Érthető, hogy Magyarország mindig külön utakon jár

„A magyar ember sosem tud beállni a sorba” – tartja a mondás, és e mögött történelmi tapasztalatok is állnak. Miért választották a magyarok gyakran a „kurucos virtust”?

Míg a rendszerváltás idején Magyarországot a demokratikus átmenet éltanulójának tartották, addig mostanra a nyugati modellel való szembefordulás mintapéldájává vált. Egyrészt létrejött hazánkban az a domináns pártrendszer, amelyben ugyan több párt verseng egymással, mégis sorozatosan ugyanaz a párt nyeri a választásokat és ezáltal egyeduralmat alakíthatott ki. Másrészt ennek a hazai dominanciának a tudatában a nemzetközi porondon a magyar kormány folyamatos ellenállást tanúsít az európai uniós intézményekkel és politikusokkal szemben. Meglepő, hogy a Magyarországhoz szerkezetileg és történetileg is leginkább közel álló kelet-közép-európai államokhoz képest is eltérően alakult a fejlődésünk. Egyetlen szomszédos európai uniós országban sem jött létre domináns egypárti kormányzás, nincs a kormányfők között egyetlen olyan erős kritikusa sem az EU-nak, mint Orbán Viktor. Igaz, a környező országokban is számtalan olyan politikai szereplő van, aki szívesen megpróbálná a magyar modell másolását, de eddig sehol nem sikerült olyan erős politikai támogatottságot kiépíteniük, mint itthon a Fidesznek. Talán a lengyeleknél Jarosław Kaczyński volt hasonló, de a legutóbbi választást ő is elveszítette. 

Ön szerint miért tér el a magyar modell a többi régiós példától?

A kérdés megválaszolásához a regionális történeti keretet kell összehasonlítani. Magyarország fejlődése lényegesen eltért a környező államokétól, s ez megalapozott egy sajátos magyar politikai modellt. A kelet-közép-európai népek – a magyarok mellett például a csehek, a lengyelek, a szlovákok, a románok – az évszázadok alatt egy közös félperifériás fejlődési pályán haladtak, mégis, a hasonló struktúrák ellenére. a modernizációs kihívásra válaszul különböző politikai modellek alakultak ki a térségben. Ide vezethető vissza az a három ok, amely az eltéréseket jelenti a magyarok és a többi kelet-közép-európai nemzet között. Az első a magyar államiság alakulása, amely a huszadik század első feléig teljesen más pályán mozgott, mint a környező népeknél. A második a pártrendszer kérdése, amelynek egy sajátos magyar modellje alakult ki 1867 óta. A harmadik magyarázó ok a Nyugathoz való renitens viszony, amelynek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza.

Mindez hogyan indokolta a magyarok euroszkepticizmusát?   

A kiinduló pont az államiság kérdése. Kelet-Közép-Európában a 19. század végéig a népeknek nem, vagy csak korlátozottan adatott meg az önrendelkezés. Az összes kis nép közül az 1918-ig tartó korszakban a magyarok teljesítettek a legjobban. Nekünk Európa egyik nagy birodalmában volt vezető szerepünk, a magyar gazdaság a virágkorát élte. Akkoriban raktuk le a máig meghatározó hazai infrastruktúra alapjait, a polgárosodás második hulláma széles rétegeket ért el. A környező népeknél a gazdasági kiteljesedés állami keret híján, nem tudott oly mértékben megvalósulni, mint a magyaroknál. De az első világháború végén fordult a kocka. A birodalmi álmok fél év alatt összeomlottak, Magyarország kis állammá zsugorodott, ami a mai napig meghatározza az ország lehetőségeit, gazdasági potenciálját és nemzetközi jelentőségét. Nagyszámú magyar kisebbség került a határokon túlra. Eközben a csehek vezető szerepet kaptak az új csehszlovák államalakulatban, ami persze a szlovák politikai elit és a társadalom egy részében némi elégedetlenséget váltott ki. Lengyelország ismét visszanyerte az államiságát, hatalmas etnikai kisebbségekkel rendelkező régiókat csatolva magához. Romániának nagyon hasonlóan. jól alakult a helyzete, több mint megkétszerezte a háború előtti területét. Az új évezred küszöbén, két vesztes világháborúval a háta mögött, Magyarország egyike lett az európai kisállamoknak, míg a környező államok területileg gyarapodtak. A rendszerváltásra visszatekintő környező népek örömmel hagyták maguk mögött az elnyomó, gyakran az életszínvonal hatalmas csökkenésével járó kommunista rendszereiket, ezzel szemben a magyarok vágyakozva néztek vissza a Kádár-rendszer relatív szabad légkörére és az életszínvonalat növelő politikájára.

Mindannyian tagjai lettünk a szovjet blokknak, majd az Európai Uniónak. Semmi nem indokolná a mai „rebellisségünket”.

A sajátos magyar politikai modell először a kiegyezés után, a dualizmus korában alakult ki, majd a Horthy-korszakban és később az Orbán-rendszerben is visszaköszönt. A magyar államiság sajátos fejlődésének következménye, hogy sorozatosan ugyanaz a párt nyeri a választásokat, s egyeduralmat alakíthat ki. 1867 után a kiegyezéspárti kormánypárt egyedül az 1906 és 1910 közötti időszakban volt ellenzékben; a Horthy-rendszerben 1920 és 1944 között egyszer sem került az ellenzék a kormányváltás közelébe; és 2010 óta is leválthatatlannak bizonyult az Orbán-rendszer. Mindegyik magyar domináns pártrendszer origója egy összeomlás vagy válság volt. Ezekre mindhárom esetben a hatalomra kerülő nemzeti érzelmű politikai elit a stabilitás, az államiság és a nemzetközi presztízs visszaállításának ígéretével lépett fel. Különösen a Horthy- és Orbán-korszakban megvoltak a világos ellenségképek: az előző rendszer, az előző összeomlás vélt, vagy valós felelőseinek a személyében, akiknek az újbóli hatalomra kerülését mindenáron elkerülendőnek mondták. Míg Magyarországon a társadalom jobboldali, nemzeti része azt a történeti tapasztalatot szerezte, hogy a domináns pártrendszer vezet stabilitáshoz és a biztos kormányzáshoz, a gazdasági fellendüléshez, addig a többi államban a nyugati mintakövető többpártrendszer volt inkább a sikerek kulcsa mind a politikai elit, mind a lakosság szemében. 

Ez volna a nyugati orientáció magyarázata?

A kelet-közép-európai népek a 19. század végétől szövetségest találtak a nyugati hatalmakban államépítési törekvéseikhez, és ez az együttműködés az első világháború után bőséges jutalmakkal járt. Mindez megerősítette bennük az elköteleződést a nyugati orientáció iránt, és azt az érzést, hogy számíthatnak külső támogatásra. Ezzel szemben a 20. század elején kialakult két nagyhatalmi tömb közül Magyarország a nyugati nagyhatalmakkal szemben helyezkedett el, ami végzetesnek bizonyult az első világháború elvesztésével. Nyugati segítséggel bomlott fel a történelmi Magyarország, amely erősen rontotta a Nyugat és a nyugatos minták megítélését. Az első világháborút követő rendezések megágyazták Magyarország kényszerpályáját, amely ugyan nem szükségszerűen vezetett volna ahhoz, hogy a náci Németország oldalán vegyenek részt a második világháborúban, ha a nyugati hatalmak részéről mutatkozott volna némi megértés a magyar igények iránt. A világháborús kiugrás sikertelensége után Magyarország, mint „utolsó csatlós” vonult be a nemzetközi köztudatba, és nagyon kemény békefeltételekkel zárta le a háborút. 

A rendszerváltás élharcosaiból mára sereghajtók, az uniós együttműködés kerékkötői lettünk. Miért? 

A Nyugathoz való viszony kérdését a posztkommunista országokban elsősorban két tényező befolyásolta: a kommunista múlt öröksége és a nyugati felzárkózás eredményessége. A 20. század tragédiái után a kádári konszolidáció teremtette meg az országban a stabilitás és a nyugalom érzését. A szovjet blokk államai közül itt volt a legszabadabb a légkör, amit a külföldi hitelekre épülő állami elosztópolitika is megerősített. Valójában az államszocialista rendszer idején Magyarország látszatnövekedést produkált, amelyet hatalmas adósság felhalmozásával tudott elérni, s ezt az adósság-puttonyt minden későbbi kormányzat kénytelen volt cipelni. De a társadalom a Kádár-korszakról nagyon pozitív képet őrzött meg az emlékezetében, ezért a régiós országok közül Magyarországon volt a rendszerváltásnak a legkisebb támogatottsága. A társadalom nagy része kétkedve, kívülről figyelte az eseményeket, nagy csalódással véve tudomásul, hogy a rendszerváltás vélt ígéreteivel szemben nem zárkóztunk fel Ausztriához. Sőt, a rendszerváltás miatti elbocsátások és életszínvonal-csökkenés mély társadalmi sokkot okoztak, aláásva a nyugati orientációba vetett hitet.

Ráadásul nálunk a 2004-es uniós csatlakozás sem hozta meg a várt eredményeket… 

Gazdaságilag lemaradtunk a környező államok teljesítményétől, a 2008-2009-es nagy pénzügyi válság csak súlyosbított a helyzeten. A rendszerváltás és az azt követő időszak felemás teljesítménye növelte a korábbi idők iránti nosztalgiát, és 2010-re megteremtette a teljes változás igényét. A nyugatos minta helyett a hagyományos „magyar úthoz” való visszatérés szándéka mind a társadalom, mind a politikai elit egy része számára megfelelő alternatívaként jelentkezett. A kelet-közép-európai államok ugyanakkor a keményebb kommunista rendszereik után felszabadulásként élték meg a rendszerváltást, úgy érezték, az újra szuverén államaikért érdemes dolgozniuk. A nyugati integrációra a gazdasági sikerek forrásaként tekintenek, amely megerősítette bennük a nyugathoz való elköteleződést. És nemcsak a lakosság, hanem a politikai elit döntő többsége is úgy gondolja, hogy Európában a nyugatos orientációval lehet sikereket elérni.