Budapest Trianonja
A Nemzeti Bank elnöke ugyan önjáró figura, de a pénzügyminiszterrel folytatott vitáitól eltekintve „önjárása" általában a hivatalos menetirányba halad. A csecsemők popsijának emlékezetes pöttyével a keleti orientációt igazolta, nyelvészeti fejtegetéseiből a demokrácia fennállására és az autóipar szükségszerűen kiemelt szerepére következtetett.
Legújabb elképesztő cikke a Magyar Nemzetben külön megrendelés nélkül is jól illeszkedik a kormány főváros-ellenes háborújába. Micsoda véletlen! A hatalom politikai célú házkutatást folytat a Városházán, és épp eközben a kormánymédia szíves segítségével a bankelnök feldarabolná Budapestet. A várost, amely eddig megakadt az Orbán-rezsim torkán. Kézenfekvő az ötlet: ha így nem sikerült lenyelni, vágjuk darabokra, falatokban majd csak lecsúszik!
Amit Matolcsy javasol, az nem más, mint Budapest Trianonja. Trianonnal az akkori Magyarország kétharmada veszett el, Matolcsy most a fővárosiakat harmadolná. Szerinte az 1.700.000 lakosú várost 600.000-es méretűre kell amputálni.
Természetesen tisztán a jóakarat vezeti, mi más! A megcsonkított város majd jobban fejlődne, kevesebb problémája volna. Hát hogyne. Ha levágják a lábad, többé nem fáj a tyúkszemed. Igazán vonzó perspektíva, nem igaz? Milyen kár, hogy merő szűklátókörűségből az emberek mégsem ezt a pofonegyszerű megoldást szokták választani. Nem olvasnak elég Matolcsyt, az lehet a hiba.
A megcélzott 600.000-es várost pedig úgy kell elérni, hogy érvénytelenítik a Nagy-Budapest létrejöttére vonatkozó 1950-es jogszabályt, és helyi népszavazásokat írnak ki Angyalföld, Kőbánya, Óbuda, Újpest, Budafok, Erzsébet, Zugló, Kelenföld, Csepel stb. leszakítása érdekében: döntsenek, önálló települések lesznek-e, vagy a főváros részei. De amelyik maradna, a javaslat szerint azt is arra kell majd nyomni kormányzati eszközökkel, hogy inkább más városokkal építsen ki szoros kapcsolatokat a megcsonkított Budapest helyett.
Mielőtt fejet hajtanánk a népszavazások iránti heves demokratikus elkötelezettség előtt, figyeljünk a sorrendre: a főváros egységéről szóló jogszabályt már a helyi szavazások előtt hatályon kívül helyeznék. Így ha valahol a népszavazás eredménytelen volna, mert nem érné el a Fidesz által megemelt részvételi létszámküszöböt, a különválás maradna érvényben.
Vagyis a cél: amputálni mindenáron.
Persze az indoklásból kidugja fejét a politika, még ha álarc is van rajta. Arról nem esik nyíltan szó, hogy a kormány szemében a főváros legnagyobb bűne az ellenzéki vezetés megválasztása. A politikai sértődöttség történelmi álorcát ölt: a feldarabolás „történelmi igazságtétel". (Istenem, de szép! A nagyhatalmak, a nem véletlenül szabadulni akaró nemzetiségek és nyertessé vált szomszédaink ugyanezt mondták a trianoni békére is.) „Igazságot" tenni pedig azért kell, mert Nagy-Budapest 1950-ben, a kemény pártállami időkben született. (Vagyunk így többen, nemcsak a város, úgyhogy csak óvatosan azzal a késsel!). Méghozzá a bankelnök okfejtése szerint azért,„hogy a korábbi polgárváros helyére a munkásosztály fellegvára álljon." Budapest már csak ezért is bűnös város: „egyfelől a magyar nemzet büszkesége, másfelől egy vízfej, a kommunista diktatúra káros öröksége".
Na tessék. Mi meg itt élünk gyanútlanul évtizedek óta ebben a kommunista vízfejben, közlekedünk és költözgetünk egyik kerületből a másikba, és nem gondolunk arra, hogy határokat lépünk át. Én mondom, majdnem olyan rosszak vagyunk, mint a migránsok.
Kissé megbontja az antikommunista logikát, hogy az elképzelés a főváros 1873-as egyesülését is felülírná. Ami szintén komcsi ármány lehetett. Akkor Buda, Pest és Óbuda vált egy várossá, most viszont Óbudának is szavaznia kellene az elszakadásról. Budapest darabokra törését Matolcsy épp az 1873-as egyesülés 150. évfordulóján javasolja kimondani. Hiába, nem afféle száraz közgazdász bürokrata ő, van érzéke a szimbólumokhoz.
Bár lett volna a forint védelméhez is! Dehát senki sem lehet egészen tökéletes.
Bár Matolcsy majdnem az. Ihletett állapotában lepipálja főnökét és kormányát is. Azok éppen azon dolgoznak, hogy kivéreztessék Budapestet, a bankelnök viszont nem állna meg félúton. Mindjárt fel is darabolná a félhalottat. Hogy soha ne állhasson talpra.
Akár lehetne szimpla túlbuzgóság is, magánmánia, stréber túlteljesítése a kormánypolitika fő vonalának. De lehet fenyegetés, titkos tervek és vágyak kibeszélése, ideológiateremtés a Budapest elleni totális háborúhoz. Elvégre nem akárki mondja, hanem az, akit a miniszterelnök a „jobbkezének" nevezett. És nem akárhol jelent meg, hanem a kormány kedvenc napilapjában. Ott szondáztatták meg a kultúrkampfot és más őrületeket is.
Agymenésnek tűntek. Mára már valóság.
Először azokon is nevettünk.
