Egyre rémesebb, egyre beletörődőbb…

A járványhelyzet az, ami egyre rémesebb. A most elmúló októberi hónap során minden korábbi rémálmokat felülmúló adatokkal kellett megismerkednünk itthon is, a nagyvilágban is, de leginkább szűkebb, európai világunkban.

Ugyanakkor egyre beletörődőbb a magyar kormányzati hozzáállás, valamint a hazai lakosságnak az a többsége, akiket ez a járvány eddig még nem érintett közvetlenül meg, hanem csak a kellemetlen – korlátozó jellegű – következményei.

Nézzük meg e két állítás mögötti folyamatokat részleteiben is. Október elsején hazánkban 27304 olyan beteget tartottak nyilván, akiket a vírus fertőzött meg. Ez a szám a hónap végén 71413 ezer körülire duzzadt fel, azaz több mint a duplájára nőtt. Az utolsó hét nap átlaga október elsején 873 eset volt, míg a hónap végén már 2274-re nőtt. Az aktív fertőzöttek esetében valamivel rosszabb a helyzet, mert az 20410-ről 51 ezer fölé emelkedett. A vírus következtében elhunytak száma lényegében megduplázódott, az október elsejei 781-ről 1699-re emelkedett. S miután ez utóbbi adatnak többen is kiemelt jelentőséget tulajdonítanak, nem árt megjegyeznünk, hogy a korábbi megduplázódáshoz csaknem öt hónap „kellett”; a május hetedikei 390-ről október elsejéig tartott ez az emelkedési hullám. Nem kell magasabb matematikai műveltség annak belátásához, hogy a mögöttünk hagyott hónap során, a járvány összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyekkel járt, és szélesebb tömegeket mind közvetlenebbül érintő hullámmá dagadt, sokkal nagyobb gondokat sejtetve annál, mint amire a március közepén bevezetett szigorú tilalmak idején számíthattunk.

Pillantás kifelé

Egy rövid bekezdés erejéig szükséges arra is kitérnünk, hogy az egész világban hasonló méretű robbanásokat figyelhetünk meg. Október elsején még 34 millió 567 ezer megbetegedést tartottak nyilván, a hónap végén ez a szám 45 és félmillió körül alakul. (Egyetlen hónap alatt harminc százalékos emelkedés az október elejei bázisszámhoz képest.) Még árulkodóbb adat az úgynevezett „utolsó hét napos átlag”. A hónap elején ez a szám 295 ezer volt, most viszont 473 ezerre bővült úgy, hogy többször is meghaladta már a naponként a félmilliót. Az aktív fertőzöttek a hónap elején 7,6 milliónyian voltak, a hónap végén pedig 11 millióan. Egyedül a halálozási összmutatókban látni viszonylag kiegyensúlyozott tendenciát. Minden más adat arra vall, hogy a tél beállta előtt a világ számára sokkal nagyobb – és tragikusabb – kihívás a járvány, mint ahogyan ezt a nyár közepén gondolta a többség. Egy mondatban utalhatunk csak arra, hogy Európa számos országában egyenesen megállíthatatlannak tűnő fejlemények kaptak lábra, s egyáltalán nem tudni, hogy a pillanatnyilag is nehezen kezelhetőnek tűnő állapot miféle végkifejlettel járhat még. Csak zárójelek között említjük, hogy a számunkra igen fontos országok sora tartozik ezek közé, elég, ha megemlítjük a cseh, a román, a lengyel és az ukrán adatok utóbbi hetekben megmutatkozott, több mint tragikus alakulását.  

Kormányzati pávatánc a járvány kapcsán

A továbbiakban kizárólag a hazai, októberi folyamatokra összpontosítjuk a mondanivalónkat. A szeptemberi optimista, határozottságot és erőt sugárzó kormányzati hozzáállás októberre mintha elpárolgott volna. Szeptemberben szinte naponta hallhattuk a kormányfőt is magabiztosan megszólalni, ám októberben ez a szerep elhalványult, miként a többi kulcsszereplőé is. Visszaszorult az aktivitás a látszólag tárgyszerű, napi termelési jelentések szférájába, másfelől viszont egészen szembetűnően ellentmondásos lépések és kapkodásszerű döntések sorában jelentkezett. Ez utóbbiak közül röviden felsorolnánk négy olyan példát, amely mind a járványhoz kapcsolódott, és mindegyikben megmutatkozott a következetlenség és a rögtönzési hajlam.

1. Váratlanul és az első napokban nagy sikerként tálalva jelentették be az orvosok fizetésének nagyarányú megemelését, mint a járványra adandó – legfontosabb – kormányzati stratégiai lépést. Igaz, nem most és nem is egyszerre. Igaz, nemcsak a fizetéseket rendeznék, hanem az orvosok munkavégzésének legalapvetőbb feltételeit is, és az is igaz, hogy ráadásul mindezt összekötnék a hálapénz elleni irtóhadjárattal is. Nem szaporítjuk a szót, október végén elég talán annyit írnunk, hogy az első hallásra hatalmas és előremutató lépésként beharangozott stratégiai fordulatról napokon belül annyi aggályos részlet derült ki, hogy ma már a nagyívű reformnak legalább annyi ellenzője termett, mint ahányan támogatnák. Sőt, ahogyan egyre több részletre derült fény, annál egyértelműbb az orvostársadalom ellenállása is.

2. Az ősz során, a korábbi években is rendszeresen előbukkanó influenzajárvány az új körülmények között sokkal nagyobb veszélyekkel járhatna, ezért maga a kormányfő is arra biztatta a lakosságot, hogy minél többen oltassák be magukat. Lehet, hogy az ő szavára, lehet, hogy a járvány következtében elharapódzó egészségtudatosabb attitűdnek köszönhetően, de ezúttal sokkal többen vették komolyan ezt a védekezési feladatot. Ám csakhamar az derült ki, hogy nincs elegendő oltóanyag, illetve ezeknek egy részére a kormány eleve rátette a kezét, meglehetősen átlátszó magyarázatokkal fűszerezve. Most ott tartunk, hogy kevés remény látszik a beharangozott ingyenesség betarthatóságára, és a kialakult zűrzavar szerkezetében nagyon is hasonlít a vírustesztek körül hónapok óta kavargó káoszhoz. (E botrányos helyzet részleteiről itt tudhat meg többet.)

3. A lélegeztetőgépek tavaszi és nyári túlrendelése kezdetektől fogva egyfajta belpolitikai botránykőnek tűnt – eleinte csak a szemérmetlen túlárazottságuk és a gyanúsan magánhasznú ügyletek okán. Októberben aztán sorra ajándékoztunk másoknak, sőt, a hónap végén már azt is megtudhattuk, hogy a nagykövetek számára lesz igen vonzó és fölöttébb testhezálló feladat a fölöslegesen beszerzett kapacitások – akár áron aluli – külhoni értékesítése. Ez az ügy megérne egy igazi vígjátékot, ha lenne rá szerző és rendező, aki megalkotná, mert a nyersanyaga páratlanul szórakoztató történetet sejtet.

4. Szavakban a felelős kormányzati megszólalók nem győzik a lakosságot afelől győzködni, hogy igyekezzenek magukat távol tartani mindenféle közösségi rendezvénytől, majd ugyanezen kormány önként vállalja el az európai szuperkupa magyarországi megrendezését a Puskás Stadionban. Amiből csak azért nem lett nagyobb botrány, mert a várva várt külföldi tízezreket a saját – német és spanyol – kormányaik akadályozták meg abban, hogy újabb fertőzési gócok boldog letéteményeseiként érkezhessenek vissza hazájukba. Itthon viszont nincsenek hasonló aggályok, mert az önmegtartóztatásra felkért lakosok például a szokásos fővárosi örökrangadón tizenhatezren is örvendezhettek egymás fizikai közelségének. Hiába, a foci megmarad Szent Tehénnek még a halál árnyékában is.

Néhány általánosabb tanulság – az a gyanús, ami nem gyanús…

...oktatták így egykoron Pelikán gátőrt az örök klasszikus, A tanú című filmben avégett, hogy elfogadtathassák vele egy velejéig abszurd világ képtelen logikáját. Októberi tanulságuk valamilyen mértékben erre az abszurditásra hajazva fogalmazható meg, amikor az alábbiakat állítjuk. Az idei év legnagyobb meglepetése az, hogy a gyökeresen megváltozott és a korábbiakra szinte semmiben sem hasonlító állapotok között, a magyar kormány mennyire nem változtatott semmit sem alapvető karakterén. Pedig a tavaszi indulás, a rendkívüli felhatalmazási törvény és a nagy-nagy fogadkozások azt sejtették, hogy lényegbe vágóan újfajta, mondjuk így, mert jogos is lett volna: válságkormányzásra kell felkészülnünk. Eltelt most már több mint fél év és az október is azt mutatta, hogy a negyedik Orbán-kormány még ilyen különleges körülmények között sem hajlandó, vagy – nem is tud – változtatni három legfontosabb jellegzetességén:

• Gazdaságvédelemnek és egészségvédelemnek elkeresztelt költségvetési átcsoportosítások és összevonások révén előteremtett giga-forrásaival is úgy bánik, mint ahogyan ezt az elmúlt évek során a rábízott forrásokkal korábban is tette. Részben rendszeres és egyedi döntéseinek áttekinthetetlen tömegével az eddig is szem előtt tartott, meglehetősen szűk körű – az általa életre hívott és felhizlalt – nemzeti nagyburzsoázia kivételezett helyzetét igyekszik tovább erősíteni. Részben pedig már a másfél év múlva tartandó választások előtti kampány célcsoportjait törekszik előre kistafírozni. Egy ilyen jellegű októberi döntés részleteiről ITT lehet nagyon jellemző képet kapni.
   
• A kormányzati munka másik főbb jellegzetessége a kommunikációba vetett vakhit, vagy még pontosabban szólva, az a téveszme, amely rövid távon valóban képes látványos eredményeket produkálni, hiszen egy ideig mindent el lehet hitetni, mindent meg lehet magyarázni. Főleg akkor lehet mindenről meggyőzni az embereket, ha nincs rá módjuk, hogy máshonnét is tájékozódhassanak. Ez az eltökéltség ezen az őszön leginkább az iskolarendszer újbóli megnyílásával kapcsolatban volt megélhető élmény. Mindenki tudta, hogy óriási gondok lesznek akkor, ha majd egymillió gyerek és a százezres tanerő-állomány visszamegy az iskolákba. Mindenki aggódott, kivéve a kormányt és a szaktárcát. Ők váltig állították, hogy minden rendben, mindenre felkészültek és nincs ok az aggodalomra…csak éppen a jelenlegi iskolarendszer a legkevésbé sem képes ezt a kívülről jövő és folyamatosan fenyegető kihívást eredményesen elhárítani. A tárca és a megszólított kormányzati tényezők azóta is rendre azt állítják, hogy minden rendben van, de az igazság az, hogy ahány iskola, annyiféle „megoldást” szült a kényszer, és a legárulkodóbb hozzáállást az az államtitkár produkálta, aki képes volt azt állítani: majd mindjárt itt lesz az őszi szünet, az iskolákat pedig az idő alatt rendesen „ki lehet szellőztetni”. (A sokágú problémakör részleteiről kimerítő tájékoztatást ad: ITT, ITT.)
   
• A harmadik kormányzati sztenderd vonás fennmaradása és további megerősödése volt számomra a legmeglepőbb: az a fajta eltökéltség, amellyel még most is fenntartják és tovább is élezik a harmadik éve megkezdett kultúrharcot. Azt a fajta megállíthatatlan térfoglalást és/vagy rombolást, amellyel nemcsak a hazai szellemi élet radikális átalakítását végzik, hanem ezzel párhuzamosan, a nem tetsző, vagy nem kellően megbízható intézményekért folyó engesztelhetetlen hadjáratot is töretlenül folytatták. A járvány kezdetén még azt gondoltam, hogy a valóban ez idő tájt szükséges „nemzeti egységért” történő felhívásoknak legalább a saját berkeiken belül is lesz annyi foganatjuk, hogy a fölösleges csatározásokat nyugodtan elhalasztják a kormányzati szempontból is békésebb, kevésbé sebezhető időkre is. Nos, nem így történt.
   

A Színház- és Filmművészeti Egyetemért folyó átgondolatlan akciónak közismert minden fontos részlete; ezt a konfliktust októberben már sikerült nemzetközi színtereket is elérő üggyé transzformálni. E látványos botrány árnyékában, azonban még legalább fél tucatnyi, tudatosan kiprovokált esemény mérgezi fölöslegesen a hazai szellemi életet. Fölöslegesen és folyamatosan. Volt közöttük olyan, amely egy hétre adott elegendő muníciót a kultúrháború frontharcosainak, mint például a Dúró Dóra könyvdarálása nyomán egekbe tupírozott homofób hisztéria. S akadtak olyanok is, amelyek alig érték el a közvélemény figyelmét, pedig rászolgáltak volna. (Mint például az iskolai történelemkönyvekbe visszacsempészett – 19. századi – hun-magyar rokonság rögeszméje, avagy a közgyűjteményi dolgozók státuszának készülő lefokozása.)

Mivégre mindez?

Áttekintve ezeken az ügyeken/botrányokon, néha az az ember érzése, hogy nincsen ezekben semmiféle átgondolt kultúrpolitika, hanem az egész – kultúrharcnak becézett – színjáték leginkább a közvélemény, a média és az ellenzék figyelmének lekötésére szolgáló akció-sorozat. Arra valók, hogy meg lehessen akadályozni a valóságos kérdésekről folytatható, értelmes diskurzusok kialakulását. Az nem vitatható, hogy e botrányok egymásba kapaszkodó láncolatával valóban el lehet érni, hogy a közügyek iránt még valamelyest érdeklődő kisebbség ne legyen képes megkülönböztetni a valóban sorsdöntő jelentőségű problémákat az ezredrangú és napi szavatosságú eseményekétől. Ez a fajta, színlelt és mesterségesen fenntartott közélet társulva a tavaszi össznépi sokk feledhetetlen élményével, képes előidézni azt is, amit az írásunk elején megpendítettünk. Azt, hogy az októberre nagyságrendekkel megugró járványveszély közepette is a hazai lakosság nagy része fatalista beletörődéssel szemléli és várja mindazt, aminek bekövetkeztéről csak roppant homályos elképzelései lehetnek.

Jó hír, hogy a hónap végén a kormányfő a szokásos pénteki rádiós monológjában megnyugtatta az országot: jövő áprilisiban legyőzzük a vírust… Ha lesz valóban hatékony vakcina, ha kapunk is belőle eleget, ha időben be tudunk oltani mindenkit. Ha...ha ...ha… A lényeg, hogy újabb, páratlan győzelem kapujában állunk.

/Csak meg ne álljunk a kapuban. /

A beígért győzelem részleteiről az alábbi linkeken olvashat: 
ITT, ITT és ITT.