyalnak. Mert érinteni mindenkit érint Magyarországon az, ami „Brüsszelben”, „Frankfurtban” történik, de ha nem vagyunk ott, akkor nélkülünk döntenek. Egyébként, ha van történelmi tanulsága a Brexitnek, az az, hogy a britek hezitálva léptek be, és később sem vettek részt eléggé intenzíven az európai belső folyamatokban, majd egy idő múlva úgy érezték, hogy az egész nem róluk szól. Pedig jelentős tagországról volt szó. A magyar méretek miatt a mi befolyásunk nyilván korlátos, ám nem csekély. Azzal élni kell, jól kell vele élni. Olyan politikusokra van szükségünk, akik az európai gondolkodást ismerik, az európai érdekegyeztetési rendszert értik. Az EU-s döntéshozatal ugyanis az ügyek előkészítéséről, a következmények kiszámításáról szól, sőt, a hátrányosan érintettek kárpótlásáról, mert nem lehet minden döntés jó mindenkinek: vannak haszonélvezői és vannak rövid távon kárvallottjai. Ezt az érdekegyeztetési folyamatot persze könnyebb az olyan ország politikusának kitanulnia, ahol belül is tisztességes viták folynak, ahol szakszerűen előkészítenek egy döntést, meghallgatják az érintetteket, meghallgatják az ellenvéleményt is, és eljutnak a tisztességes, vállalható egyezségig. Ami előre viszi az ország többségét. Ha én politológus lennék, most inkább azon gondolkodnék, hogy a magyar kormányzati struktúra és hatalmi gyakorlat ilyen irányba mozdult-e el az elmúlt időkben.