Ercse Krisztina: célt érünk, ha a rossz oktatás miatt egyre több ember lesz egyre dühösebb 

Az EDF virrasztást szervezett kedd éjjelre a Karmelita elé, A Tanítanék és a Noir Mozgalom 15 nagyvárosban Balassagyarmattól Budapesten át Szombathelyig szervez országos megmozdulást. Az ADOM és a PDSZ június 5-én pedagógusnapi kiállást hirdet az Oktogonon a tanárokért, a fóti Németh Kálmán Általános iskola SZMK elnöke országos szinten a pedagógusokat támogató petíciót indított, amelyben felszólítják a kormányt, hogy vonja vissza a státusztörvény tervezetét, május 31-én a szülők megtartják a tanévben az utolsó Zebraszerda kiállást az oktatásért, pedagógusokért. A teljesség igénye nélkül soroltuk fel a megmozdulásokat, de várható, hogy lesz valami hatásuk az oktatási rendre? 

Én nem vagyok optimista. Véleményem szerint a kormány nem engedheti meg magának, hogy ezeknek a megmozdulásoknak a hatására közvetlenül és kimutathatóan reagáljon valamit, ami azoknak az elvárása, akik ezeket szervezik. Mert a kormány felfogása szerint akkor gyengeséget mutatna, és úgy gondolja, hogy ezt nem teheti meg. Ez a kormány a civilekkel való párbeszédet a gyengeség jelének tartja. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mi, aktív civil szereplők, akik szeretnénk változást elérni, már vagyunk olyan okosak, hogy a saját sikerünk kritériumait ne abban jelöljük meg, hogy a kormány majd azért csinál valamit, mert mi kiálltunk valamilyen formában az oktatásért, a pedagógusokért. 

Akkor mi a cél?

Szerintem most már nagyon sokak számára az a világos cél – és e tekintetben már optimista vagyok –, hogy a társadalom minél szélesebb köre ébredjen rá arra, hogy ez a kormány miként működik, és milyen nagyon rossz válaszokat ad. Igazából kicsit keserűen úgy fogalmazhatnék, mivel bármennyire is nem ezt akarjuk, de az a valóság, amit ez az alkalmatlan kormány előidéz számunkra, folyamatosan szembejön. Szembejön az egészségügyben, szembejön az oktatásban. Azt a saját hétköznapjaiban mindenki megéli, miért nem jó ez az oktatás, hogy tényleg nincsenek tanárok, és akik vannak, akkora terheket viselnek, hogy pont a gyerekekre nem tudnak jól figyelni. Így a társadalom – akár akarja, akár nem – szembesül azzal, hogy nem jól működik az oktatás. Lassan másfél éve nem csillapodik, hogy egy egyre szélesedő réteg azt kiabálja, hogy nem jó, nem jól élünk, és a kormány tehetne azért, hogy jobb legyen, és a gyerekeinknek is jobb legyen. Én ezt a folyamatot látom egy jó és hatékony működésnek, mert mind több ember ébred rá, hogy valami tényleg nem stimmel. Ez a típusú nyomás az, ami a kormányt egyedül befolyásolni képes. Tudjuk, hogy folyamatosan mérik, mit szólnak az emberek, és ha egyre többen lesznek egyre dühösebbek, akkor – talán mandínerből – ezek az aktivitások végre elérik a céljukat. 

Úgy tűnik, hogy a kormány tűzön-vízen keresztülviszi a státusztörvényt, a pedagógusok jogállásának megváltoztatását. Miért ragaszkodik a kormány az oktatás általa elképzelt megreformálásához, még olyan áron is, hogy esetleg elesik az EU-s pénzektől?

Szerintem már eljött az a pont, hogy a kormány lemondott az EU-s pénzekről, de meggyőződésem, hogy ahogy működik – okosba, ügyeskedve, zsarolva, játszmázva –, igenis hozzá fog jutni ezekhez a pénzekhez. Az egy reális tapasztalat, hogy eddig mindig az EU hátrált meg. Ez esetben a magyar kormány csak kellően arcátlan ahhoz, hogy felismerje, bár igaz, hogy az EU által kommunikált értékekkel szembemegy, de nagyon gyorsan a saját érdekeinek megfelelő cselekvésre váltja azt a tapasztalatot, hogy az unió valójában nem áll bele keményen a saját érdekei képviseletébe. Erre eddig nem is volt szüksége, hiszen az uniónak az a lényege, hogy kulturált országok kulturált vezetői komolyan gondolják: valamilyen közös célért hogyan lehet jobban együttműködni, és ezen dolgoznak. Nem kellett eddig kidolgozni egy olyan eljárásrendet, ami arról szól, mit kell tenni, ha a hatalomban lévők a saját érdekeiket szem előtt tartva, és azt érvényesítve, abszolút szembemennek a saját országuk érdekeivel is. Erre az uniónak nincs jogi megoldása, mert ilyenre eddig nem volt példa. 

És a saját oktatási rendszeréhez miért ragaszkodik a kormány ennyire?

Azt gondolom, azért ragaszkodik ahhoz az oktatási rendszerhez, ami ekkora ellenállást vált ki, mert nagyon primitív elképzelései vannak az oktatás mibenlétéről, egyáltalán nem érti azt. Lehet, hogy megértenék, de nem érdekli őket. Eszközjellegként tekintenek rá. Ha végigfutunk a 12 év alatt hozott oktatáspolitikai intézkedéseiken, valójában az oka egyiknek sem valamilyen oktatási prioritás volt, az oktatás fejlesztése, modernizálása. Bár azt kommunikálták, hogy milyen típusú oktatási problémát akarnak megoldani, de maga az intézkedés közvetlen előidézője és hatása nem oktatási, hanem valamilyen hatalompolitikai jellegű volt. Egy idő után valóban voltak oktatásra vonatkozó intézkedéssorozatok, de azok elkerülhetetlenek voltak, mert az elején olyan sok rossz intézkedést hoztak, hogy a rossz hatásaikat tűzoltó jelleggel kezelni kellett. Hoffmann Rózsa intézkedései után kezdődtek az első diáklázadások, a következő kör pedig 2016-ban kumulált. Akkor ígérték meg, hogy az akkori Nemzeti alaptantervnek (Nat) és a változtatásainak a következményeit enyhíteni fogják, enyhítik a pedagógusi és tanulói terheket, új Nat-ot csinálnak. Először Csépe Valériát bízták meg az elkészítésével, de 2018-ban, ’19-ben és 2020-ban már elég botrányos volt, hogy a kezdeti alkotókat kitették a folyamatból, és a Fidesz szélsőséges ideológusai és lobbistái ültek be helyettük. Akkor készült a Nat 2020, ami ezerszer rosszabb lett, mint a 2012-es volt. De említhetem a kötelező három éves óvodáztatást, amit nem úgy csináltak, mint más kultúrnemzetek, hogy ösztönzőket építettek a rendszerbe, hanem a Fidesz a maga hatósági és félkatonai módján, kötelezővé tette, és nagyon durván büntette azokat, akik nem íratták be az óvodába a gyerekeiket. Mivel azonban a kormány csak ostorral tud csapkodni, kizárólag a rendeletet hozta meg, és semmiféle infrastrukturális előkészítése nem történt meg a dolognak. Azonnal jelentkezett is a probléma, hogy nincs elég óvodai férőhely. Erre azt mondták, hogy országos szinten van elég. Csakhogy amikor a budapesti agglomerációban háromszor annyi gyerek van, mint amennyi hely, és a szülő a gyereket nem viszi óvodába, mert nincs hová, ám jön a jegyző és megvonja a családi pótlékot, akkor nem túl sokat tud kezdeni azzal, hogy viszont országos szinten van elég hely. Ez az intézkedés sem volt átgondolva. Ám azt is eredményezte, hogy rengeteg gyerek bement a kapacitásfejlesztés nélküli rendszerbe, úgyhogy ki kellett őket „tolni”. Akkor jött a hat éves korban kötelező beiskolázás. Az iskolára alkalmatlan gyerekeket bekényszerítették az iskolába, az iskola-alkalmasság kérdését kivették a helyi kompetens szereplők kezéből, és felvitték egy központi szintre. Vagyis adminisztrációs folyamatot csináltak az egészből, aminek az eredményeit látjuk: durván megnőtt a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel (BTMN) küzdő, és a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek száma. Magyarországra vonatkozó EU-s adat, hogy a hat éves gyerekek 26-28 százaléka nem iskolaérett. Az, hogy ebbe a közismerten nem gyerekbarát magyar iskolarendszerbe belekényszerítik, olyan tanulási nehézségekhez vezet, amikből – szakember híján – tanulási zavar lesz. Vagyis állandósul, és már nem kezelhető. És ez csak egy ilyen, de számos olyan intézkedést hoztak meg, amivel a saját ballépéseiket voltak kénytelenek valamilyen módon enyhíteni.

A státusztörvényhez miért ragaszkodnak? 

Meggyőződésem, hogy a kormány alapvetően két kérdést kíván ezzel kezelni, amiből az egyik a pedagógushiány. Ám ahelyett, hogy a bérek növelésével, a munkakörülmények rendezésével, a szakmai munka korszerűsítésével, illetve a képzés összehangolásával vonzóbbá tennék a pályát, s így a pedagógushiányt kezelnék, a státusztörvénnyel a pályán maradó kevés pedagógus totális kizsigerelésével kívánják kezelni a helyzetet. Ugyanez a törvénycsomag tartalmazza a pályaelhagyás megnehezítését is, az átvezényelhetőséget, a munkaidő meghosszabbítását, vagyis az embertelen, és minden tekintet nélküli kihasználását annak a maradék pedagógusnak, aki a pályán van. A másik alapvető célja a státusztörvénynek a totális kontroll. Nem véletlenül nevezik bosszútörvénynek, mert nem csak a pedagógusokat, hanem a diákokat és a szülőket is hasonló fenyegetettségi helyzetbe hozza. Annál ékesebb példa nincs rá, mint mikor a fegyelmi eljárást kiveszik a tantestület kezéből, és felviszik a tankerület szintjére. Egyébként is mindenféle jogosultságot a tankerület kap meg, és minden autonómia-lehetőség kikerül a tantestületektől.  De az, hogy egy szülőnek azt mondják, szervezkedjen csak, de majd nézze meg, hogyha a gyerekét kivágják az iskolából, akkor hová veszik fel, és milyen tanulói karrier állhat majd előtte, és ugyanezt megteszik a középiskolásokkal is, hát, az már nagy baj. Az, hogy zsarolhatóvá teszik a szülőket már egészen elképesztő. Egy szülőt a legjobban a gyerekével lehet megfogni. Szerintem két alapvető okból ragaszkodnak a státusztörvényhez. A pedagóguspolitikát rendezni kéne jövedelemmel, a munkakörülményekkel, de megint nem ezt csinálja a kormány. Ehelyett azért, hogy ne legyen törvénytelen az az állapot, hogy ilyen kevés tanár van, és a szabályozás ne akadályozza meg azt, hogy a még pályán lévőket totálisan ki lehessen zsigerelni, a törvényt ehhez igazítja.