Egy megkésett mondat a gonoszságról
Lassan két hónapja, hogy Kende Péter szociológussal, interjút készítettünk; akkoriban számolta fel budapesti lakását, hogy véglegesen visszaköltözzön Párizsba, ahova 1956 után ment. Azóta egy alkalommal hazalátogatott, mégpedig az áttelepített Nagy Imre szobor avatójára.
Az említett interjú készítésekor szóba kerül az 56-os Intézet, amelyről nem akart beszélni. Pedig akkor még létezett; ma már nincs, a kormány beolvasztotta a Veritas Intézetbe. Azért is kerestem most meg Kendét, hogy utólag mondja el: miért nem akart beszélni arról a csapatról, amelyben barátai dolgoznak, talán tudta, hogy mi fog bekövetkezni?
- Nem, egyáltalán nem tudtam, hogy bekövetkezik ez az elkobzás. És azért nem kívántam beszélni a rossz érzéseimről, mert tartottam tőle, hogy csak rosszat fogok vele tenni, kárt okozok a barátaimnak.
- Ezek szerint tudtad, hogy sötét fellegek gyülekeznek az Intézet fölött…
- Azt gondoltam, hogy a van és a nincs között lebeg. De ezt a gonoszságot azért nem tudtam elképzelni.
- Miért nem?
- Mert ez csak egy öncélú gonoszság. Mint Orbán Viktor legtöbb lépése. És azért nem értem, mert már így is a zsebükben van az egész ország.
- Arról hallottál, hogy Ungváry Krisztián, aki ugyan átment a Veritashoz, de lényegében egy nap után felmondott…
- Tudtam róla, hogy átment, és azt mondtam barátaimnak, amikor erről beszélgettünk, hogy ő azért húzta meg ezt a lépést, hogy borsot törjön az orruk alá. De úgy látszik, hogy olyan körülmények fogadták, hogy erre nem nyílt módja. Ez persze a magánvéleményem. Ungváryról tudni kell, hogy ő egy híresen szókimondó ember, és olyanokat mond ki a magyar történelemről, mint amit senki más.
- Mondanál példát?
- Például a magyar hadsereg viselkedéséről a megszállt területeken. Más nem beszélt ezekről a dolgokról, ő azonban a dokumentumok alapján mert beszélni róla.
- Szerinted a magyar kormány mit akar 56-tal? Helyesebb persze a kormány helyett Orbán Viktort kérdezem.
- ’56-ról előbb utóbb ki fog derülni, hogy semmi más nem volt, mint a megelőlegezése az Orbán-rendszernek. Ez persze csak vicc. A tartalma azt akarja sugallni, hogy olyan ’56-ot akarnak, amelynek minden szála Orbán hangoztatott céljai felé vezet.
- De hova rohan az ország?
- Hát… rémes állapotok vannak ott. Szeretnék azonban mondani neked valamit. Én szándékosan azért vonultam vissza, mert úgy érzetem, hogy ilyen körülmények között én már nem tudok magyar dolgokkal foglalkozni. Ami ott történik, az már felülmúlja az én képességeimet. Nem a szellemieket, hanem a tűrőképességemre. Ilyen történések mellett az ember elveszíti a nyugodt és tárgyilagos beszédre való hajlamát… Ez a helyzet. Ráadásul Párizsból nehéz figyelni az eseményeket. Én ugyanis internetet nem használok, a rádiót hallgatnám, meg a nyomtatott újságot olvasnám. De egyik sincs.
- Bizonyos szempontból rosszabb a helyzeted, mint korábban volt, nem?
- Rosszabb, feltétlenül rosszabb. Szerintem a Rákosi-rendszer óta nem volt ilyen rossz, vagy talán pontosabb, ha a 60-as évek elejéről beszélek.
- Muszáj voltál emigrálni megint Párizsba.
- Igen.
