Csehek, törökök és magyarok

Választott vezetőnk szeret bennünket szabadságharcos, büszke népnek mutatni, mert tudja, hogy mi szeretjük ilyennek látni magunkat. Velünk nem lehet kukoricázni. (Kikukoricázni?) Nekünk nem diktálhatnak idegen hatalmak. Sem Brüsszelből, sem pedig nem leszünk gyarmat. 
Abcúg mindenki! Nekünk nem mondhatják meg mások, hogy kikkel akarunk együtt élni.

Még csak az kéne! Azt viszont békésen tűri ez a nép, hogy szétlopják az országát, és még a szemébe is röhögjenek közben. Beletörődött abba is, hogy nem sokkal a 2010-es választás után lenyúlták a magánnyugdíj-pénztárakban tartott 3 ezermilliárd forintját. Ennek a pénznek azóta sincs nyoma. Senki sem tudja, hogy hova tűnt, már nem is nagyon kérdezzük. Néha még beszélünk róla, mint ahogyan a mohácsi vész, vagy a tatárjárás is szóba kerül olykor. De több semmi, elkönyveljük történelmi veszteségeink közé, van hova besorolni ezt is.

Ez a büszke, szabadságharcos nép simán lenyelte a trafikmutyit, amikor a dohánykereskedelmet úgy alakították át, hogy az csak néhány csókosnak legyen jó. Eltűrte, amikor a nyerőgépeket kicipelték a kocsmákból – most ne kezdjünk moralizálni, hogy a nyerőgépek bajt hoztak a családokra, mert volt és van nekik bajuk ezek nélkül is. Sokkal nagyobb bajaik, ráadásul.

Csak a vállát vonogatta a nép, amikor kiderült, hogy a devizahitelesek közül csak azokat segítették, akik a legkevésbé voltak erre rászorulva. Büszkén tűrte azt is, amikor egy gyakorlatilag nem létező párt, a KDNP javaslatára bevezették az üzletek heti pihenőnapnak csúfolt vasárnapi zárva tartását. És dolgos népünk ugyancsak felháborodás nélkül vette tudomásul, amikor, ahelyett, hogy népszavazáson dönthetett volna ennek eltörléséről, a kormány néhány nap alatt ezt is elrendezte.

Ez a szabadságharcos nép balgán bégetett, amikor Schmitt Pál személyében egy grammatikai és nem mellesleg, morális kihívásokkal terhelt bohócot ültettek a köztársasági elnöki székbe, majd, miután Schmittnek kitelt az ideje, egy Bólogató János követte őt ebben a sok országban fontosnak számító pozícióban.

Voltak tüntetések, tisztelet azoknak, akik ott voltak, de egyiken sem voltunk egymillióan, hogy kifejezzük rosszallásunkat, amiért lebontották a jogállamot, padlóra küldték az oktatást, szétverték az egészségügyet.
Rosszkedvűen, de tudomásul vettük, hogy Magyarország a Mészáros Lőrincek országa. A Rogánoké, Matolcsyké, Poltoké. És, mindenekelőtt, Orbáné. Utóbbi, ha úgy tartja a kedve, kiárusítja az országot az oroszoknak, közben szotyolát köpköd és még a kezét is zsebében tartja.

Pontosabban, a mi zsebünkben.

De mi ezt is eltűrjük, mert büszke nép vagyunk. Büszkék vagyunk magunkra. Tiszteletet követelünk, mert nem tudjuk, hogy azt nem követelni kell, hanem kiérdemelni.