Érdemi visszalépés Orbántól az Ukrajna ügyében felajánlott kompromisszum

Ellentmondó vélemények láttak napvilágot arról, van-e lehetőség arra, hogy Orbán ideiglenesen átvegye a Tanács elnöki posztját Charles Michel kiválásával. Akkor most mi is az igazság? Kinek van igaza? A Politiconak vagy azoknak – például Eörsi Mátyásnak –, akik szerint ez nem így van?

Nem teljesen tiszta a helyzet. Ha Michel képviselővé válik az EP-választásokon, vissza kell lépnie a tanácselnöki pozícióból. Arra pedig több lehetőség is van, hogy ebben a helyzetben ki léphet a helyére. Az egyik opció valóban az, hogy az aktuálisan az elnökséget betöltő ország miniszterelnöke átmenetileg viszi a Tanács elnöki pozícióját is – ez pedig július 1-től Magyarország lesz. De ez azért nem kézenfekvő és nem is szükségszerű. Már csak azért sem, mert ha Charles Michel korábban lemond, akkor a 27 tagállam egy új tanácsi elnököt tud választani. Márpedig a Tanács elnökének EP-választási kampánya hivatalosan márciusban elindul, és előtte le is mondhat. Persze jobb lett volna, ha a szándékait előbb jelzi, a Tanácsnak így több ideje maradt volna, hogy megegyezéssel válasszon elnököt az átmeneti időre, de akár hosszabb periódusra is. 

Mik a szabályok a maradására, illetve távozására?

Papíron az EP-választásig, a strasbourgi mandátum felvételig vezetheti a Tanácsot, azaz a magyar elnökségig. Igaz, felveti az összeférhetetlenség lehetőségét, lehet-e úgy a Tanács elnöke, hogy közben kampányol az EP-választáson. De jogszabály nem kötelezi, bár az lenne az elegáns, ha március elején lemondana a Tanács elnöki posztjáról. Ha ezt megteszi, akkor már márciusban pótolni kell. Belga elnökség van ebben az időszakban, tehát, ha lemond, akkor a belga miniszterelnök átveheti a Tanács elnökségét egészen júliusig, amikortól belép a magyar elnökség, s vele Orbán Viktor, mint Tanácsi elnök. Elvben ezt nem zárja ki semmi. De lehetséges az is, hogy új vagy helyettesítő elnököt válasszanak a Tanácsban. És ez nem igényel egyhangú szavazást, minősített többséggel megoldható. Ilyenre egyébként még nem volt precedens. 

Idehaza nagyot ment a hír, nem csak a kormányhű médiában, hanem prominensek is megszólaltak az ügyben, köztük Novák Katalin államfő is. Vajon ők ezt nem tudják?

Nyilván jól hangzik a magyar sajtóban, hogy Orbán átveheti az Európai Tanács elnöki tisztét, de valójában ennek az esélye a nullához közelít, ugyanis ehhez az kellene, hogy a tagállamok többsége ezt akarja, vagy, hogy elbénázzák, képtelenek legyenek elnököt választani. De senkinek nem áll szándékában ezt a pozíciót Orbánra bízni, és nyilván meg fogják oldani, hogy ez ne is következzen be.

Ön szerint mekkora ennek az esélye?

Szerintem teljesen légből kapott, abszurd a dolog, ami persze jól hangzik a kormánymédiában. Ahhoz, hogy Orbán betölthesse ezt a posztot, olyan politikai konstellációnak kellene lennie, amely a magyar miniszterelnök iránti általános európai bizalmon és elismertségen alapul. Ettől távolabb azonban Orbán már nem is lehetne. 

Mi várható?

Annyit tudni egyelőre, hogy vannak már alternatív nevek, amelyek forognak. Egy átmeneti időre például komolyabban felmerült már a korábbi olasz miniszterelnök, Mario Draghi neve, aki nyolc évig állt az Európai Központi Bank élén. Ugyancsak forog a biztosként a Brexitet levezénylő Michel Barnier neve is. Ezek életszerű nevek, olyan politikusok, akiket általános elismertség övez, s akiknek van tapasztalatuk az Unió működésében. Ezzel szemben nem látok okot arra, hogy miért döntenének Orbán Viktor mellett, akivel szemben folyik a 7. cikk szerinti eljárás, s aki folyamatos jogállamisági vitákban áll az EU-val. Semmi nem indokolja, nem kötelezi, nem írja elő, hogy ezt hagyják.

De hipotetikusan nézve, mi történhet egyáltalán, ha Orbán töltené be átmenetileg a soros elnöki tisztet a Tanácsban? Mit tehetne és mit nem ebben a tisztében?

Túlságosan sok minden akkor sem történne. Mint ismert, az Európai Tanács elnökének a feladata a tagállamok közötti tárgylások, konzultációk menedzselése, a 27-ek egyben tartása. Tényleges döntési jogkör kevés kapcsolódik a tisztséghez, inkább csak a Tanács működését kell biztosítania, menedzselnie. Persze ezzel együtt is szimbolikusan óriási károkat okozna, ha az euroszkpetikus, szélsőjobboldali magyar miniszterelnök lenne az Európai Tanács elnöke, s ezzel ő képviselhetné az Európai Uniót kifelé a különféle fórumokon, illetve belül pedig neki kellene a tagállamok közötti nézeteltéréseket, vitákat kompromisszumos útra terelni. Hát, ha valami, akkor ez, a kompromisszumkeresés, igencsak távol áll Orbán Viktortól. 

Keddi hír, hogy Petri Sarvamaa finn kereszténydemokrata EP-képviselő akciót indított Magyarország szavazati jogának a felfüggesztéséért, aláírásokat gyűjt ahhoz, hogy az EP határozatban szólítsa fel a Bizottságot vagy a Tanácsot annak megállapítására, hogy Magyarországon súlyosan és tartósan sérülnek az uniós értékek. Ez az értékelés azt eredményezheti, hogy az Orbán-kormánnyal szemben évekkel ezelőtt elindított és egyelőre egyhelyben topogó hetes cikkelyes eljárás keretében a kormányok felfüggesztik Magyarország tagsággal járó egyes jogait, például a szavazati jogát az uniós intézményekben. Erre lát-e bármilyen esélyt?

Inkább nyomásgyakorlásnak nevezném ezt az akciót. Magyarország szavazati jogát a Tanácsban csak egy 7. cikk szerinti eljárásban lehet megvonni – ami egyébként folyik. Egyébként is nem új határozatra van szükség az Európai Parlament részéről, hiszen az már elfogadta a maga határozatát – a Sargentini-jelentést -, amely felszólította a Tanácsot a 7. cikkely szerinti eljárás elindítására. Mint tudjuk, a testület azt el is indította, de nem nagyon jutott azóta sem előre vele. 

Akkor mi értelme lehet ennek a mostani aláírásgyűjtésnek?

Az akciót egy Magyarországgal, és a jogállamisági eljárásokkal már régóta foglalkozó képviselő indította el, nem teljesen blöff tehát. Kezdeményezése arra lehet jó, hogy nyomást gyakoroljon a Tanácsra, hogy lépjen előre a 7. cikk szerinti eljárásban, s a meghallgatások után olyan állásfoglalást fogadon el, ami szerint Magyarországon a jogállamiság rendszerszintű megsértése tapasztalható. Ebben az esetben akkor már szankciókról lehet tárgyalni, és ezek sorában az egyik lehetőség a szavazati jog megvonása. 

Évek óta semmi nem történik ebben az ügyben. Akkor miért pont most mozdulna előre az eljárás?

Orbán a decemberi kisomfordálásával sok szempontból átlépett egy olyan határt, amit korábban még nem. A tagállami kormányok elég széles körében megérlelődött a gondolat, hogy nem lehet Orbánnal egyeztetni, konstruktív vitát lefolytatni, kompromisszumot kötni. Ez pedig növeli annak az esélyét, hogy a Tanácsban többségbe kerüljenek azok a tagállamok, amelyek a 7. cikk szerinti eljárást előre akarják vinni. Ebben a folyamatban kell értékelni a finn képviselő kezdeményezését. 

Akkor Orbán az Ukrajnával szemben folytatott politikájával lépte át a Rubicont?

Elsősorban ezzel, s nem a korrupciós és jogállamisági ügyeivel. A biztosítékot a tagállamoknál az Ukrajnának nyújtott támogatás elkaszálása verte ki. Őszintén szólva európai léptékkel kit érdekel, hogy Magyarországgal mennek a jogállamisági csaták, illetve, hogy visszatartanak vagy sem pénzeket, ezt egy partikuláris történetnek tartják, s úgy vélik, annál jobb az EU-nak, minél inkább nyugton van Orbán. De az Ukrajnával kapcsolatos zsarolása, támogatásának az elkaszálása viszont megmutatta, hogy immár nem csak Magyarországgal kapcsolatos marginálisnak tekintett ügyekben okoz Orbán fejfájást, hanem olyan valóban nagy horderejű ügyekben is, amelyek kockázatokat hordoznak magukban az Unióra, a tagállamokra nézve.  

Az pedig már a Politico értesülése, hogy Magyarország állítólag hajlandó megszavazni az 50 milliárdos támogatást Ukrajnának, ha négy évre lebontva, minden évben újra szavazva hajtanák azt végre. Előrelépés Orbán részéről vagy egy újabb taktikai húzás csupán? Ezt azért tenné, hogy évente zsarolhassa az EU-t?  Vagy azért, mert megérezte, hogy – ahogy fent említette – elegük van belőle az EU tagállamainak?

Is-is. Óriási nyomás van a magyar kormányon és Orbánon annak érdekében, hogy fejezze be Ukrajna támogatásának a szabotálását. Nyilván valameddig el lehet menni az ellenállásban ezzel a nyomással szemben, de ennek azért vannak kockázatai. Orbántól most érdemi visszalépés, hogy - engedve a nyomásnak - átengedi Ukrajna támogatását. Egyrészt. Másfelől ugyanakkor nyitva akarja tartani a maga számára a zsarolási potenciált. A stratégiája az EU viszonylatában a zsarolások sorozatára redukálódott, minden lépése ebből a szempontból értékelendő. A célja, hogy ki tudja védeni az esetleges súlyosabb lépéseket a magyar kormánnyal szemben. Egyrészt meg akar tartani magának zsarolási pontokat, másrészt tényleg hisz abban, hogy a júniusi európai parlamenti választáson erős szélsőjobb áttörés lesz – igaz, ezt a megelőző választáson is hitte, s nem lett belőle semmi. Orbán úgy gondolkodik, hogy most enged egy kicsit, de jövőre vagy két, esetleg három év múlva más szelek fújnak majd az uniós politikában, és többeket a maga oldalára tud majd állítani az oroszbarát, az orosz érdekeket kiszolgáló álláspontja mellé. Nekem ugyan vannak kétségeim afelől, hogy ez reális felvetés lenne, de ebben ő tényleg komolyan hisz.