Bojár Ábel: bűnbakkeresés helyett az ellenzéknek a rendszert kell megértenie

A közelmúltban két olyan, komolyabb munkát igénylő újságcikk jelent meg éppen egyidőben, amelyek bepillantást engedtek a politikai boszorkánykonyhákba. Az egyik összeállítás a Válasz Online-on annak bemutatása, hogy egy fideszes politikus miként akart volna lefizetni egy kutyapárti aktivistát, a másik pedig a Direkt36 tablója arról, hogy milyen intrikák zajlanak az ellenzéken belül. Kezdjük az előbbivel. Miért jelentős Lévai István lebukása?

Itt konkretizálódott egy, már eddig is létező és fel-fellobbanó sejtés. Volt már gyanú a 2010-es LMP-s aláírásgyűjtések körül, a kamupártokon át, akár a legutóbbi országgyűlési választásokon a Gattyán pártig, hogy a Fidesz igyekszik elősegíteni a vele szemben kritikus szavazatok elaprózódását. De ezekről eddig csak pletykák vagy értesülések szóltak, amiket elemzőként én például sosem mondtam volna ki kijelentő módban. Ez most megváltozott. Lévai István nevét bátran kijelenthetem, és elmondhatom, megpróbált korrumpálni egy kutyapárti politikust, hogy induljon a választáson, és ezzel ossza meg az ellenzéki szavazatokat. Ez egy politikai fegyver az ellenzék és egyébként a Kétfarkú Kutya Párt kezében is. Ezt a botrányt a Fidesznek nehéz lesz lemosnia magáról, aminek a legékesebb bizonyítéka maga a lemondás. A NER 13 éves történelmében ritkák az ilyen látványos és gyors lemondások. Borkai vagy Szájer „magaslata” az, ami analógia lehet erre, és ez önmagában mutatja a lelepleződés súlyát.

Mindkét tényfeltárás valamelyest hasonló, eredetileg titkosnak szánt egyezkedéseket tár fel a nyilvánosság előtt. Mi különbözteti meg Lévai lebukását attól, ahogy egyes ellenzéki pártok és politikusaik manővereznek egymással?

Annyi hasonlóság van a két cikkben bemutatott folyamat között, hogy zajlik mindkét oldalon egy hatalmi versengés. Minden politikai szereplő próbál hasznot, szavazatot maximalizálni, és a szerint járnak el, ami szerintük az éppen adott kontextusban az érdeküket szolgálja. Ez igaz volt Lévai Istvánra is, aki úgy gondolta – valószínűleg joggal –, hogy egy „kutyás ellenjelölt” az ő érdekét szolgálná a szavazatmegosztás miatt. A Direkt36 cikkét olvasva, pedig az a kép rajzolódik ki, hogy a DK részéről próbálkoztak tendenciózusan, különböző letámadó hadműveletet folytatni más ellenzéki politikusok átcsábítására, ezzel is demonstrálva a DK növekvő erejét. Ilyen szempontból nyilván jelen van mindkét oldalon a hatalmi politizálás. Az azonban egy nagy különbség, hogy a Lévaiéhoz hasonló, tényleges korrupciós műveletekre az ellenzéki alkudozásokról szóló cikkben nem volt példa. Az ellenzéki térfélen belső rivalizálások láthatók pártokon belül és kívül, ilyen-olyan tisztességes vagy tisztességtelen módszerekkel, de olyan tényleges törvénysértésre, mint amit Lévai István mutatott be, nincs példa.

Valóban, most megjelent egy hathatós bizonyíték a Fidesz háza tájáról, miként is próbálja a kormánypárt a politika alsóbb szintjein biztosítani hatalmát. Az ellenzék esetében azonban – ha egyáltalán megjelenik a szélesebb nyilvánosságban, akkor – általában mindig ezekről a polgárok számára visszataszító alkudozásokról, belső csatározásokról van szó. A Fidesz szereti az ellenzéket nem pusztán alkalmatlansággal vádolni, hanem akként is kezelni. A nyilvánosságban ennek az állításnak a valóságtartalmától függetlenül, azt a történetet mondja el, amely szerint az ellenzék alkalmatlan. Hogy még a hatalomtól független nyilvánosság műhelyei is ezen a szemüvegen keresztül vizsgálják az ellenzéket, ez minek köszönhető?

Különböztessük meg a Fidesz diszkurzív hegemóniáját attól, hogy az ellenzéki szereplők önmaguknak ártó megnyilvánulásokat tesznek. Maga a tény, hogy ez a cikk létrejöhetett, nem a Fidesz számlájára írandó. Hiszen ehhez a cikkhez nem pusztán kiszivárogtak az információk, hanem egyesek – még ha név nélkül is, de – részletekbe menően nyilatkoztak. Maguknak ártó, leleplező információk szivárogtak ki, mint a belviszonyok vagy a belső stratégiák, amelyekre akár a többi ellenzéki párt adekvát módon reagálhatna, és lehetséges, hogy ilyen cikkek hatására fog is. Mindez azonban nem a Fidesznek köszönhető, hanem az ellenzéki hibáknak, öngóloknak. Ettől független kérdés az, hogy a nyelv és a diszkurzív politizálás mezején a Fidesz ki tud-e találni olyan fordulatokat, amelyekkel nemcsak új, számára kedves kifejezéseket teremtenek, hanem a kifejezések már önmagukban megteremtik a saját narratívájukat. Ezekre példa a rezsicsökkentés, a dollárbaloldal, az LMBTQ-lobbi. Sőt, a rendszerük megnevezése, a NER is, amit az ellenzék (szintén) mindenféle kritika nélkül átvett. Ehhez képest egy nagyon más téma, hogy az ellenzék hogyan árt önmagának a hatalmi politizálásban.

Gulyás Gergely azon kijelentése, hogy „a mostaninál jobb ellenzéket nem nagyon kívánhatunk magunknak” az is a szavazatra méltatlan ellenzék fogalmának erősítése, ami ráadásul a színfalak mögött kiegészülhet olyan politikai manőverekkel, amelyek ténylegesen az ellenzék „kézben tartására” irányulhatnak. Milyen tér marad ezeken túl az ellenzéknek? 

Ezt árnyalnám. Van egy olyan népszerű gondolat, hogy itt az őfelsége ellenzéke játszik csak. Orbán Viktor stratégái – a miniszterelnökkel az élen – marionettbábuként rángatják őket, és Gyurcsány Ferenc színpadon tartása is igazából Orbán kreálmánya, sőt, minden szereplő azért van a színpadon, hogy a NER-t kiszolgálja. Ez csak részben igaz. Tény az, hogy sok ellenzéki szereplő megnyilvánulásai, számos párt létezése a NER érdekét szolgálja. Ebből azonban nem következik, hogy ez egy végletekig felülről irányított folyamat. Ellenzéki oldalon nagyon sok szereplő vélt vagy valós önérdeke történetesen egybeesik a NER érdekével. De ez nem jelent tudatos irányítottságot. Amikor Gulyás Gergely azt mondja, hogy „a mostaninál jobb ellenzéket nem nagyon kívánhatunk magunknak”, akkor abból nem feltétlenül következik a kontroll és a tudatosság. Hanem inkább szerencseként értheti a kancelláriaminiszter, mondván szerencsések, mert ilyen ellenzékük van. Meglátásom szerint a szerencse-olvasat és a tudatos kontroll-olvasat elegye az igaz, de hogy a kettő közül melyik van közelebb a valósághoz, azt nem tudom megállapítani.

Amikor egy vezető kormánypolitikus – igaz, nem a nyilvánosság előtt, de nem kizárólag bizalmi körben – hátradől, és kijelenti, hogy nem kell tartaniuk az ellenzéktől, az erőfitogtatás is, de ezzel felkínál egy rossz identitást az ellenzéki szereplők számára, amely önképet az ellenzék akár akaratlanul is elsajátíthatja. Mennyire valós az a kép, hogy „az” ellenzék tényleg alkalmatlan?

Olyan mélyponton van az ellenzék, hogy Gulyás Gergely részéről egy nem nyilvános fórumon ez a mondat belefért. Egy ilyen mondatot azonban egy választási kampányban, például a tavalyiban, nem engedhetett volna meg magának. Sőt, a 2021-es előválasztáskor egy-két hónap erejéig úgy tűnt, hogy 50-50 százalékon áll a két nagy tömb, és kiélezett választás elé nézünk. Fideszes forrásokból is szivárogtak ki ilyen félelmek. Voltak olyan felmérések, amelyek statisztikai határon túl mérték az ellenzék előnyét. Akkor nem úgy tűnt, hogy ez egy kontrollált folyamat lenne és a Fidesz megijedt. Amire – egyrészről szerencsével, másrészről politikailag ügyes számításokkal – sikeres ellenkampányt alakítottak ki. A tavalyi országgyűlési választásokra készülő ellenzék nem a teljes mértékben irányított ellenzék képét erősítette.

A 2022-es választási vereség óta az ellenzék részéről sokszor hallottunk köldöknézésről, akár olyan összefüggésben is, hogy azt most már be kellene fejezni. Mégis úgy fest, mintha még nem zárták volna le a múltat. Hogyan volna érdemes az ellenzéknek a saját korábbi és jelenlegi tevékenységét értékelni?

Nem egyénekben és nem pártokban kell a hibát keresni, hanem a struktúrában. Alapvetően az a gond, hogy olyan koordinációs csapdát állítottak az ellenzéknek, a kiindulóponttól kezdve a választási rendszer többszöri átszabásáig, amire nem tud az ellenzék adekvát választ adni. A játékelméletből is levezethető, hogy miért nem boldogul ezzel a kihívással az ellenzék. Nem érdemes egyéni felelősöket keresni, hanem meg kellene érteni a rendszer működését, amibe beletartozik az a koordinációs csapda is, amiből nem tudnak kievickélni. Nem feltétlenül gyarló, önző vagy inkompetens emberekről van szó, hanem erről a csapdahelyzetről.

Amikor még a tudatos választópolgárok számára sem egyértelmű, milyen rendszer az, amiben ma 2023 Magyarországán élünk, nem természetes akkor, hogy egyelőre az ellenzék is keresi még a fogást ezen a rendszeren?

Nem ellenzéki, hanem elemzői oldalon ez a rendszertisztázás megtörtént. Rengeteg rendszert leíró címke született már a hibrid rezsimtől a versengő autokrácián át az információs autokráciáig. Sokan sokféleképpen írják le a nagyon hasonló jelenségeket, s a lényege az, hogy a mai magyar egy olyan autokratikus berendezkedés, amelyben léteznek lényeges demokratikus elemek, amelyek vonzóvá teszik az ellenzék számára a politikai versenyben való részvételt. Éppen ez a hibrid berendezkedés az (én ezt az elnevezést kedvelem), ami megnehezíti azt a fajta bojkott tevékenységet, amit sokan elvárnának az ellenzéki pártoktól, mondván, miért tegyünk úgy, mintha demokrácia lenne, miközben nincs is. Viszont a rendszer sok elemében mégis demokratikus. Ez is a koordinációs csapda része, mert nagyon nehéz ezekkel a demokratikus elemekkel együtt úgy politizálni, hogy közben azt kommunikáljuk, hogy egy elnyomó autokrácia az, amelyben élünk.