Egy százalékos kormány

Dr. Dávid Ferenc       2021. január 13. 16:52 2021. jan. 13. 16:52

„Számomra az is egyértelmű, hogy aktív kormányzati segítség és közreműködés nélkül szinte lehetetlen megállapodni új, magasabb bértarifákról (minimálbér, garantált bérminimum). (…) Szeretném hangsúlyozni, hogy a kabinetnek nem az a feladata, hogy bízzon és reménykedjen az egyezségben, hanem az, hogy érdemi módon segítse egy olyan megállapodás megkötését, amely méltányos a munkavállalók számára, és csak elviselhető többlet-terhet jelent a vállalkozásoknak.” (Hírklikk – 2020. november 5.)

A fenti mondatokat több, mint két hónappal ezelőtt írtam Bérharc című jegyzetemben, amikor a Világgazdaság úgy tudósított, hogy „a kormány továbbra is abban bízik, hogy a szociális partnerek meg tudnak állapodni”. A gyakorlott és nagy tapasztalattal rendelkező bértárgyalók mind a munkaadói, mind pedig a munkavállalói oldalon már akkor tudták, hogy kormányzati intervenció nélkül szinte lehetetlen a három oldalú egyezség létrehozása. A vállalkozói szövetségek a „0” pozícióból elmozdulva, három százalékig mentek, a szakszervezeti oldal – reálisan értékelve a helyzetet – „lejött” a tíz százalékos igényről öt százalékra.

Mindezt úgy tették, hogy a harmadik tárgyaló fél (a kormány) nem nyilatkozott az általa kívánatosnak tartott tarifaértékekről, és „hátradőlve” nézte az alkudozó felek szenvedését. A kormányzati delegációnak tudnia kell(ene), hogy a mikro-és kisvállalkozókat képviselő vállalkozói érdekképviseletek és a szakszervezetek szorult helyzetben vannak, hiszen az érdekkörükbe tartozók (vállalkozások és alkalmazottak) – a kisnyugdíjasokkal kiegészülve – a tavalyi év legnagyobb vesztesei. A kis cégek nem kaptak érdemi bértámogatást, tőkeszegények és költségviselő képességük rendkívül korlátozott. A 2021. évi kilátásaik is borongósak, hiszen az idei első negyedév már biztosan nem lesz az azonnali talpra állás időszaka. Az alkalmazottak jövedelempozíciója is gyengült, az alacsony keresetű és képzetlen munkavállalók tízezrei kerültek az utcára, és sokan csak részmunkaidőben és töredék bérért dolgozhattak. Összegezve: már novemberben látszott, hogy a magukra hagyott vállalkozói és dolgozói érdekképviseletek nem fognak tudni megállapodni kormányzati „mankó” nélkül.

És sajnos így is lett. Szomorúságot, és nem elégtételt érzek. Az érdekegyeztetés szabályait megalkotó és a társadalmi párbeszéd hatékonyságáért felelős kormány cserben hagyott 1 millió munkavállalót (ennyien érintettek közvetlenül a két kötelező bértarifa növelésében) és több százezernyi kisvállalkozót. Január 13-án ismét összeült a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma, megint eredmény nélkül. Nem lesz január 1. napjától hatályos minimálbér (és garantált bérminimum), ami egyrészt hátrányos a dolgozók számára, másrészt nehezíti az egyezség kialakítását, hiszen a kieső egy hónap (január) miatt éves szinten a tarifaemelkedés a három százalék esetében 3,27 százalékot, a négy százalék esetében 4,36 százalékot és öt százaléknál 5,45 százalékot ér. Azaz nem közelednek, hanem ellenkezőleg: távolodnak egymástól a két oldal alkuértékei. A minimális bérhez kapcsolódó legfontosabb ellátások pedig időlegesen „befagytak”: gondoljunk a táppénzre, az álláskeresési járadékra vagy a gyermekgondozási díjra, amelyek nagysága illetve maximuma minimálbér-függő. Arra gondolni sem akarok, hogy költségvetési megtakarítás érdekében a kormány időhúzásra játszik, azaz nem érdekelt az egyezség gyors megkötésében.

A napi.hu gazdasági portál január 13-i írásának árulkodó címe: „Minimálbér: újabb fiaskó”, majd így folytatódik: „Még mindig nincs megállapodás az idei minimálbérről, a munkaadók négy százalékos emelést tartanak elképzelhetőnek, a másik oldal erre nemet mondott.” A hvg.hu tudósításának címe sem tükröz optimizmust: „A januári minimálbér-emelést már biztosan bukták a dolgozók”, holott most már mindössze egy százalék differencia van a szakszervezeti és a munkaadói ajánlat között. Ennek áthidalására csak a kormány képes, erre vagy a munkaadói (szociális hozzájárulási adó) vagy pedig a munkavállalói (szja, munka-erőpiaci járulék) terhek mérséklésével van mód. A megállapodást segítő megoldás költségvetési kihatása nyugodtan vállalható, a különösen a hibás módszerrel és rosszul, célzottan kifizetett száz- illetve ezer milliárdos juttatások/támogatások ismeretében. Egymillió olyan elesett és védtelen munkavállaló sorsáról írok, akiknek a 2021. év – a nehéz 2020. után – nem lesz könnyebb, nem lesz biztosabb. 

Úgy hiszem, hogy a munkaadói és szakszervezeti tárgyalók jó szándékkal és megállapodási készséggel vettek részt a szakmai fórum munkájában. Most a kormányon a sor, már csak azért is, mert Magyarországon az állam a legnagyobb munkáltató, és – szégyen ide, szégyen oda–- a közszférában is százezres nagyságrendben dolgoznak emberek minimálbérért, illetve garantált bérminimumért. Ha már a versenyszféra nehézségei nem érintik meg a közhatalom képviselőit, akkor legalább a közalkalmazottak és köztisztviselők munkáltatójaként viselkedjenek szolidárisan, és segítsék elő a három oldalú megállapodás megkötését. Igen, bele kell nyúlni mélyen a zsebbe, és most azokra az esendőkre és védtelenekre kell a beszedett forintokat költeni, akik valóban rászorultak. Mindössze egy százalékra vannak a felek a nagyon vágyott megállapodástól. Egy 66,6 százalékos (2/3-os parlamenti többség támogatását élvező) kormánynak nem jelenthet gondot egy százalék nettó bérnövekmény biztosítása. Vagy igen?