Bokros Lajos: a járvány elleni védekezés örve alatt tömi a kormány az oligarchák zsebeit

- Milyen alapról indul a gazdaság 2021-ben?

- Még nem tudhatjuk, hogy a most befejeződő év egészében mekkora lesz a magyar gazdasági teljesítmény visszaesése, de annyi bizonyos, hogy meghaladja a tíz évvel ezelőtti gazdasági és pénzügyi válság nyomán tapasztalt mértéket. Ez nem meglepő, vagy kivételes, mert szinte minden európai országban ez várható. Ami kivételes, de nem meglepő, az a válságra adott válasz: az önkényuralmi kormány válságkezelési gyakorlata, ami minden kétséget kizáróan, a legrosszabb változata annak, amit ilyenkor észszerűen elgondolhatunk. Melyek a válságkezelés céljai? Egyrészt a visszaesés mértékének mérséklése, általában a gazdasági ciklus hullámzásának tompítása, másrészt a hanyatlás gazdasági és társadalmi következményeinek enyhítése, különösen azoknál a társadalmi rétegeknél és személyeknél, akik leginkább kárvallottjai a válságnak. Nos, a probléma nálunk mindenekelőtt abban gyökerezik, hogy az önkényuralmi kormány ezeket a célokat nem tekinti elsődlegesnek, vagy egyáltalán fontosnak. Magyarországon a válságkezelés legfőbb célja az élősdi és korrupt oligarchia további gazdagodásának elősegítése és a társadalom figyelmének elterelése az igazi bajokról olyan intézkedésekkel, amelyek a fentiekben jelzett kívánatos célok elérése szemszögéből nézve, értelmetlenek, vagy károsak.

- Milyen szerepe volt a járványnak, illetve az abból eredeztethető válságnak a hazai gazdasági környezet ilyetén alakulásában?

- A mostani gazdasági válság különleges, mert kiváltó oka nem a gazdaságon belül, hanem azon kívül keresendő. Ez ritkaság a modern gazdaság történetében, hiszen a rendszeresen visszatérő gazdasági válság okai a kapitalista piacgazdaság előrehaladásának ciklikus jellegében rejlenek. Másrészt a koronavírus-járvány globális válságot idézett elő, ami a világ minden országát érinti. Ebből a válságból az országok túlnyomó többsége nem tud az export fokozásával kilábalni, hiszen a célországok is válságban vannak, piacuk általában nem nő. Mindenképpen szükség van tehát a belső kereslet élénkítésére, ami a magánszektor keresletének erős visszaesése nyomán, most valóban az állam keresletének növelését igényli. A ciklussal ellentétes, tehát anticiklikus jellegű gazdaságpolitikát kell folytatni.

- Milyen szerepe volt a kormány válságkezelésének?

- Márciusban, amikor a koronavírus-járvány még csak kibontakozóban volt, jegyeztem két cikket az Élet és Irodalom című hetilap hasábjain („Fejjel a falnak” 2020.III.6., illetve „Reccsen a koponya” 2020.III.27.). A második szöveg a válságkezelés követelményeit rögzítette. Leszögeztem, hogy a jelenlegi válság gazdasági természetét tekintve, elsősorban jövedelemválság, nem pedig adósságválság. Ennek hangsúlyozására azért volt szükség, mert az önkényuralom kormánya már akkor sem értette, vagy tudatosan félremagyarázta a helyzetet. Ez azóta sem változott. Gondoljunk a hitelek törlesztésének felfüggesztésére, amit a legújabb „gazdaságvédelmi akcióterv” is tartalmaz. Ez mindenekelőtt a hazai oligarchia veszteséges vállalatainak megmentését célozza, persze olyan köntösbe bújtatva, mintha ez a népnek segítene. Fényesen bizonyítja ezt a törekvést, hogy nem azoknak kellett a hitelmoratóriumot kérni, akik netán fizetési nehézségekkel küszködtek, hanem azoknak, akik hiteleiket továbbra is törleszteni kívánták. (Gonosz formula – de a magán-nyugdíjpénztárak felszámolásánál már bevált.) A szemfényvesztés mellett, itt az alig burkolt cél a bűnbakként feltüntetett bankok megterhelése volt, aminek káros következményei majd a moratórium eltörlése után lesznek láthatók. Két következmény előre felismerhető: egyrészt jelentősen romlani fog a pénzintézetek hiteleinek minősége, másrészt – ezzel szoros összefüggésben – hitelszűke lesz a gazdaságban, a bankok erősen vonakodnak majd hitelezésüket bővíteni. Megint arra lesz szükség, hogy a jegybank kényszert alkalmazzon, vagy olyan monetáris politikai intézkedéseket vezessen be, amelyek banki hitelforrások költségét csökkentik, de az inflációt egyértelműen növelik. Fellendülés azonban ettől nem lesz, mert a tőke megtérülése nem szempont.

A jövedelmi válság fogalma azt fejezi ki, hogy a hazai gazdaságban – hasonlóan Európa többi országához – elsősorban a dolgozók, a munkavállalók a járvány sújtotta gazdaság kárvallottjai: azok, akiket elbocsátottak, vagy akiknek kényszerű szabadságra kellett menniük, miközben fizetésük jelentősen csökkent. Magyarországon ezeket a személyeket a kormány semmilyen támogatásban sem részesítette, ami kirívóan egyedülálló az európai válságkezelési módok között. Ebben a tekintetben óriási tévedés a kormány indítékai között fellelni azt az önmagában észszerű szempontot, hogy a cél a költségvetési egyensúly védelme. Ilyesmiről szó sincs. Miért kellett akkor „csekély" 300 milliárd forintért lélegeztetőgépeket venni, amikor azokra ekkora mennyiségben, ilyen silány minőségben és főképpen ilyen elképesztően magas áron nem volt szükség. Ez az egyetlen tétel világosan jelzi, hogy a cél az oligarchia további meggazdagodásának elősegítése volt – a járvány elleni védekezés örve alatt.

- És milyen szerepet játszott a  nemzetközi környezet, a nemzetközi folyamat?

A mostani nemzetközi környezet akkor sem kedvezne a hazai gazdasági válság kezelésének, ha ilyesmiről egyáltalán szót ejthetnénk. A magyar gazdaság rövid távon bizonyosan nem képes az export révén kilábalni a válságból, hiszen – mint említettem – felvevőpiacainkon is hanyatlást hozott a járvány. Örülhetünk, ha kivitelünk nem csökken, mert ez jó esetben azt jelenti, hogy a magyar export húzóágazataiban megmaradnak a munkahelyek, kevesebb munkavállaló kerül elbocsátásra. Húzóerőt a válságból való kilábalás szempontjából a beruházások képezhetnének. Ha lenne igény és kormányzati törekvés, hogy hatékony állami infrastrukturális beruházások valósuljanak meg. Ilyet azonban egyet sem látunk. Van némi autópálya-építés, de a beruházások zöme olyan, amit a közgazdasági szaknyelv „fehér elefánt” néven jegyez. Ide tartozik a paksi bővítő beruházás, vagy a belgrádi vasútvonal kínai hitelből megvalósuló fejlesztése. Amellett, hogy ezek a beruházások az előirányzott nagyságrendben teljesen fölöslegesek, vagy roppant drágák, csak abban lehetünk biztosak, hogy sohasem fognak megtérülni. Ezért mindenképp a nem hatékony beruházások csoportjába kell őket sorolnunk. Ide tartoznak a Balaton körüli idegenforgalmi fejlesztések, vagy a kastélyok helyreállításának programjai, illetve a sokat emlegetett stadionépítések is. Ezek nemcsak megvalósításuk szakaszában nyernek óriási és túlzott mértékű állami támogatást, hanem majd üzemeltetésük is az adófizetők pénzének folyamatos feláldozását fogja igényelni. Dőzsöl a pökhendi és hatékony munkára képtelen oligarchia, amíg megteheti. Addig teheti, amíg az Európai Unió hajlandó ezt finanszírozni és a magyar társadalom elnézni.

- Ön pénzügyminiszterként végigcsinált egy súlyos gazdasági válságot, amiből sikeresen elindult kifelé a gazdaság. Vannak-e hasonlóságok a két válság között?

- Nincs semmi hasonlóság a mostani és a negyed századdal ezelőtti válság között. A mai egy gazdaságon kívüli tényező által kiváltott globális visszaesés, az 1995-ös pedig államcsőddel fenyegető, hazai eredetű költségvetési válság volt. Része volt a kapitalizmusba való átmenet során minden korábbi szocialista országban szükségszerűen felbukkanó válságnak, amit hazánk első demokratikus kormánya nem értett, nem ismert föl és így nem is volt képes kezelni.

- Ha egyáltalán össze lehet hasonlítani a kettőt, melyik kezelése nehezebb, a 25 évvel ezelőttié vagy a mostanié?

- Az akkori válság kezelése sok okból jóval nehezebb volt, de eredményes. A mai válságot az önkényuralom kormánya nem kezeli, pedig egyrészt jóval könnyebb lenne, másrészt világosan tudható, hogy mit kellene tenni, milyen intézkedések hoznának érdemi eredményt. Ennek a kormánynak azonban – mint már jeleztem – nem célja a gazdasági válság kezelése.

- Milyen mankók álltak az Önök rendelkezésére, s milyen mankók állnak most Orbánék rendelkezésére?

- Ha „mankón” azt érti, hogy a nemzetközi környezet miben segített akkor és hogyan segít most, akkor erre könnyű a válasz: negyed századdal ezelőtt, amikor még nem voltunk az EU tagjai, kizárólag a nemzetközi tőkepiac bizalmára számíthattunk, amit észszerű, szakszerű, kiszámítható, átlátható és tisztességes gazdaságpolitikával sikerült helyreállítani. Ezt fémjelezte az IMF-megállapodás, ami elnyerte a nemzetközi tőkepiac egyértelmű szakmai és politikai elismerését. Ma a hazai a pénzügyi egyensúly fenntartása – a válságkezelés hiánya mellett – azért lehetséges, mert az EU szakmai és politikai követelmények érvényesítése nélkül hajlandó finanszírozni egy korrupt oligarchia nem hatékony és pazarló uralmát. Az EU-tagság óriási lehetőséget rejt magában; az innen származó euró-milliárdok bízvást megalapozhatnák a hazai gazdaság és társadalom felzárkózását Nyugat-Európa termelékenységi- és életszínvonalára. Amíg azonban hazánkban nem áll helyre a jogállam, ami a piacgazdaság hatékony működéséhez nélkülözhetetlen, addig bizonyosra vehetjük, hogy a felzárkózás elmarad.

- Milyen volt akkor a nemzetközi környezet, mennyire volt segítőkész, és milyen most? Bár a „ha” nem egzakt kategória, de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: milyen lehetne, ha a magyar kormány nem haragítaná magára a fél világot? Részint az „illiberálisnak” nevezett rendszerrel, beleértve a pénzek lenyúlását, stb., részint mindebből fakadóan, az uniós partnerek elleni folyamatos támadásokkal, a vétózsarolással, stb..

- Az IMF, a Világbank és az amerikai kormány 25 évvel ezelőtt segítőkész volt. A feladat azonban egyértelműen a miénk volt, nekünk kellett azt megoldani. Hála a magyar társadalom megértésének és türelmének, az akkor még működő érdekegyeztető tanácsban képviselt munkaadók és munkavállalók érettségének, a stabilizációt képesek voltunk sztrájkok és tüntetések nélkül megvalósítani. Ma nincs szükség a pénzügyi egyensúly helyreállítására, legfeljebb annak javítása lenne kívánatos. De válság idején ez elhalasztható. Említett cikkemben jeleztem, hogy most mód van költségvetési túlköltekezésre, sőt, ez kifejezetten kívánatos, mert növeli a belföldi keresletet, ami fékezheti a belföldi gazdaság visszaesését. Igen ám, de nem akármilyen túlköltekezést, nem őrülten tékozló pazarlást, hanem a költségvetési kiadások jól célzott növelését kellene előirányozni, ami elsősorban a munkájukat, jövedelmüket vesztett magánszemélyek támogatását igényelné. Ha a lélegeztetőgépekre elpazarolt 300 milliárd forint munkanélküli segélyre, vagy a családi pótlék emelésére ment volna el, akkor a társadalomnak a válság által leginkább hátrányosan érintett tagjai segítséget kaptak volna. De az embertelen önkényuralmat a konkrét, hús-vér társadalom nem érdekli, az elesettekre nem gondol, sőt, azokat igyekszik minden eszközzel megbüntetni: példaként utalok az Iványi Gábor által vezetett Evangéliumi Testvérközösség folyamatos zaklatására. Az önkényuralmat még a konkrét, hús-vér nemzet sem érdekli; helyette a nacionalista lázálom közepébe helyezett képzetes „magyar emberek”, valóságosan a csatlós oligarchia önző anyagi érdekeit szolgálja.

- Ön szerint hogyan lehetne a legoptimálisabb módon kezelni ezt a mostani válságot?

- Ahogy márciusi cikkemben megírtam, a jövedelmi válságot elsősorban ideiglenes jövedelempótlással célszerű enyhíteni. Azokon a pontokon és olyan mértékben, ahol és amennyire a gazdaság válsága által érintett szereplők korábbi szokásos és igazolt jövedelme őnekik nem felróható okból jelentősen csökkent. Normális országokban, azaz jogállami demokráciák keretei között, ez négyféle intézkedés formájában jelenik meg: (1) közvetlen jövedelempótlás, (2) korlátozott ideig tartó társadalombiztosítási-járulék átvállalás és adóhitel, (3) a válság által különösen sújtott ágazatok (turizmus, vendéglátás) ideiglenes csődvédelme, (4) államilag részben garantált vagy támogatott új hitelek (de semmiképpen sem a régi hitelek törlesztésének befagyasztása).

Lényeges, hogy a támogatások a rászoruló magánszemélyek és kisvállalkozók széles körét érintik, ugyanakkor időben és mennyiségben egyaránt korlátozottak. Még fontosabb, hogy ezeket a kormány normatív alapon, bármiféle politikai személyválogatást mellőzve ítélje oda és folyósítsa. Ehhez természetesen olyan államra van szükség, ami nekünk nincs: hatékony, felkészült és főleg tisztakezű közigazgatásra. Az áttekinthetőség alapvető feltétel.

A legjobb gyakorlat az, ha az érintett magánszemély vagy kisvállalkozó kötelezett arra, hogy folyamodjon a támogatásért, felelősséggel bizonyítva, hogy az állam által kiírt feltételeknek megfelel. Ez nyilván többletmunkával jár. A visszaélések elkerülésének azonban ez az egyik legfontosabb biztosítéka.  Hasznos példa ebből a szempontból a francia PGE (Pret garanti par l’état) alap, amely forrásainak zömét kis- és közepes vállalkozásoknak adja. Ez részben hitel, részben adomány – hogy mik lesznek a végső arányok, az a járvány hosszától is függ majd. Rugalmas támogatási forma, amit kérni kell és szigorú elszámolási kötelezettség terheli azokat, akik igénybe veszik. Viszont az összeg részben akár beruházásokra is felhasználható, ami lehetővé teszi, hogy a megmenekült vállalkozások nagyobb hatékonysággal folytassák tevékenységüket. Összességében elmondható, hogy az optimális válságkezelési gyakorlat az, ahol az állam normatív, átlátható és szigorúan ellenőrzött feltételek alapján célzott támogatást folyósít a válság által leginkább sújtott magánszemélyek, tehát munkavállalók és kisvállalkozók részére. A nagyobb vállalatok esetében sajnos nem elkerülhető az egyedi mérlegelés, ami óhatatlanul politikai szempontok beszüremlését eredményezi. Ezért ezt a lehető legszűkebb körre kell korlátozni.

- Milyen utakat lát a magyar gazdaság, társadalom előtt?

- Ez rendkívül szerteágazó kérdés, hiszen számtalan út létezik és egyik sem eleve elrendelt. Egyetlen szempontot emelek ki: felzárkózás, vagy leszakadás?  Az elmúlt húsz évben a mindenkori kormányok (Bajnai Gordon kivételével) olyan gazdaságpolitikát folytattak, ami egyáltalán nem alapozta meg a hazai gazdaság és társadalom felzárkózását. Medgyessy, Gyurcsány és Orbán egyaránt vállvetve járult hozzá a hazai gazdaság versenyképességének gyengítéséhez, a termelékenység javulásának fékezéséhez. Orbán persze kiemelkedik azzal, hogy az elmúlt évtizedben már a modern piacgazdaság kiépítéséhez a rendszerváltás idején nélkülözhetetlennek bizonyult reformokat is sikerült visszafordítania, és mindazokat az intézményeket szétverni, amelyek a hatékony piacgazdaságot hordozzák és keretezik. Első helyen élesen a jogállam hiánya mutatkozik meg, mint a felzárkózás legfőbb akadálya. Ez a szakmai közvélekedéssel ellentétben, nem pusztán a demokrácia feltétele, hanem a jól működő piacgazdaságé is.

Az Orbán-önkényuralom négy pilléren nyugszik: (1) a közigazgatás, (2) a sajtó, (3) a nagyvállalatok és (4) az igazságszolgáltatás nagy részének bekebelezésén. A közigazgatás esetében nem rejtik véka alá, hanem büszkén hirdetik, hogy csak az az önkormányzat számíthat pénzre, amelyik beáll a sorba. Ezzel az amúgy már szinte teljesen kiüresített önkormányzatiság mellett, aláássák a demokráciát is. A választók jelentős részét nyíltan arra kényszerítik, hogy a központi kormányt adó pártokra szavazzanak. A közüzemi vállalatok és a bankok jelentős részének államosítása versenytorzító monopóliumok építését eredményezte. Ennek célja a korrupt és élősdi magyar oligarchia megtérülési követelményektől független, részrehajló finanszírozása. A fülsiketítő nacionalista propaganda csak arra jó, hogy elfedje a tényt: állami vállalatból könnyebb lopni. Most hirdette meg Lázár a külföldi kiskereskedelmi hálózatok kiűzésének protekcionista programját. Ennek valódi célja, hogy újabb területen korlátozzák a versenyt és az oligarchia újabb ágazatban legyen képes monopol-járadékot elsajátítani. A megveszekedett gazdasági nacionalizmust sokan névértéken megveszik, holott nyilvánvaló, hogy a korrupt magyar oligarcha jóval rosszabb tulajdonos, mint a fogyasztó érdekeit éles piaci versenyben szem előtt tartani kénytelen külföldi. A költségvetés, az adófizetők terhére szakmányban történő fosztogatás (a közpénz magánpénzzé alakítása) pedig azért űzhető büntetlenül, mert az oligarchia maga felé hajlította az erre vonatkozó törvényeket (közbeszerzések, közalapítványok), másrészt bekebelezte az ügyészséget, illetve a bíróságok ama részét, amelyik egyáltalán felléphetne a hivatalos kormányzati politika szintjére emelt korrupció ellen. Nem lesz soha felzárkózás, amíg a jogállamot nem építjük újjá.