Bródy János: kegyetlen világ vonul a szabadság ellen (2.)

– Arról beszéltél az interjúnk első részében, hogy a színházak külön-külön, egy buborékban élnek. A te koncertjeiden folyamatosan állva tapsolnak az emberek. Akkor ez is egy buborék?

– Ez is egy buborék, talán kicsit nagyobb, de azért nagyon sokan vannak kívül. Példának okáért, mindenki kívül van, aki nem tud magyarul.

– Ezt bánod?

– Nem, egyáltalán nem. Én – úgy érzem – ennek a kultúrának a terméke vagyok, és a magyar nyelv az az anyag, amelyből a művészetemet szövögetem – szóval, ez az én országom. Volt idő, amikor a Fonográf zenekarral megpróbálták lefordíttatni a számokat, hogy külföldre is eljuttassák, és az – emlékszem – bennem erős érdektelenséget váltott ki. A szövegek nem úgy voltak lefordítva, nem azt jelentették, amit én mondani akartam, és nem is azokhoz szóltak, akiknek szántam.

– Mondhatom azt, hogy magyarul beszéltél, de mégis sajátos nyelven.

– Az én szüleim, amikor egyszer megkérdeztem az anyámat, akinek a lánykora igencsak viharos volt, mivel 1925-ben született, és bujkálni kényszerült a II. világháború alatt, szóval kérdeztem tőlük, hogy miért nem mentek el, a rokonságból ugyanis sokan itt hagyták az országot, amikor közeledett a hitleráj. Azt válaszolta: mert szerelmesek voltunk a magyar irodalomba. Valahogy ennek a hagyománynak én is a követője vagyok. Az én felmenőim között mindig volt valaki – kellett, hogy legyen valaki –, aki beleszerelmesedett a magyar kultúrába. Mert egyébként nagyon sokan elmennek ebből az országból…De mi az, ami visszatartja azokat, akik nem mennek el? Hát valószínűleg nem a kerítés a határon, hanem az, amit tágabb értelemben kultúrának lehet nevezni.

– Neked sosem volt olyan gondolatod, hogy nem itt kellene élned?

– Hát ez minden zenészben fölvetődik… Hogy mi lehetne belőle máshol. Bennem is. Bár nem zenészként, hanem programfejlesztőként gondoltam erre. Charles Simonyi két évvel fiatalabb nálam, az apja volt az elméleti villamosságtan professzorom az egyetemen. Ő elment Magyarországról, csatlakozott Microsofthoz, és már kétszer körberepülte a Földet. Legfeljebb ilyesmi jut az eszembe. De engem végül elragadott a zene. És az a hatvanas években jelentkező, hihetetlenül dinamizált érzés, hogy az ifjúsági mozgalmakkal együtt, valami új világot hozunk létre. Én azt gondolom, hogy ez az időszak meghatározó volt, egészen a legutóbbi időkig, mivel olyan dolgokban változtatta meg a világot, amelyek ma már természetesek, és el sem tudjuk képzelni, hogy azelőtt másképp volt. A mai gyerekek például azt hiszik, hogy az csak egy költői kép, hogy „a fehér ing és nyakkendő kötelező volt”.

– Úgy fogalmaztál, hogy mostanáig. Miért? Most valami eltört, megszakadt?

– Azt érzem, hogy egy korszaknak vége van. Természetesen élek a gyanúperrel, hogy a saját életpályámat vetítem ki mindenre, ami körülöttem van, de mégiscsak úgy érzem, hogy volt egy korszak, amikor a „csillogó fekete lemezek” vitték az üzeneteket. Az énekelt ritmusos szövegeket, amelyek minden más formánál jobban kötődnek az emberi lélekhez. A lemezek voltak a legszélesebb információátviteli csatornák. Az átviteli csatorna nagyon fontos az emberi kommunikációban, így jut el az alkotó művész is a közönségéhez. Most milyen mélyre ássak a technikai evolúcióban? Én hangmérnökként fejeztem be az egyetemet, visszamehetnék a fonográf 1877-es felfedezéséig, de ténylegesen arról akarok beszélni, hogy a II. világháború után, a mikrobarázdás lemezek által kínált zenei élmény már összemérhető lett az élő koncert minőségével. A Beatlesre mondják, hogy ők voltak az elsők, akik a hanglemezeken keresztül váltak világhírűvé. A hatvanas években a hanglemezkiadók rájöttek, hogy az LP formátumot fel lehet használni a profit növelésére, hiszen a nagylemez előállítási ára alig volt nagyobb, mint egy kislemezé, viszont háromszor annyiért lehet eladni. A népszerű slágerekből összeraktak 10-14 dalt egy LP-re és úgy árulták, hogy akkor most ez egy album. És miután ezek hozták a legtöbb pénzt, a nagylemezek jelentették a legnagyobb sikert és rangot a szórakoztató iparban. És itt jött a fordulat: a könnyűzene tehetséges és kreatív művelői rájöttek, hogy ez lehetőség számukra arra, hogy ne csak háromperces számokat készítsenek. Majd arra is, hogy a daloknak lehet közük egymáshoz, mi több, akár történetté is válhatnak. Szerintem ez volt a rockzene leginkább progresszív korszaka, mert egy nagylemezen elég volt egy-két sláger, a többi dallal már lehetett kísérletezni, új formákat keresni. Ez lehetővé tette, hogy a könnyűzenészek a klasszikus formákhoz hasonló műveket hozzanak létre. Példának okáért, az első nagy rockopera, a Jézus Krisztus szupersztár is lemezen jelent meg először. Vagyis – és itt térek vissza a gondolatom elejéhez –, a lemezek váltak a legszélesebb információs csatornává, amivel mindenkihez el lehetett jutni. Ez pedig egy új generáció életérzését vitte hihetetlen erővel, szerte a világba. Magyarországra is a zenén keresztül érkezett meg a hatvanas években a szabadság üzenete. Hogy lehet másként is élni.

– Szép ez a történeti visszatekintés, de ha már erről mesélsz, akkor azt is mondd el, mikor jelenik meg az a Bródy János, aki a szövegeivel válik önálló karakterré? Azokra a dalszövegekre utalok, amelyek messze túlléptek az általános, habkönnyű tartalmakon.

– Azt kell mondanom, hogy előzmény nélküli vagyok, és ez most nem dicsekvés; egyszerűen nem volt nekem semmilyen előképzettségem. Műszaki pályára készültem, és bár a család zeneszerető volt, de hát hány ilyen család van, ahol azért a gyerekből nem lesz zenész. Az irodalom sem volt tőlem távol, meg szerettem olvasgatni, de verseket azért nem írtam. Hogy mikor kezdtem komolyan venni a szövegírást? Akkor, amikor az Illés zenekarban megírtuk az első magyar nyelvű dalainkat, és kiderült, hogy van érzékem ahhoz, hogy az énekelhető szavakat olyan sorrendbe tegyem, hogy ne hassanak idétlenül, és ne legyenek olyanok, mint az általad említett, habkönnyű szövegek. Hogy azt a hangulatot hozzák, amit az angol számokba éreztünk bele. Aztán kiderült, hogy ha én a dalokban természetes hangot ütök meg, és a szöveg mondjuk úgy szól, hogy „bár tudnám, hova, de hova megyek”, akkor az már lázadás egy olyan rendszer ellen, ahol mindenkinek tudnia kell, hogy merre van az előre. Úristen, mondtam, ilyen erejük van ezeknek a szavaknak? Vigyáztak is rám a Táncdalbizottság környékén, ami akkor még erősen cenzúrázta a műfajt.

– Ez abba az irányba tolt téged, hogy legyél óvatos?

– Abba az irányba, hogy nem mindegy, mit írok, figyelni kell. Ami az óvatosságot illeti… Az apám  nagyon racionális ember volt, és 1973-ban, amikor a miskolci popfesztiválon elmondott néhány mondat miatt bíróság elé citáltak, akkor az apán azt mondta: fiam, rendben van, a falig el kell menni. Tisztességes ember elmegy a falig, de aki fejjel megy a falnak, az hülye.

– Hányszor mentél mégis a falnak?

– Szerintem sohasem. Inkább az fordult elő, hogy a fal jött a fejemnek. Rosszul mértem be a távolságot. Ráadásul tagja voltam egy csapatnak, amelynek a sikere, de a létezése is többek között ezektől a szövegektől függött. A dalok nagyon ősi struktúrák, érzelmeket és gondolatokat is közvetítenek, s ha egyszerre működik a kettő, az nagyon hatásos. Az igazi öntudatra ébredést az 1968-as prágai bevonulás hozta el. A „testvéri” tankok látványa, ahogy dübörögtek észak felé Veszprém előtt. Akkor érzetem azt – ugye két nappal voltunk a Táncdalfesztivál-győzelem után –, hogy gondolhatom én azt, hogy befogadtak, de a kegyetlen világ az itt megy előttem keresztbe, a szabadság ellen vonulva. Talán azóta érzem, hogy miről kell szólnia egy dalnak.

– Érzel most is ilyet? Hogy a kegyetlen világ vonul a szabadság ellen?

– Igen. És nekem arról kell beszélnem, hogy a világ nem lehet ilyen kegyetlen, ilyen igazságtalan, hogy hazugságokra nem épülhet demokratikus társadalom. Azt is gondolom, hogy amit én érzek, az az európai kultúra hagyománya. Szabad szellemű polgár vagyok, aki tiszteli az emberi jogokat, ésszel és lelkiismerettel él, és nem kívánja felebarátjának, amit magának nem kíván.

– Neked úgy vannak teltházas koncertjeid – vagy voltak a vírus megjelenése előtt –, hogy a közönség a te szövegedre, az üzenetedre kíváncsi…

– Ha így van, az nincs ellenemre. Én nem születtem zenésznek, énekes pacsirta sem vagyok, leginkább dalszerzőnek tekintem magam, aki próbálja dalformátumba tömöríteni a valóságot. Magyarok közt európai, aki reménykedik, hogy lesz még egyszer szép a világ.