Bozóki:  Erjedés és félelem a Fideszen belül

Bozóki Andrással készített interjúnk első részében a volt kulturális miniszter elmondta, hogy bár azt nem pontosan látni, hogy az a kulturális harc, amit Orbán Viktor elindított, pontosan mit is kíván elérni, azt azonban igen, hogy a küzdelem már a konzervatív fideszesek kiszorításáról is szól. A második részben azt is kihangsúlyozza, hogy azért csaknem mindenki tudja, kiváltképp az új, megfelelni vágyó ifjak, hogy a Vezért követése a legmegfelelőbb magatartás. A baloldallal kapcsolatban így fogalmazott Bozóki: „A Fidesz ellenzékből mindent megtett a hatalom megragadásáért, míg az MSZP-ben a hatalom megtartásának alapvető lépései is hiányoztak. Most az ellenzék feladata sziszifuszi, hiszen nem a kormánypárttal, hanem a pártállammal kell megharcolniuk. Ráadásul újra előjöttek a múlt század történelmi reflexei: a meghunyászkodás, a részvétlenség, a cselekvő képtelenség.

- Nem érzi azt, hogy a baloldali, liberális kormányok súlyos hibákat követtek el akkor, amikor túlzottan a piacra bízták a média-, vagy kultúra létezését? Másként fogalmazva: nem érez-e személyes felelősséget is abban, hogy magukra hagyták ezeket a területeket?

- Ha felelősségről beszélünk, akkor én csak a saját nevemben nyilatkozhatok, de mielőtt megtenném, megpróbálom ezt a történetet egy tágabb keretbe helyezni. A rendszerváltás idején a politikai váltás nagyon gyorsan megtörtént, egy sor új szereplő került a parlamentbe. A gazdasági váltás is viszonylag gyorsan végbement; megjelentek a multinacionális cégek, megtörtént a privatizáció. Ám a változás sokáig nem következett be a kulturális intézményrendszerben. A baloldali-liberális értelmiség kissé elkényelmesedett a rendszerváltást követő évtizedben. Miközben a régi rendszer összeomlott, sokan az utcára kerültek, a magyar értelmiségnek a kádárizmusból megörökölt viszonylag kedvező pozíciója átmenetileg fennmaradt. Bőkezű kultúra-támogatási rendszer alakult ki, amely részint állami forrásokból táplálkozott, másik oldalról pedig a Soros Alapítványból. Mindezek segítettek fenntartani a magas kultúrát, de csak az ezredfordulóig, amikor is az Alapítvány fokozatosan kivonult a kultúra finanszírozásából. Ezután köszöntött be a válság. Ami a saját személyemet illeti, először is rögzíteni kell, hogy azokban az években az oktatás és a kultúra két külön tárca fennhatósága alá tartozott, a média pedig egy közalapítvány alá volt rendelve, amely a pénzt közvetlenül a miniszterelnökségtől kapta. A színházak, független társulatok, képzőművészek munkáinak, vagy a könyvek és folyóiratok támogatása a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül történt. A filmek támogatását a filmszakma önkormányzati szervezete felügyelte. Ezzel azt állítom, hogy demokrácia volt: mindenki a saját csatornáján keresztül juthatott pénzhez, nem egyetlen vezető döntött mindenről. Volt egy évi tízmilliárdos miniszteri keretem, de eszembe se jutott volna, hogy annak egyharmadát egyetlen festményre költsem. A miniszteri keret összegét egyébként lényegesen csökkentettem. Akkoriban a kultúra finanszírozása munkamegosztáson alapult, amit mindenki természetesnek tartott. Nem állítom, hogy nem történhettek visszás dolgok, azt viszont igen, hogy én semmilyen mutyiban nem vettem részt. Úgy látom, hogy az igazi probléma a pártfinanszírozás megoldatlansága volt, amelyet a pártok a saját eszközeikkel – ki így, ki úgy – próbáltak kezelni.

- Ez érthető, de az építkezés mindenképpen hiányzott, miközben a Fidesz ellenzékből maga alá gyűrte a médiát.

- Igen, az őszödi beszéd után a Fidesz tarolt a 2006-os önkormányzati választásokon és a vidéki települések nagyrészt jobboldali irányítás alá kerültek. Mindez nagy lehetőségeket kínált számukra. De talán az a pontosabb meghatározás, hogy a közel húsz év küzdelmeiben a szocialista elit annyira elfáradt, hogy kiveszett belőle a harci szellem. A Fidesz ellenzékből mindent megtett a hatalom megragadásáért, míg az MSZP-ben a hatalom megtartásának alapvető lépései is hiányoztak. Mintha nem lett volna veszélyérzetük. Bár én a pártügyekbe nem láttam bele, mégis úgy sejtem, hogy talán a rendelkezésre álló pénzt nem haza kellett volna vinni, hanem a párt megmaradására fordítani, amivel a párt politikusai elősegítették volna a demokrácia túlélését. A Fidesznél, ha a főnök szólt, akkor mindent be kellett tenni a közösbe. 2006 után már egy kicsit kiöregedett csapattal harcolt az MSZP a Fidesszel szemben; a pártban az egyéni és csoportérdekek domináltak, míg a Fidesz tulajdonképpen lerohanta őket. Kicsit olyan volt ez, mint a Liverpool-Barcelona BL elődöntő, ahol a jóllakott barcásokon átrohantak az éhes liverpooliak. Akik pedig a szocialistáknál újonnan jöttek, inkább csak a részüket akarták kivenni a rendszerből, ahelyett, hogy hozzátettek volna.

- A Fidesz a hatalom infrastruktúráját is megteremtette; nemcsak a médiát szállta meg, hanem kutatóintézeteket, kulturális és sportakadémiákat hozott létre, egyetemet alapított, miközben a balliberális oldal a meglévő műhelyeket is hagyta elsorvadni…

- Mert a Fidesz egy új kultúrát akart teremteni, új emberekkel. Le akarja cserélni az elitet, akár azon az áron is, hogy a hatalom szempontjából kevésbé fontos területeket elhanyagolja. Az mindig nagyobb felhajtó erő, ha valaki alulról jőve kijelöli az ellenségeket, akiket le kell taszítani a trónról. Új hatalomgyakorlást, új gondolkodást, új elitet akart a Fidesz, és ebben a küzdelemben a többieket nem versenytársnak, hanem ellenségnek tekinti. Az MSZP-SZDSZ tulajdonképpen a nyolcvanas évek végi reformerek, demokratikus ellenzékiek, liberális értelmiségiek csoportjainak örököse lett. Erről is írok Gördülő rendszerváltás című új könyvemben, amely a könyvhétre jelenik meg. A baloldali-liberális oldal nem akart új kultúrát teremteni a rendszerváltás utáni évtizedben, hiszen a 90-es években létező kulturális viszonyrendszert a sajátjának tekintette. Később azt sem vette észre, hogy milyen nagy a veszély. Nem volt képes megvédeni a saját intézményeit. Ilyen volt például a Népszabadság bedöntése; nem tudom kinek a lelkén szárad, ki volt az, aki egy tál lencséért eladta a jövőt. Talán senki sem hitte, hogy a Fidesz idáig merészkedhet.

- A Fidesz mindezeket arra is használja, hogy erősítse azt a populista irányvonalat, amely egész Európában egyre hangosabbnak tűnik. Vevő erre a közönség?

- Magyarországon igen. A plakátokon most már csak azt látjuk: állítsuk meg a bevándorlást! A Fidesz teljesen lebutította az üzeneteit. Egyébként maga a Fidesz, mint párt se nagyon szerepel, inkább azt írják, hogy támogassuk Orbán Viktor programját. Vagyis a hatalom perszonifikálása olyan erős, hogy már nemcsak az ellenzéki pártok, hanem a Fidesz is eltűnik, és a végén Orbán Viktor egyedül marad a porondon. És a Fidesz nem csak úgy tűnik el, mint párt, hanem úgy is, mint parlamenti képviselőcsoport. Hozzájuk képest ma már egy leninista párt is laza szövetség. A Fideszben nincs kiszavazás, totális fegyelem működik, a pártelnök-kormányfő is úgy tekint rá, mintha ez a konglomerátum nem párt, hanem az államigazgatás része lenne. Orbán szerintem nem egyszerűen populista, vagy „illiberális demokrata”, annál sokkal több. A rendszer átalakítója, a demokratikus rendszer lerombolója. Még az általában lassan reagáló Freedom House szerint is hazánk már nem szabad ország. Már nem demokrácia, igaz még nem is diktatúra, valahol a kettő közötti szürke zónában van. Miről is beszélt Donald Trump amerikai elnökkel való találkozóján a magyar miniszterelnök? Hogy együttműködünk az illegális bevándorlás megállításában, a terrorizmus elleni harcban, és a keresztény közösségek védelmében. Trumpnak ennyi bőven elég is volt, főleg, hogy Orbán még fegyvereket is vásárolt. Kicsit ellentmondásos figurának nevezte partnerét, ezen felül semmilyen demokrácia-védelmi szempont nem merült fel. A populizmus világtendencia marad mindaddig, amíg Trump meg nem bukik, sőt tovább is. Itt, Európában is némiképp emelkedik a populisták ázsiója, de azért nem lesz belőle áttörés.

- Kivéve Magyarországot.

- Magyarország valóban rosszabb helyzetben van a többi EU-tagállamnál, hiszen itt a jogállamiságot felszámoló radikális jobboldalnak kétharmada van, amely most még nagyobb győzelemre számíthat. Az ellenzék feladata sziszifuszi, hiszen nem a kormánypárttal, hanem az új pártállammal szemben kell kampányolniuk, amely hússzor annyi pénzt költ, mint ők összesen. Itt 2010 óta olyan rombolás történt az agyakban, meg a lelkekben, ami szinte páratlan: a társadalom tudatos lebutítása ment végbe. Tanáremberként makacsul hiszek abban, hogy a tanulástól jobb lesz a társadalom, a kiművelt emberfők önállóan gondolkodnak, a párbeszédek magasabb színvonalúakká válnak, és végső soron a demokrácia is tanulási folyamat. A kritikai gondolkodás tisztelete azonban láthatólag fel sem merül a hatalom képviselőiben. Kolnai Aurél híres magyar politikai gondolkodó írt egy könyvet az 1930-as években, amely a Háború a Nyugat ellen címet viselte. Mintha most is aktuális lenne ez a mű. Ezért különösen nagy szükség van minden olyan szereplőre, aki a józanságot tudja képviselni.

- Nemrégen ön is tagja lett a V21-nek.

- Nagyjából fenti szimptómák ellensúlyozására jött létre a V21, és vállaltam benne szerepet magam is. Itt különböző pártállású emberek képesek együtt gondolkodni és cselekedni a demokrácia védelme érdekében. Remélem, hogy azok a választók, akik már nem hallgatnak a pártokra, felfigyelnek a szavunkra. Van bennem hit, de nincsenek illúzióim.

- Azért nincsenek, mert, ahogy mondta, Orbán annyira erős?

- Egyelőre annak látszik. Azt persze nehezen értem meg, hogy valaki, aki részese volt egy új demokrácia létrehozásának, miért akarja lerombolni azt, de talán a személyisége magyarázatot ad erre. Olyan vezetője van az országnak, aki nem képes hátradőlni, sohasem tud megnyugodni, mindig újra akarja definiálni az erőviszonyokat a saját, változó törvényei szerint. Az ő szótárában minden emberi viszony erőviszony. Épp ezért nehéz együttműködni vele, hiszen aki a szövetségese volt, később mind megjárta. Hol van Pető Iván, Torgyán József, vagy Dávid Ibolya, hová tűnt az SZDSZ, a Kisgazdapárt, az MDF és a liberális Fidesz? Hol van a Liberális Internacionálé, amelynek Orbán az alelnöke volt, és hová tűnik el éppen az Európai Néppárt? Akik pedig nem lettek Orbán szövetségesei, azokat megpróbálja belülről korrumpálni. Mindent megtesz annak érdekében, hogy minél nagyobb hatalom összpontosuljon a kezében.

- Miért tűri ezt a magyar társadalom?

- Lehet, hogy azért, mert mi a demokráciát szinte készen kaptuk, nem kellett érte megküzdeni. Így alakult a nemzetközi környezet és megdolgozott érte a rendszerváltó elit. A szlovákok például saját bőrükön jöttek rá, hogy a kommunista rendszer összeomlása nem hozza el automatikusan a demokráciát, hiszen annak helyébe egy populista rendszer is léphet. Ők Meciar idején megtanulták a leckét és képesek voltak megküzdeni a szabadságukért. Nálunk pedig sajnos visszaüt a rendszerváltás fájdalommentes módja, mert nálunk az emberek csak addig becsülik a demokráciát, amíg jólétet teremt. Újra előjöttek a múlt század történelmi reflexei: a meghunyászkodás, a részvétlenség, vagy cselekvőképtelenség, amit a zsidók elhurcolásakor tapasztalhattunk, az ellenállás reménytelensége, amit a szovjetrendszer bevezetésekor láthattunk, majd a kádárizmusba való beletörődés 1956 után. Itt a túlélés kultúrája alakult ki, amely azt üzeni, hogy csak a magad dolgával törődj, fogadd el a hatalom bármely döntését, ne szervezkedj, ne állj ellen, mert akkor eltörik a gerincedet. Abban, hogy Orbán ilyen simán át tudta vinni az akaratát a magyar társadalmon, benne van a Kádár-rendszer három évtizede, amikor az emberek megelégedtek az alámerülés és kibekkelés stratégiájával. Amíg gazdasági konjunktúra van, nem várható jelentős politikai változás. Ma még nem tudjuk, hogy honnan indul el a kitörés a passzív túlélés kultúrájából. Talán a vidéki ellenzéki csoportok összefogásából, talán az új nemzedéket képviselő Momentumtól, de az is fontos jelzés lesz, ha majd a Fideszen belül elindul az erjedés. Tudom, hogy sok az elégedetlen szereplő az állampárton belül, de nem nyitják ki a szájukat. Egyelőre a vezér követését tartják a legkifizetődőbb magatartásnak.