Egy misszió, amely inkább ártott a békének

– Jön az amerikai elnök, és akkor ő megy elöl – jelentette ki a békemisszió várható folytatásáról.  Egy korábbi nyilatkozatában pedig azt hangsúlyozta: az ő lehetőségei eddig terjedtek a békemisszióban, és már nagyon várja, hogy Trump átvegye tőle a stafétát.

Ezek a megnyilatkozások együttesen azt jelentik, hogy a magyar miniszterelnök most – lehet, hogy csak átmenetileg – lemond a világpolitikai szerepéről, bár teljesítménye felér Teller Edéével vagy Rubik Ernőével, ily módon nélkülözhetetlen és kicserélhetetlen, de hát a világ már csak ilyen: kevesebbet ad, mint amennyit kap. Márpedig Orbántól sokat kapott: egyedül belevágott a béketeremtésbe, ám – kellő önértékeléssel – tudomásul kell vennie, hogy egy kis ország vezetője ő, ezért a súlya is kisebb, mint a teljesítménye. 

Tehát egyedül volt ebben a küldetésben – nem tudom, hova tűnt a képről Ferenc pápa –; kicsit bele is fáradt, jöjjön hát Trump. Ő megnyitotta az utat számára, csak át kell vennie a stafétabotot, és biztosan át is fogja venni.  Szó nem esik arról, hogy ez a misszió tökéletes kudarc volt, sőt: ha nincs béke, az csakis az ukránoknak köszönhető.  Mert hát a háború nem ért véget, a karácsonyi tűzszünet a semmibe hullott, hiába járt az EU soros elnökeként – vagy másként – az érintett felek egy részénél, az ünnepek alatt is hullottak a rakéták, emberek haltak meg, egy lépéssel sem kerültünk közelebb a békéhez. 

Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen sikertelen vállalkozás után a miniszterelnöknek ennél többre futja. Talán képes lesz annál érvényesebbet mondani, hogy nem volt elég nagy – az országunk – ahhoz, hogy célba érjen. De nincs így: a kormányzati narratíva most arról szól, hogy Ukrajna miatt nem lett karácsonyi tűzszünet. Bár itt is keletkezett egy kis kommunikációs zavar; előbb még azt állította a hatalom és sajtója, hogy majd az ortodox karácsony hozza el a fegyvernyugvást, de aztán módosítottak: az ukránok a hibásak. Zelenszkij söpörte le az asztalról az orbáni javaslatot; az ukrán elnök tovább akart háborúzni. Az állítás a magyar jobboldal részéről így az, hogy Orbán letárgyalta a tűzszünetet Putyinnal, Erdogannal, Trumppal, a folyamat Zelenszkijnél elakadt. Hogy mikor, hogyan és miként került Zelenszkij asztalára a magyar javaslat, arról nem szól a fáma, ez a motívum valahogy kimaradt a meséből, de ne akadékoskodjunk, fogadjuk el, hogy a XXI. század Bíró Lászlója odatette a golyóstollat az ukrán elnök asztalára, ő azonban elhajította azt. 

Ezért aztán szomorúan kell megállapítanunk, hogy úgy múlik el a fejünk fölül a 2024-es esztendő, hogy békemisszió ide, békemisszió oda, háború dúl a szomszédságunkban. Mellesleg nem tudom, mi lett volna, ha sikerül a küldetés, hogyan alakul a rendeleti kormányzás. Azt ugyanis Orbán már meghosszabbíttatta májusig; talán már nem is emlékszik, hogyan működik egy demokratikus rendszer. No, de maradjunk csak a békemissziónál; nagyon nehezen verem ki a fejemből azt a gyanút, hogy az eddigi utazások nagy mértékben függtek attól, hogy Magyarország volt az EU soros elnöke, és januártól már lekerült Orbán névjegyéről ez a titulus, amely névjegyet egyébként, mint kiderült, akkor is használta, amikor erre nem volt engedélye. Az új évtől pedig már érvényét veszíti ez a névjegy, amely miatt, erős a gyanúm, már nem tudna oly könnyen a világ nagyhatalmi és nagy hatalmú vezetőivel találkozni. Vagyis nem pusztán a stafétabot esik ki Orbán kezéből, hanem a névjegy is. És szembe kell(ene) nézni azzal, hogy az utazásokon kívül semmit nem sikerült elérni. (A bolgár-román schengeni szabadságot tulajdonítja magáénak Orbán, ami ugyancsak több mint kegyes hazugság...) Igaz, hogy a komplett kormányoldal ünnepli önmagát, dicséri mindent és mindenkit felülmúló teljesítményét, ám a valóság az, hogy Magyarország inkább lejáratta magát, mint emelt volna a presztízsén. A soros elnökségünk pontosan annyit ért, mint a békemisszió.

Az olvasó majd eldönti, hogy mennyit….

A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2024. július 18-i adása itt nézhető meg: